hirdetés

Darvasi László: A halál buta, és tehetségtelen

2017. február 18.

Vannak fölöttébb érdekes élményeim ezzel kapcsolatban, mi az igazi halál közelsége, hogyan hozza vagy hogyan nem hozza elő az Istent, hogyan hozza elő az imát, mit tesz a történettel, mit tesz a gondolkodással, mit tesz az önismerettel. Azt hiszem, hogy a halál buta, és tehetségtelen. – A hónap szerzőjével, Darvasi Lászlóval Mészáros Gábor készített interjút.

hirdetés

MG: Együtt olvastam a két tavaly megjelent könyved, az Isten. Haza. Csal.-t és a Taligást. Meglepő volt, hogy mennyire más a két hangütés, hogy milyen más a kétféle Darvasi-mondat. A novellák képhasználata redukáltabb, mint a Taligásé és testvérregényeié. Ha a két szövegről együtt beszélünk, akkor ez két különböző attitűd, hogy állhat meg egymás mellett? Fordításban is érdekes lehet együtt olvasni a kétféle hangot.

Az Isten. Haza. Csal hangját sokszor újdonságként értékelte a kritika, jóllehet a tónusnak erős előzményei voltak. Jó néhány korai novellám ezen a nyelven szólt, például a Szerelmem, Dumumba elvtársnő című, rémesen csúnya könyvből, s ezek sok esetben vidéki, ha úgy tetszik, falusi történetek voltak. Két régi novellát be is emeltem az új kötetbe, és semmi rendkívüli nem történt, szépen elvegyültek a többi között. A mostani szövegek is a magyar vidék látleletei, kicsit Tar Sándort is idéző, szocreál politikai hang, de nálam az irracionális elem talán erősebb, de azért megfordulunk városban, valamint déli tengerparton, vagy idő nélküli kisvárosban is. A Taligás erősen költői, látomásos hangjának szintén voltak költői előzményei, a két nagy regény, a Könnymutatványosok és a Virágzabálók.

Fotók: Valuska Gábor

MG: A Taligást énelbeszélő narrálja, ez talán több buktatót rejteget, mint a harmadik személyű elbeszélő. Azt mondtad, sokat csiszoltad a Taligás mondatait. Nem féltél attól, hogy a Taligás kicsiszolt mondatai hitelteleníthetik a főszereplő beszédstílusát? Voltaképpen egy dilettáns szövegmondóról, szerzőről van szó. Nem féltél, hogy két regisztert hívsz életre, amelyek elütnek egymástól?

Bocsáss meg, eszembe sem jutott, hogy Taligás dilettáns lenne. Miért is lenne az? Komoly szövegértési, jogalkalmazási megbízásai is vannak, tudja az általa vitt, cipelt, hordott könyv értékét és jelentőségét, és kedvtelésből néha eljátszik klasszikus görög költőt, korabeli németet, Shakespeare-t. Egy földönfutó. Néhány napja néztem az Ibusárt Bíró Kriszta előadásában, és legalább három olyan szituáció volt, ahol elcsordult a könnyem. Drámaiság van abban, ahogy eljátssza a dilettáns állomásfőnököt. Az én szereplőm ilyen értelemben biztosan nem dilettáns.

MG: A dilettánst én arra értettem, hogy nincs pozíciója és a külső szemlélő számára dilettáns. Az emberek senkiházinak, vándornak nézik.

Otthontalan, valóban. Nem adtam neki házitűzhelyet. Átmenetiségben él, végtére is földönfutó. Ha maradhatna például ott, ahol jó neki, Bécsben, a szeretőjénél, elmegy. Mondjuk mennie is kell. De így sem az otthonát hagyja ott, az alkalmi szállását. Az pedig, hogy az emberek, rablók, politikusok, a pórnép hogy vélekedik róla, tulajdonképpen mai viszonyokra is jellemző közhely. Bolond, aki poétává lesz, satöbbi.

MG: Hogyan találtál Taligásra?

