hirdetés

Darvasi Ferenc: Civil tartás, bölcsesség

2018. november 1.

Mándy személyiségének volt egy belső magja, amihez nem engedett közel senkit és semmit. Ez lehetett az ő nagy titka, ez a civil tartás, bölcsesség, felülemelkedés. Bármi történt, bármilyen elviselhetetlen volt a „világ”, a „kint”, ő nem hagyta, hogy ez bármit megváltoztasson „bent”. – Mándy Iván válogatott levelezésének szerkesztőjével, Darvasi Ferenccel beszélgettünk.

hirdetés

Mielőtt rákanyarodnánk a nemrég megjelent, általad szerkesztett Mándy-levelezésre, beszéljünk a te Mándyhoz fűződő, literátori viszonyodról; ezt a könyvet megelőzte egy beszélgetéskötet, amit az ő személyéről és alkotó pályájáról készítettél, és a mostani könyvvel egy időben, az író születésének 100. évfordulója alkalmából készült, a Ciklon című novellaválogatás...

Először csupán két-három interjút szerettem volna készíteni, mert egész egyszerűen érdekelt, ki lehetett ez a rám elementárisan ható író, milyen benyomásokat kelthetett másokban. Aztán elég hamar látszott, hogy ebből nem két-három interjú lesz. Végül a Corvinánál megjelent, 2015-ös Köztünk vagy. Beszélgetések Mándy Ivánról kötetbe húsz beszélgetés került.

Az egyik munkából következett a másik. Amikor a Köztünk vagy beszélgetéseit készítettem, komolyabban eszembe sem jutott még Mándy levelezése. Inkább csak színesítésnek kértem néhány levelet Mándy özvegyétől, dr. Simon Judittól, amerikai fordítójától, John Batkitól, valamint „ál-keresztlányától”, Szilágyi Ágnes Judittól az interjúkötetbe, innen nyílt ez a kapu.

Emlékszem, amikor Márton László arról beszélt az interjúnk során, hogy az, hogy egy írónak lesz-e kultusza, fennmarad-e a neve, az nem irodalmi, hanem irodalomszociológiai kérdés, és mennyi múlik a hagyatékgondozáson stb., akkor gondolkodtam el először jobban, mit is tudnék én mint szerkesztő tenni.

Így jött a novellás- és levelezéskötet ötlete, a Magvető kiadó mindkettőt rögtön pártolta. A Ciklon fontosságát az is mutatja, hogy 23 év után ez az első Mándy-novellaválogatás. Benne főleg az életmű első felét tekintve klasszikus darabokkal (Egyérintő, Kulikabát, Lány az uszodából stb.), de olyan szövegekkel is, melyek eddig nem álltak reflektorfényben. Ez utóbbiak közé tartozik a címadó Ciklon is, ami több szempontból sem tipikus Mándy-történet. Bár főhősnője pesti, de az események egy vidéki településen zajlanak, és az ottani miliő, karakterek megteremtésében is remekel az író. A terjedelmét tekintve pedig inkább elbeszélésnek, mint novellának nevezném. (Egyébként a válogatás során az is komoly fejtörést okozott, hogy mit kezdjünk a novellaként is megálló regényrészletekkel, illetve a hagyományosan inkább elbeszélésnek nevezhető írásokkal. Végül a pluralizmus jegyében ilyen is, olyan is bekerült: a Látogatás anyánál a Mi az, öreg?-ből, illetve A lift.) Zárásként pedig egy olyan novella szerepel, az Egy Csehov-figura, ami eddig nem jelent meg kötetben. Ez utóbbival arra is fel szerettem volna hívni a figyelmet, hogy hiába jött ki az életmű korai írásait tartalmazó A pálya elején. Az első novellák, valamint a Ma este Gizi énekel, illetve hiába jött ki szintén az életmű kései, kötetbe már nem rendezett írásait magában foglaló A légyvadász – valójában jó néhány olyan Mándy-kispróza létezik továbbra is, ami nem szerepelt még kötetben. Ezeknek az „elfeledett" szövegeknek egy része említésre kerül a „Szeretve tisztelt Főcsatár”. Mándy Iván válogatott levelezése jegyzeteiben.

