hirdetés

Darvasi László: A Legionella-füzet

2017. február 12.

– Konkrétan három hideg fürdőt vettem az utolsó két órában, asszonyom. Azt hiszem, lángolok. Azt hiszem, nagyon beteg vagyok. Talán ilyen vátesznek lenni. Nem tudom. Én mindenesetre szeretném, ha kijönne a… Megszakadt a vonal. – A hónap szerzője februárban: Darvasi László. Készülő könyvéből olvashatnak most egy részletet.

hirdetés

– Beteg?
Köhögve szálltam be mellé. Fáradt, fiatal arca volt. Még nincs nyolc óra, de már egy nagyon fáradt taxis. Talán már éjszaka is vadászott a meleg városban. A háziorvosomhoz szállított, és rendelésre, finom kis megjelenésre, másfél könnyű, nyármeleg kilométerre. Szomorú emberek gubbasztottak a trolimegállókban, mennyi fehér ing. Éjszaka még fölhívtam az ügyeletet, fülledt meleg volt.
– Nem veszünk semmit, Szív. Nem kell élet. Nem kell maga. Nem kell. Maradjon ott, ahol van – tűnődött a nő. Ügyeletes doktor, vagy nővér, nem tudom, ki volt. Mindenesetre éjjeli női hang volt. Meg kellett volna kérdezni a nevét, és ha azt mondja, Frau Shettemberg vagyok, maga marha, hát biztosan nagyot nézek.
– Negyven fok felett van a lázam, asszonyom.
– Egyen gyógyszert.
– Ettem. Sokat.
Lehet, hogy már könyörgök?
– Akkor vegyen priznicet, Szív! Hidegfürdőt. Ne adja föl!
– Konkrétan három hideg fürdőt vettem az utolsó két órában, asszonyom. Azt hiszem, lángolok. Azt hiszem, nagyon beteg vagyok. Talán ilyen vátesznek lenni. Nem tudom. Én mindenesetre szeretném, ha kijönne a…
Megszakadt a vonal.
Amikor régen, és tényleg elég régen iskolába baktatunk, a nagyfalú, folyondáros házak, a lapos nádasok, a nagy árkok között, a főútra tartó emelkedőnél gyakran föltűnik a zsákos cigány, Imre. Öltözéke rongy, hátán púpos, szakadozott zsák, és ha meglát bennünket, nyomban földerül, és igazán boldog hörgéssel fenyegetőzni kezd. Az a kis öröm az életben, Imre életében. És az a váratlan, hatalmas félelem a miénkben. Hogy remegnek az emelkedő oldalában a ferde törzsű akácok. Imre a szakadt zsákkal közlekedett a városban, mindig azzal csoszogott, vitte a hátán, szörcsögött és hörgött, és fenyegetőzött. Nyáron is nehéz kabátban járt, mint aki magára gombolta a poklot. A piacon rossz retket szedett, almát, eldobott paradicsomot, kerékpárküllőt, rozsdás vasszöget. Szedte a világból, amit az eldobott, elhagyott, kitagadott. Fekete volt az arca, óriási széndarab.
– Elviszlek benneteket. Beleraklak, elviszlek! – lóbálja a félkövér zsákot.
– Jaj, engem a bácsi hová akar vinni? – hápog levegő után Ildikó, pisit sír a félelemtől. Megfogom a kezét, elgondolom, milyen az, milyen egy himbálózó zsákban lenni. Annyi minden limlom között lenni. Limlom lenni. Van fény is, mert egy zsákban biztosan nincsen teljesen sötét. A fény beszűrődik, ajándék. Néha nyílik a zsák torka, jön valami, behull valami újrégi világdarab, újszemét.
Shettembergnek hívták, és dán volt. Vagy inkább svéd. És pszichopata volt. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy az Imrék kora lejárt, dehogyis. Akire még emlékeznek, annak a kora nem járt le. Majd akkor, ha felejtik. Ha azt mondod, Imre a zsákos ember, és nagytiszteletű publikum, orvosok, nővérek, barátok, csak mosolyognak. Ej, ez az Ernő, megint miket talál ki.
– Azt hiszem – mondtam halkan a taxisnak –, hogy megtaláltam valami szépet. Valami vírust, uram.