Ennyit ilyen, viszonylag kisterjedelmű szöveggel még nem dolgoztam, legalább ötéves munka volt. Kicsit ijesztően sokáig kerestem az elbeszélői pozíciót. Először lett egy semleges mindentudó elbeszélőm, aztán elgondolkodtam az ördögön, mi lenne, ha ő mesélne. Egyáltalán nem volt érdektelen ötlet, számos poétikai vagy dramaturgiai lehetőséggel bírt volna, gondoljuk csak meg az ördög elképedését, amit a nevében elkövetnek, vagy amikor rá hivatkoznak, egy ártatlan, jóhiszemű, az emberen sokat csodálkozó ördögöt képzeltem, hanem az mégis más könyv lett volna, mint amire a lelkem mélyén, talán kissé öntudatlanul is vágytam. Azt éreztem, hogy személyesen akarok benne lenni regényben, érintve akarom érezni magam a szövegtől. A regény ilyen természetű inspirációja, illetve a történelmi miliő személyes kihívássá vált. A historikus inspiráció egyébként látványos hasonlóságot mutatott azzal, ami ma Európában történik, vándorlások, migránsok, menekültek, a gyalázatos politikai koncepciók utáni önfeledt igény. Eléggé terjedelmes volt már az anyag, mire egyszerre csak meglett a Taligás, és ahhoz képest kellett az egészet újradolgoznom. Örülök, hogy rátaláltam. Szóval ahogy kivágja magát a veszélyből, a boszorkányperek ördögi konstrukcióiból, ahol a saját élete is veszélybe kerül, az olyan erőt mutat, ami jóval túl van a dilettantizmuson.

MG: Fél, menekül, a félelmét a szavak csillapítják, az, hogy szöveget mond. Van még valami, ami segít úrrá lenni a félelmén?

A szavak gyógyítják, a vers voltaképpen, és persze az, hogy mehet az ég alatt, hogy vándorolhat. Taligás szabad ember, és fél. Engem is gyakran megtalál az a csodálatos kérdés, hogy „miért írsz”. Akadnak nagy írók, akik például nem szeretnek írni. Legalábbis sokszor hangoztatják ezt. Nekem az írás kaland, fájdalom, tanulás, értetlenkedés, értés. Az élet kitüntetett alkalma. Olyan, mintha jobban élnék, erősebben, amikor írok. Szembeállítok valamit az idővel, illúzió, persze. Tehát ha kérdeznek, miért is csinálom, akkor azt mondom, mert félek.

MG: A kritika panaszkodott, hogy sok a „félek” a szövegben. 

Ennyit félt Taligás. Nem tisztem értékelni a kritikai állításokat. Személyesen is volt egy hosszú szorongásos időszakom, ami tulajdonképp ebbe a regénybe sűrült bele.

MG: Azt mondtad, hasonlónak látod a helyzetet most Európában, mint a Taligás történetében. A hasonlóság már a Virágzabálók történeteiben is megvolt.

Itt talán határozottabb a hasonlóság. A Taligás története 1728-ban játszódik, amikor az Oszmán Birodalom összeroskad, illetve fokozatosan délnek szorul, Magyarország pedig itt marad félromos, puszta állapotban. Üres az egész Alföld, az egész délvidék. És igen, jönnek a migránsok. Nyugat felől érkeznek a szászok, svábok, délről a szerbek. Vonulnak föl Székesfehérvárig és Szentendréig. Bejön az idegen, s ez feszültséget okoz. Például Szegeden elég komolyat. Mennyit adózik az idegen, kinek? Bécs egy kicsit játszik is velük, például a szerbekkel, kihasználja a rebellis – lásd, Rákóczi-fölkelés – magyarok ellen. A hasonlóság ennyi. Történik egy Európa-méretű mozgás, és amikor a fél Európa megmozdul, új rend teremtődik. És ez az új rend feszültséggel, ellentmondásokkal, olykor vérrel jár együtt. A Taligás esetében ez a boszorkányperben kulminálódott.