A fiatal Mándy

A levelek kapcsán az első kérdés szakmai jellegű; hogyan gyűjtötted össze és milyen szempontok alapján válogattad ezt a kötetet?

Az ismert Mándy-levelek mintegy fele található közgyűjteményben, elsősorban a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nem lehetek elég hálás az itteni kézirattárosoknak, elsősorban Borbás Andreának, Komáromi Csabának és Varga Katalinnak, akik sokat segítettek a munkámban. A PIM-ben is értek meglepetések, mégpedig a Mándy-kéziratok között.

Talán nem közismert, hogy Mándy gyakran a beérkezett levelekre, azok sorai közé, mellé, fölé, alá, hátoldalára írta kéziratait. A múzeumban tárolt kéziratai közt jó néhány olyat találtam, amin eredetileg egy levél szerepel. Ezek közül a legemlékezetesebb Orbán Ottó 1988. április 30-i küldeménye, melyben a költő – mint a Kortárs folyóirat szerkesztője – a rá jellemző humorral „tanszéki igazolást” küld arról, „hogy a Zsámboky visszanéz az átlagosnál is jobb Mándy-novella, s mint ilyen, adó- és illetékmentesen levonható az Adófőkönyv Tartozásom az emberiségnek elnevezésű tételéből." A kézirattár vezetőjének, Komáromi Csabának köszönhetően még feldolgozás előtt álló hagyatékokba is betekinthettem, így is sikerült találnom levelet, Mándy Thinsz Gézának írott, 1971-es küldeményét.

A magántulajdonban álló levelek beszerzése sem nélkülözte a meglepő elemeket. Amikor dr. Simon Juditnál, Mándy özvegyénél szkenneltük be a Mándynak írott dedikációkat, több könyvben is találtunk levelet, képeslapot. Az író ugyanis könyvjelzőként használta ezeket. Ha a kezembe akadt egy levél, a lehetőségeimhez mérten igyekeztem utánajárni, van-e válaszlevél. Nyilván vannak hiányok, és kerülnek majd még elő levelek; ez egyértelmű.

234 levél került végül a könyvbe, és több mint 100 maradt ki. A Mándytól talált összes levél (68 darab) bekerült. Pontosabban ez így nem igaz, mert akadt néhány, aminek közlése jogi akadályba ütközött, vagy olyan is, amit eleve meg sem tekinthettem. Remélhetőleg idővel ezekhez is hozzá lehet férni maradéktalanul.
A Mándynak írott küldeményeket viszont megrostáltam. Igyekeztem a minél nagyobb irodalmi, irodalomtörténeti, személyes érdekességgel bíró, szakmai és civil darabokat egybegyűjteni. Persze tisztában vagyok vele, hogy mennyire relatív, mit tartunk egy adott pillanatban érdekesebbnek, értékesebbnek, és mit nem: bármikor előkerülhet egy olyan dokumentum (teszem azt, egy Mándy-novella), ami alapján egy addig kevésbé sokat mondó levél jelentősége megsokszorozódik, mert magyarázattal szolgál valamilyen fontos kérdésre.

Mándy egy levélfogalmazványa, 1990 – Forrás: PIM kézirattár

A szerkesztői utószóból kiderül, Mándy huszonnyolc éves kora előtti korszakból nincsenek levelek, de az 1949–1955 közöttiből sem. Nyilván és elsősorban csak spekulálni lehet, mi ennek az oka, mégis, Te mire következtetsz, mire jutottál?

Így hirtelen négy okot tudok mondani erre: a sok költözést, a II. világháborút, Mándy levélíráshoz való viszonyát és a Rákosi-kort.

Ha belegondolunk, hogy mennyit költöztek Mándyék 1941-ig, nem csoda, hogy sok minden elveszhetett. Laktak a Gyár (Jókai) utcában, a nagykörúton, Kőbányán, a Hotel Adriában és más szállodákban (a Margitszigeten is), a Gutenberg-otthonban és a Mátyás téren, mire a Fiumei útra kerültek, ahol Mándy 43 évet élt. Huszonhárom éves volt tehát, mire egy olyan helyre került, ahol hosszabban maradhatott.

Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy a Fiumei útról, 1941-től a Rábának írott 1946-os levelezőlapig miért nem maradt meg semmi. Ennek okát talán a háborúban kereshetjük. Belövés érte a 6. emeleti otthont, amit el kellett hagyni. A 4. emeletre költöztek Mándyék, egy üres lakásba, amelynek a tulajdonosa Nyugatra menekült. Egy ilyen helyzetben nehezen tudom elképzelni, hogy nagyon lett volna idejük azzal törődni, hogy a személyes holmit menekítsék – de ez tényleg puszta találgatás, biztosabbat erről nem tudok mondani. Vidor Miklós egy írásából egyébként tudjuk, hogy a katonaszökevény Mándy írt a háború alatt jó barátjának, a katona Rába Györgynek, de sajnos ez a levél sincs meg.

Azt is szokás mondani, hogy Mándy nem igazán szeretett levelet írni. Ez így véleményem szerint nem teljesen igaz, hiszen bizonyos küldeményein, például a feleségének írott 1972-es leveleken látszik, mekkora élvezettel fogalmazta őket. Ugyanígy a Rába Györgynek, Szilágyi Ágnes Juditnak, John Batkinak szóló leveleit is. Az, hogy keveset írt, azzal is magyarázható, hogy ritkán mozdult ki Pestről, a barátai pedig a fővárosban voltak, így nem is nagyon akadt miért írnia. Egyébként is szívesebben találkozott valakivel személyesen, vagy inkább telefonált, mint levelezett.

Az pedig nem is szorul magyarázatra, hogy egy őszinteségre hajlamos értelmiségi a Rákosi-érában miért nem írt szívesen levelet. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem írhatott ekkor, de biztos nem sűrűn, még önmagához képest sem.

Mándy Iván levele dr. Simon Juditnak, 1972. szeptember 14.

Az anyagon belül a legerőteljesebb, összefüggő kontinuum az egykori barátnővel, Tóth Judittal, majd a feleségével, Dr. Simon Judittal folytatott levelezés. Milyen tónusúak ezek a szövegek, milyen férfialak bontakozik ki a sorokból? Mennyire szenvedélyes, mennyire mértéktartó, mennyire figyelmes ez a párkapcsolatokban lehorgonyzott Mándy?

Tóth Judit költő, író, műfordító és Mándy kapcsolatát leginkább az előbbi képeslapjaiból ismerjük, hiszen az egymással folytatott levelezésükből jelenleg huszonhét képeslapról tudunk Tóth Judittól és mindössze egyetlenegyről Mándytól. Leveleket is írtak egymásnak, de azok közül egy sem bukkant fel. A költőnő és az író 1960-tól 1964-ig állt párkapcsolatban. A képeslapokból ki is rajzolódik a kapcsolat hullámzása: onnantól, hogy együtt voltak, odáig, hogy már a szimpla baráti levelezés értelme is megkérdőjeleződik. „Rettentő sokáig töprengtem, hogy most akkor hogy írjak Neked a megváltozott helyzetben (...) Valahogy elvesztettem a hangot”, írja Tóth Judit 1967. decemberben Mándynak. Érződik, hogy a költőnő szerette, féltette Mándyt; mint ahogy mindkettejük leveleiben van olyan formula, melyből az derül ki, hogy a maguk módján számon kérik a másikat, hogy miért nem írt még – ez azért arra utal, hogy nagyon is fontosak voltak egymás számára. Tóth Judit aztán a Kifutópályában meg is írta fiktív formában kettejük kapcsolatát, ami természetesen nem vehető dokumentum érvényűnek, de mellékesnek sem nevezném.