MG: Szinte önálló történet is lehetne a boszorkányper, arányaiban nem kap akkora hangsúlyt, mint a vándorlás története. Miért értél ilyen lassan a témádhoz a kiindulóponthoz? Hiszen az foglalkoztatott, abból indultál.

Az út alatt elkezdtem élettel megtölteni a figurát. Fontosnak gondoltam, hogy az olvasó megtudja, hogy miféle karakterről, alkatról van szó. Lehet, hogy magáról a perről nem is volt több mondanivalóm. Az ember mindig gondolkozik, hogy hol lehetett volna még játszani, lassítani, színesíteni. Eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha a Taligás szerelme, Paulina valamilyen módon lekerül Szegedre. Érdekes lett volna. De aztán nem került le. Egy ilyen erős fordulat az egész struktúrát megmozgatja. A regény így is eléggé szövevényes, és valószínűleg már nem bírtam többet hozzátenni. Elég volt azt kitalálni, hogy ebben a bonyolult történetben mindenki költő akar lenni. Lásd a püspöki titkárt, Róthot, aki felépíti az összeesküvéseit, lásd a péket, aki kifacsarja, kikínozza az emberekből a vallomásokat. Ezek a vallomások igazi poétikai víziók. Akik megfogalmazzák, színesítik, dramatizálják őket, már-már poéták. De aztán győz az igazi költészet, úgy hogy nem győz. Mert nem az a dolga, hogy győzzön, inkább, hogy legyen. És akkor van, amikor elégetik.

MG: Az Isten. Haza. Csal. novelláinak egy-egy szereplőjén és a regény főszereplőjén is azt érzem, hogy a félelmük és a kiszolgáltatottság ellenére függetlenek. És ennek a függetlenségnek nem kanonizált irodalmi vagy művészeti produktum vagy egyáltalán irodalmiasság a célja. Életközeli figurák.

A Taligás ellenségei rendszerhű figurák, hatalmi emberek. Benne vannak egy társadalom működésében, felelősek érte, irányítják, igazgatják. Törvényekkel, előírásokkal manipulálják és tartják fent. Ezzel szemben mindig kell lennie alternativitásnak. Annál nagyobb dolog, hogy egy fennálló vagy működő rendszerrel szemben – de a rendszert nem föltétlenül megdöntve vagy megkérdőjelezve – találjunk alternativitást, az emberi működés kreatív, szolidáris vagy empatikus értelmében, annál nagyobb élményünk az életben kevés lehet. Az alternativitás alatt értem a személyesség kiteljesítését is. Azt, hogy személyesen teszed ki magad szélbe, esőbe, hidegre. Alternativitás alatt értem a civilséget is, a civilség annyiféle-fajta megnyilvánulását. Az alternativitás a vers. A pénz nem, a vers igen. A szónak bizonyos formája alternatív, bizonyos formája nem. Én ezeket az alternatív vagy egzisztenciális megnyilvánulásokat keresem és próbálom meg formába önteni. De nem csak a regényekben, hanem a novellákban is.

MG: A Taligást elkísérő mellékszereplők megnyomorítottak. Az ilyen törött életekhez valahogy viszonyulunk. Szánalommal, undorral, borzadállyal. A Taligás nem úgy viszonyul ehhez, ahogy a többiek. Vagy nem is viszonyul.

A Taligás olyannyira nem viszonyul, hogy a félbemaradt, torzóban maradt életeket lélekkel, szellemmel látja el. A sorstalanság, tudjuk, az ember megfosztása a saját, személyes történetétől. Taligás a torzóknak, a kis szörnyszülötteknek történetet ad. Ősi gesztus, archaikus, a kisgyerek is ezt teszi a babáival. Taligás mesélteti őket, beszélteti őket, szerepet ad nekik. A teremtéssel szemben is kell lenni alternatív fellépési lehetőségnek. A teremtés diktátum, ami dehogyis ért véget. De amit a teremtés – ilyen és olyan, emberi ésszel aligha fölfogható okból – elrontott, annak ő igyekszik megadni a lehetőséget. Elborzadnunk, hogy néz ki egy torzszülött ember, vagy hogy mi lesz az emberből, ha egy kór tombolni kezd a testében. Hát tényleg. Miután annyira szélsőséges ma a vizuális kultúra, annyira mindent megmutat manapság, kegyetlenséget, durvaságot, most éppen amiatt húzgáljuk az orrunkat és borzadunk, hogy miként néz ki egy halvaszületett csecsemő?! Hát, sag schon.