Dr. Simon Judittal 1966-ban ismerkedett meg az író, és egy évvel később össze is házasodtak. Bár egyikük sem számított különösebben nagy levélírónak – dr. Simon Judit még annyira sem, mint férje –, azért itt Mándyhoz képest sok levél megmaradt. 1972-ben, amikor a feleség féléves ösztöndíjjal a bázeli orvosi egyetemen volt, Mándy 15, önmagához képest kifejezetten hosszú levelet írt neki. Ezek egyrészt elég alaposan megrajzolják az író hétköznapjait, aki a Patyolatba viszi a ruháit, medicinrollerrel tornázik, az erkélyen napozik, de az is látszik belőlük, hogy a házaspár kapcsolata nagyon bensőséges, szeretetteli lehetett. Az, hogy a belső elnevezésükben Mándy Ciculi I., dr. Simon Judit Ciculi II. volt, számomra azt mutatja, hogy volt egy mindenki másétól független, csak kettejükre érvényes világuk, belső nyelvük (belső ruhatáruk). A dr. Simon Juditnak írott levelekből sok minden kiderül Mándy munkáiról: éppen akkoriban dolgozott a Zsámboky mozija novelláin, ekkor futott be hozzá a Mi az, öreg? levonata, és más-más módon több filmhez is köze volt (Lányarcok tükörben, Régi idők focija, Álljon meg a menet). Kaló Flórián szerint Mándy azt mondta a feleségéről: „Ő a legjobb, ami történt velem az életben.”

És a férfibarátságokról, amelyek derékhada az Újhold szerzői között megalapozott, mit tudunk meg? A Mándyról kialakult kép, a szemérmes, halk szavú, presszókban jegyzetelő, a kávékisasszonyokkal előzékeny, és az ő bizalmukat élvező író milyen bensőséges, baráti kapcsolatokat ápol?

Fiatalkori barátai között tudhatta Vidor Miklóst és Rába Györgyöt. A kötet első hét levele mindjárt Rábának szól, akivel Mándy gyakorlatilag mindent megoszt a szerelmi életétől kezdve az olvasmányélményein át az evési szokásaiig. Az újholdasok közül még a Lakatos Istvánhoz, Nemes Nagy Ágneshez és Lengyel Balázshoz fűződő kapcsolata kerül reflektorfénybe a kötetben. A humor már a legkorábbi levelekben is ott van, Rábával, Nemes Naggyal és Lakatossal sokat viccelődik Mándy; Nemes Nagy és Lakatos viszont.

Volt egy jelentős pécsi baráti köre is. Pécsen töltötte 1947 nyarának egy részét, amiről így nyilatkozott később: „életemben az volt a nyár”. Több innen származó és itt élő íróval, költővel, szerkesztővel (Galsai Pongrác, Csorba Győző, Kopányi György, Tüskés Tibor, Szederkényi Ervin) levelezett. Különösen a Jelenkorhoz fűződő kapcsolata jelenik meg erősen a könyvben. Fontos barátság fűzte még Balassa Péterhez, John Batkihoz, a Karcsai Kulcsár István–Márkus Éva-házaspárhoz, Ottlik Gézához és Vargha Kálmánhoz.

Harminc novella Csorba Győzőnek, 1995. június 15.

Nekem úgy tűnik, a korszak, a kádári Magyarország alacsony mennyezet alá vont légköréből kevés áramlik be a levelekbe. Néhány szövegben, például a Vidor Miklóssal történő konverzációkban utalásokat olvashatunk az ötvenes években a pálya szélére szorított egzisztenciális állapotokról, de ebben is inkább a derűs irónia hangja a mérvadó. Mintha a polgári tartás és ethosz diktálna, amely méltóságon alulinak tartja, hogy szót vesztegessen a szocialista hétköznapok gyakran fullasztó, kultúrpolitikailag manipulált világáról ...

Mándy személyiségének volt egy belső magja, amihez nem engedett közel senkit és semmit. Ez lehetett az ő nagy titka, ez a civil tartás, bölcsesség, felülemelkedés. Bármi történt, bármilyen elviselhetetlen volt a „világ”, a „kint”, ő nem hagyta, hogy ez bármit megváltoztasson „bent”. Félreértés ne essék, ez nem azt jelentette, hogy ne érdekelte volna, mi történik, még csak nem is azt, hogy ne lett volna róla véleménye – csak egyszerűen nem volt hajlandó leragadni azon a színvonalon. Esterházy gondolatát kicsit átfogalmazva: az ember egy bizonyos szint fölött nem süllyed bizonyos szint alá. Ez persze arisztokratikusan vagy fellengzősen hangozhat, és meggyőződésem, hogy ő sosem fogalmazott volna így magáról, de mi, akik szeretjük, megtehetjük, talán. Mindenesetre mintha lett volna benne egy olyan ösztönös tudás, hogy ha elfogadod az adott rendszer játékszabályait, és akként cselekszel te is, akkor elvesztél. Már akkor elvesztél, ha elfogadtad a játékszabályait. Na, ő nem fogadta el.

A pályáját tekintve az 50-es évek első fele a legizgalmasabb ilyen szempontból. Ha valaki, ő aztán igazán sértett lehetett volna, hiszen 1949 után csak 1954-ben jelenhetett meg könyve. Mikor a Köztünk vagy beszélgetéseit készítettem, többen, egybehangzóan állították, hogy egyszerűen nem volt hajlandó belemenni az (egyáltalán nem produktív) önsajnálatba. „Soha nem panaszkodott", mondta róla Corà Erzsébet, az a festőbarátja, akivel az '50-es években rengeteg időt töltött. Román Panni, az 1950 és 1952 közötti barátnője is azt állította, hogy nem látta nyomát rajta, hogy őrlődött volna az elhallgattatás évei alatt. Lator László pedig egyenesen azt mondta, hogy „abban a világban természetesnek éreztük, hogy nem publikálhatunk (...) Mándy is dolgozott, nem törődve azzal, hogy nem fog megjelenni.”

Ebben az értelemben sem fogadta el hát a játékszabályokat, mert ha elfogadta volna, megnyílik előtte a publikálás lehetősége, erre azonban nem került sor azokban az években. Persze nehéz lehetett elviselni egy értelmiséginek a hetvenes-nyolcvanas évek állóvizét is, de annak, aki átélte a II. világháborút, a halál közelségét, vagy a kirekesztettséget a Rákosi-években, máshogy mutathatott ez, mint annak a generációnak, aki a hetvenes-nyolcvanas években volt fiatal. Mindezekkel természetesen nem azt akarom állítani, hogy kizárólag a Mándy-féle hozzáállás érvényes, de az övé is az.

És ha már említetted Vidor Miklós 1978. decemberi levelét, ugyanilyen fontosnak érzem Csulak Ervinét (1981. április 9.). Talán utóbbiból ismerhetjük meg a legalaposabban azokat a bizonyos Rákosi-éveket, és benne Mándy helyzetét: hogy a kultúrpolitika miként szorította háttérbe, hogy csak átírásokat, dramatizálásokat készíthetett, és emellett nem mellékesen: hogy miként vált egyre jelentősebb íróvá mégis.

Hogyan látod, a Mándy-féle prózai látásmód milyen fokon jellegadó a levelekben?