NG: Ezért tűnik úgy, hogy távolságtartással kezeled a boszorkányper áldozatait és a kínzásokat?

Valóban, úgy tűnt, mintha távolságot tartanék a megkínzott emberekkel? Lehet, hogy nem tűnt eléggé empatikusnak a Taligás, amikor látta a kínzásokat. Ha kínzással találkozol, és annak az ábrázolása könnyen belefuthat egy túlempatizált írói megoldásba. Ez az ember, aki Szegeden látja a kegyetlenséget, egész életében hasonlókat tapasztalt, rengeteg bajt és gonoszságot látott. Miért most legyen különösképpen megrendült, amikor éppenséggel asszonyokat kínoznak egy dohos pincében? Túl van ezen, látott már ilyet. Azt megteszi, hogy elmegy a gazdag öreg bíróhoz, a Rózsa Dánielhez, aki az akkori Szeged leggazdagabb embere volt. Figyelmezteti. Őt azért kellett ebbe a koncepciós perbe belevenni, hogy el tudják venni a vagyonát. Ennyit tesz a Taligás, hogy megismerje az embereket. Nem idegenül szemléli azokat a teremtményeket, amik körülveszik, csak visszafogottan, és eléggé tapasztaltan. Gondolom én.

MG: A Taligás folyamatosan beszél Barbarához, egy magzathoz, akit egy üvegcsében visz magával. Miért használtál fiktív párbeszédeket?

Itt ülünk most a lakásomban. Én ehhez a lakáshoz beszélni szoktam. Amikor elmegyek, elmondom neki, hogy hová megyek, amikor megjövök, elmondom, hol voltam, mit csináltam. Soha nem oltom le a villanyt teljesen, soha nincs teljesen sötét, hogy ne féljen. Ezekkel a virágokkal, látod?, beszélgetni szoktam. A Taligás is így van valahogy Barbarával. És nem csak az van, hogy beszél hozzá, hanem olykor hallja is, hogy ez a szerencsétlen életbe halt lény válaszol is. Ha jól megnézzük a tárgyainkat, akkor azok beszélnek, éreznek, vannak, ahogy Mándynál beszélt a kabát meg az iskolapad. Egyszer a Szív Ernő megírta, hogy elment lottózni, nem nyert, kidobta a szelvényt és a lottózó kukája tele volt kidobott szelvényekkel. Hogy azok mennyi álmot, mennyi vágyat, akaratot, szót, mesét, eltervezést sűrítettek egybe, azt nem lehet elmondani, de Szív hallotta. Azért beszél a Barbara, mert van. Minden, ami van, szavakkal szól, nyelven beszél. A világ összes tárgya, dolga megszólal rajtunk keresztül, ha van rá fülünk, van rá lelkünk, meghalljuk. A Taligás meghallja, hogy ez az üvegcsébe locsogó kicsi szörny miket mond. Hadd mondja. Identitás, önálló szuverén megnyilvánulása az életnek. Egyébként egy gyönyörű olasz komponista nő volt, gyönyörű madrigáljai vannak.

NG: A történelemben (mondjuk csak a XX. század történetében) nem ismeretlen a koncepciós per, a bűnbakképzés fogalma. Gondol az író hasonló történetre munka közben?

Gondol. Nem lehetett nem észrevenni. Hogy bejön az idegen, az már konkrét élmény volt. A kínzások menete, hogy hogyan döntik el, ki a bűnös. Ezek olyan hatalmi praktikák és mechanizmusok, amiket az ember enyhén szólva nem felejtett el. Tudja, mi a menete, a mai magyar politikai életre is jellemzőek olykor.