Elég erősen megjelenik ez a látásmód, legalábbis azokban a levelekben, melyeket érezhetően nagy kedvvel írt Mándy. Olykor még kis párbeszédeket is beiktat. Ezt írja feleségének 1972-ben:

„Ja, egy életkép a Lukácsból. (Elnézést a naturalizmusért!) Írok a cetlikre, eltűnődve felnézek. Egy új kisasszony áll előttem. Bájos mosollyal megkérdi.
– Akar szart inni?
Én rémülten. – Hát inkább nem... ha nem muszáj...
– Csak azért kérdem, mert most egy olyan főzőnőnk van! Inkább hozok magának narancsdzsúszt.
Kedves volt tulajdonképpen.”

Rába Györgynek pedig ilyen szösszeneteket ír 1947-es pécsi tartózkodásáról: „A könyvtárból írok. A könyvtáros lebeszélt az Újholdról: »Vacak próbálkozás, tudja, kérem!«”

A fent említetteken túl, vagy innen, milyen életvilágokra esik fény, mit engednek látni ezek a levelek az akkori életformákból?

Láthatjuk, miként változtak meg Mándy életkörülményei. Az 50-es években még gyakran panaszkodik, érthető módon egyébként, hogy egyik rádiójátékot kell írnia a másik után, kulimunkái vannak stb. Aztán egy idő után már maga mögött tudhatja az ilyen átdolgozásokat, úgynevezett társszerzői feladatokat, és végre a saját műveivel foglalkozhat. Ekkor már inkább csak a filmes munkák, a filmgyári állapotok miatt panaszkodik.

Szépen kirajzolódik Tóth Judit franciaországi élete, ami Párizzsal, az ottani tanulmányaival, nyaralásaival nyilván egészen más, mint amit az akkori Pest és Magyarország kínálhatott Mándynak. Ugyanígy bepillanthatunk az Amerikában élő műfordító, John Batki életébe, ami megint egészen más életminőség. Láthatjuk, ki kivel jár össze. Hogy Rábával és Vidorral fiatalon milyen rendszeresen találkozott Mándy (ráadásul Budára jártak át!). És még egy utolsó példa: az is kiderül a Jelenkor példáján keresztül, milyen emberpróbáló lehetett irodalmi folyóiratot szerkeszteni a szocializmusban Magyarországon. Gondolok itt Tüskés Tibor leváltására, amiről megemlékeznek a folyóiratnak (Tüskésnek, Szederkényi Ervinnek) írott Mándy-levelek és a hozzájuk kapcsolódó lábjegyzetek is.

Mándy Iván és felesége, dr. Simon Judit

Milyen irodalomtörténeti érvényű momentumokra lelhet az olvasó a levelekben, a hatásokra, az olvasmányokra, esetleg a műhelytitkokra nézve?

Egyrészt közöltük a kötetben az összes fontosabb díjról fennmaradt értesítést. Ennél sokkal fontosabb, hogy jó néhány olvasmányélményre, keletkezéstörténeti adalékra fény derül. És az alkotási folyamatba is betekintést nyerünk.

A szakirodalom már korábban kimutatta, hogy A huszonegyedik utcán érezhető Alain-Fournier regényének, Az ismeretlen birtoknak a hatása – most az egyik 1947-es levélben kézzelfogható bizonyítékát kapjuk, hogy Mándy olvasta és szerette ezt a könyvet. Fontosak pályatársainak szóló gratuláló levelei: Dérynek a Szerelem és más elbeszélések, valamint a G. A. úr X-ben, Mészölynek Az atléta halála kapcsán írt ilyet.

A kötet első levele, melynek címzettje Rába György, mindjárt azzal szembesít minket, milyen élmények érték Mándyt 1946-ban Tasson, kosztos vendégként – ehhez nagyon izgalmas hozzáolvasni a Vak varjú című novelláját, még ha természetesen nem is tanácsos a valóságot és a fikciót összemosni. Egy 1947-es, Pécsről küldött leveléből pedig a Kosztos vendég című novellájának keletkezésére derül némi fény. Izgalmas az is, ahogy egy Szentjóby Tamás és Baksa-Soós János-féle happening a Templom, délután című Mándy-novella alapanyagává válik – erről Mándy feleségének írott, [1972. július 16-i] levele és annak egyik jegyzete tanúskodik.

Láthatjuk, hogy milyen munkamódszerrel írja Sándor Pálnak a filmnovellát a Régi idők focijához. Bíró Zsuzsa dramaturg jár könyvtárazni, ő jegyzetel Mándynak sportlapokból. Másrészt az író több művét fonja össze ebben a filmnovellában: A pálya szélén mellett a Régi idők mozijából is beépít szeleteket, mert „Még egyszer nem tudok kitalálni focilegendát." Közben arról is szó esik, hogyan formálja át a futballregényében szereplő Csempe-Pempe alakját Minarikká.

Mennyire vezetnek be a levelek az írói életvitelbe, Mándy szokásaiba?

A mozi, foci, kávéház Mándy-féle szentháromsága elég erősen visszaköszön. A Taxisofőr, az Éjszaka a Földön, Chaplin, Marilyn Monroe, Zsák Károly, a Budai 33, a Darling eszpresszó és a Stühmer (a „Kati"), a Lukács (a „Különlegességi") és a Korona cukrászda. Hogy milyen fontos volt a nap indítása. Hogy „Például a reggeli kávé Nélküled", a felesége nélkül nem az igazi. Hogy milyen házimunkákban segít otthon. Hogy a Lukácsban ír a cetlijeire. Hogy fiatalon ő is léháskodott. Hogy sokat strandolt. Hogy kerülte a rokonait, legalábbis a Mándy- és Alfay-család tagjait: „Egyáltalán, szemtelenség, hogy élnek rokonaim, és ha már élnek, miért jelentkeznek." Hogy mackónadrágban veri az írógépet. Hogy egy este azon tűnődik: „beágyazzak-e, vagy már nem érdemes.” Hogy nézi a tévében az olimpiát, és erről egyfajta novellista olimpia jut az eszébe. Hogy mennyi mindenkivel – írókkal, filmesekkel, színészekkel, képzőművészekkel – járt össze. Hogy Gross Arnoldhoz elment feleségével és Szilágyi Ágnes Judittal vasútmodellt nézni.

Jó példa az élete arra is, hogy nem kell mindig dolgozni. Nem kell mindig akarni, törekedni. Le kell ülni ahhoz a kávéhoz, kényelmesen elnyúlni, pihenni, beszélgetni.

Igenis szükség van az ilyen látszólagos semmiségekre.

Balassa Péter levele Mándy Ivánnak, 1987. október 16.

Kik voltak Mándy alkotói kortársai? Leginkább úgy tűnik, a dedikációkból derül ki, kik rokonszenveztek vele, és kikkel ő. Balassától és Nádastól olvashatunk egy-egy hosszabb levelet, ezekre egyébként nincs érdemi Mándy-reakció, Esterházytól képeslapot, Krasznahorkaitól két berlini sort...

Rengeteg dedikáció összegyűlt már: Mándytól majdnem négyszáz, Mándynak szóló pedig több mint kilencszáz. Ezeknek természetesen csak egy elhanyagolható részét tudtuk közölni a könyvben. Remélhetőleg lesz majd az egybegyűjtött dedikációkból valamilyen publikáció, de ez hosszú idő kérdése, mert még sok-sok Mándy-dedikációt el lehetne érni. Említetted Balassát: az ő 1987. október 16-i levele számomra a könyv egyik legszebb darabja, de hiába kerestük Balassa özvegyével, B. Gáspár Judittal, nem találtunk válaszlevelet, sőt semmilyen Mándy által Balassának írott levelet. Vannak ilyen zsákutcák. Az ember átnéz teljes hagyatékokat, és nem talál semmit.