NG: Mint a felejteni akarás.

Én azt látom a legproblematikusabbnak, a legveszélyesebbnek a Taligás és a boszorkányperek történetében, illetve a mai életünkben, hogy bármikor bármi lehetsz. Nincs garancia az egyéniség megóvhatóságára, jó, ezt tudtuk, mindig tudtuk, de a manipulációnak ez a szerfelett aljas és gátlástalan gyakorlata, ami visszatért, megerősödve, teljes díszében, pompázva, a legmodernebb technikákkal és pszichotikus eljárásokkal, hát az bizony nem szívderítő. Cippola elég elavultnak tűnik. Bármikor be lehet mocskolni, meg lehet fertőzni, el lehet lehetetleníteni, bármikor le lehet gyalulni az embert, kevéssé látom erre a demokratikus garanciát. Még akkor is, ha ez egy sokkal kifinomultabb, barátságosabb és emberibb kor, de nem látom a kiszolgáltatottság mértékét csökkenni. Ha ez a regény mint történelmi produktum szól valamiről, akkor ez az a pont az, ahol idebeszél a mához.

NG: Egy súlyos betegségen vagy túl, amiből szinte újjászülettél. Változtatott a világlátásodon, az írói szemléleteden valamit?

Nem, nem születtem újjá, ugyanaz vagyok, azt hiszem, nem változtatott. Készül egy könyve a Szív Ernőnek, ebben lesz egy nagy fejezet, ami arról fog szólni, hogy mi történt vele a nyáron. Hogy majdnem meghaltam. Sok mindent éreztem, talán a snassz szót fogom a legerőteljesebben használni. Snassz volt, hogy az ember ilyen könnyedén és ennyitől el tud menni. De amikor ennyi balesetet és ennyi furcsa halált látunk magunk körül, akkor egyfelől ne háborogjak, másfelől meg örüljek, hogy képes voltam itt maradni. Vannak fölöttébb érdekes élményeim ezzel kapcsolatban, mi az igazi halál közelsége, hogyan hozza vagy hogyan nem hozza elő az Istent, hogyan hozza elő az imát, mit tesz a történettel, mit tesz a gondolkodással, mit tesz az önismerettel. Azt hiszem, hogy a halál buta, és tehetségtelen. És pszichopata. Nem nagyon szólt be, nem tudom, hogy be akart-e szólni és meg akarta-e változtatni azt, ami én vagyok. De nem változtatta meg. Mindaz, amit alapjaiban gondoltam a világról és alapjaiban tartottam az emberekről és magamról, az megmaradt. És én ennek örülök. Lehet, hogy ez hiúság, hogy bízom abban, ami eddig volt. Miért ne lehetne egy damaszkuszi út? De hát nem.

NG: Azt mondod több interjúban, hogy egy huszadik századi történeten fogsz dolgozni vagy már dolgozol. Mit lehet erről tudni?

Ez is egy regény, csak valószínűleg ez egy igencsak nagy regény lesz. Sok apró fejezet már megvan. A könnymutatványosok története a XVI–XVII. században játszódik, az öt mutatványos egy pillanatra feltűnik a Virágzabálókban, ami a XIX. században játszódik, egy pillanatra feltűnnek a Taligásban a XVIII. században. Azt éreztem, hogy eljutottak ide. Hogy ehhez milyen szemléletmódot és hangot találok, az még kérdéses. Annyiban a kezemre játszik a kor, amiben élünk, hogy ami most történik velünk és egyáltalán a XX. század, teljesen irracionális kor volt. A Könnymutatványosok egy mese, irracionális poétika, varázsos történet. Ami most van, az a legmodernebb technikákkal megvívott barbár törzsi ügymenet. És hát hol, mikor és hol máshol, ha nem egy ilyen helyzetben tűnnének fel a könnymutatványosok. Föltűnnek, mert el se mentek.

(Néhány kérdést, amit az interjú során Nagy Gabriella tett fel, NG-vel jeleztük.)

Mészáros Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.