Hogy kikkel rokonszenvezett Mándy, az a levelezésből, a dedikációkból, a vele és róla készített interjúkból is kiderül. Szinte egy szót sem ejtettem még Ottlikról, pedig az ő személye mint alkotótársé és mint emberé nagyon fontos volt Mándy számára. Közismert az Ottlik Géza és az Ottlik átszól című Mándy-kispróza, mint ahogy az is, hogy a Hajónapló Maandygaardja kit mintáz. A levelezésben kettejük kapcsolatát leginkább Ottliknak az az [1983 július-augusztusi], meglehetősen személyes és kusza levélfogalmazványa árnyalja, melynek nem találtuk elküldött változatát (talán nem is volt ilyen, az is lehet, hogy végül inkább telefonon beszéltek). Ebben nem kevesebbet állít Ottlik, mint hogy az 1950-es évek elején írott Előadók, társszerzők novellái gyakorlatilag megmentették őt és feleségét, Debreczeni Gyöngyit a teljes padlóra kerüléstől. Talán Ottlik lehetett a kortársai közül a legfontosabb Mándynak.

Hogy vele kik rokonszenveztek? Szinte mindenki. Az utolsó egy-két évtizedben már hatalmas tekintélye volt. Beszédes, hogy Kertész Imre például így dedikálta neki a Sorstalanságot: „Mándy Ivánnak, tisztelettel (ez a legkevesebb), de őszinte szeretettel, és némi lámpalázzal is: Kertész Imre Bpest, 1986, szept. 17.” „Némi lámpalázzal”, írja tehát neki a későbbi Nobel-díjas szerző. (Persze tudjuk, hogy Kertész megítélése a 80-as években korántsem volt olyan pozitív.) Nem a levelezésből, de ismeretes, hogy a fiatalabb generációból többek közt Bereményivel, Esterházyval és Tóth Krisztinával kölcsönösen becsülték egymást.

A levelek között sorakoznak a külföldi vonatkozásúak, a Mándy-művek fordítástörténetét árnyalók. Milyen volt az író nyugat-európai reputációja?

Erre a kérdésedre nem tudok maradéktalan választ adni, mert nem ismerem elég jól ezeknek a kiadásoknak a kritikai visszhangját. Ami biztos: angol, bolgár, cseh, észt, francia, katalán, lengyel, litván, német, orosz és szlovák nyelven is jelentek meg művei. Először a Csutak és a szürke ló lengyelül, 1964-ben, majd 1966-ban két könyv is németül: a Fabulya feleségei, valamint az elsősorban az Idegen szobákból vett elbeszéléseket tartalmazó Erzählungen.

A legnagyobb sikereket német nyelvterületen érte el, ahol kimondottak sok könyve, köztük regények (Fabulya feleségei, A pálya szélén, Mi az, öreg?), ifjúsági könyvek (Csutak és a szürke ló, Arnold, a bálnavadász) és novellái is kijöttek. Ottani sikerességét mutatja, hogy hangjátékait is előszeretettel játszották Nyugat- és Kelet-Németországban egyaránt. Ahogy említetted is, a levelek közt van jó néhány olyan, amit a fordítóitól (Elemer és Friderika Schag, Hanna Kuźniarska, Hildegard Grosche, Anna Rossova, Rónai Pál, Albert Tezla, John Batki) kapott, vagy külföldi irodalmi rendezvényről, ahová meghívták (kölni Magyar Irodalmi Hetek, fellbachi Magyar Irodalmi Napok).

John Batki 1991. augusztus 22-i levelének egyik lábjegyzetében szerepel, hogy a The New Yorker szerkesztője azt mondta Mándyra: „this wine doesn't travel well”, ami annyit tesz, hogy „jó bor, de csak helyben fogyasztható", tehát az egyébként jó író csak Magyarország határain belül értelmezhető. Mándy német fogadtatása viszont cáfolni látszik ezt. Ha ott nem tudtak volna az olvasók mit kezdeni a prózájával, és nem fogytak volna a könyvei, nem hinném, hogy ilyen sokszor kiadták volna németül.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.