Erre csaknem rátaposott a fékre. Volt csikorgás. Kiabálni kezdett, azt hiszem, tele félelemmel, de önhitten, fesztelenül.
– Na, idefigyeljen, Szív, hogy, de tényleg hogy gondolja, hogy beszáll ide, az én autómba, ilyen kritikátlan állapotban?! Ki maga, és hogy merészeli? Egy Csokonai, egy Ady, egy Arany János?! Arany is csak gyalogolt, sétálgatott, félreállt! Én ezzel a járművel a családomat szállítom léggömbözni, strandolni, a kisiskolás gyerekemet, a feleségemet, a szegény rokonaimat, kik mindig kölcsön kérnek, a feleségem anyukáját, és az ő rokonságát, a kerületet, a várost. Maga általam fertőz itt meg mindent. Maga, Szív megfertőzi a világot! Maga…
– Bocsánat – szóltam közbe, eszembe jutott valami.
– Mit akar!
– Viszi a kisfiát a családi autóval, hogy ne találkozzon Imrével?
– Milyen Imrével, a jóistenit?!
Volt abban az autóban annyi kedves dolog. Képek és családi fotók, igazán barátságos légfrissítő, útkijelölő szerkezet, jegyzetfüzet, ha eszébe jut egy tárca, de különben nem volt akkora szám. Tízéves darab, saccperkábé. Nyilván benne van a családi vagyon egy része. Hogy munkaeszköz, meg közműködésű familiáris tér, szeretet-agóra. Egy teljesen normális jármű volt. Rendes, egészséges, fizetőképes emberek közlekednek ilyennel. Költőket is szállított vele, köszönöm. Míg haladtunk a hosszú, egyenes úton, többször átgondolta, hogy megáll, és kirak engem a fenébe. Viszont dehogyis mert kirakni. Gyáva volt szegény, jobbágy. Dühöngött. A gyávasága tette dühössé, érzékelte és átélte, hogy valami olyanba keveredett, amihez nem elég erős, én meg közben nem mertem köhögni se már. Két gyáva, így utaztunk, rövid út volt, de szép, végül is. De még akkor is őrjöngött, amikor megálltunk, lassú mozdulatokkal, fáradtan adtam neki borravalót, és sajnos ráköhögtem a pénzre, pontosan ráköhögtem, ő pedig komoran eltette, és füstölögve elhajtott.
Katalin, a háziorvosom nyomban mentőt hívott. Én meg csodálkozni kezdtem, hogy máris mennyi embernek kell foglalkoznia velem, pedig még annyit sem tettem, mint egy hullni készülő falevél. Őszi enumeráció, bocsánat. És kit tudja, mi lesz még ebből. Sok lesz. Garantálva van a kaland. Mucika éppen ült a kéklő, fodrozódó, kagylókat ide-oda pakolgató tenger partján, és, azt hiszem, nézte a napfelkeltét. Mindjárt megvágja a lábát valami kagylóhéj. Hamar a kórházba értem, mentőautóban eddig így csak filmben. Mire odáig eljutottam, már nem igazán voltam, csak mert ilyen lassan és komótosan, különösebb látványosságok nélkül, a csoda se tudja, valahogyan elfogytam, váz lettem. Nincsenek, nem voltak személyes névmások, elfogytak. Az erő például. Úgy tűnik el, hogy nem mutatja semmilyen mutató. Azt hiszem, ez volt az egyik legfontosabb halálfejlemény, és akkor ez egy ilyen vers lett, vagy inkább versmonológ, miközben tombolt a júliusi zöld, madarak énekétől volt hangos a környék, a budai dombok lambadáztak, az épületek árnyékában tüdőbetegek fújták a cigaretta füstjét, néha föltűnt az udvaron egy róka, ám ami történt, már nélkülem történt.
Mucika áll majd a kórházudvaron, árnyékolja a szemét, hogy mennyi fenyő. Jegenyefenyők, Ernő, hát képzeld, ötszáz évig is elélnek. Olyan szépen, méltósággal hajladoznak, hogy tisztelettel táncol körülöttük a szél.
– Ernő, ne csináld!
– Kérlek szépen, hagyd már ezt abba!
Csakhogy lehetett bárhogyan velem, az az érzés, illetve az a törekvés mégsem veszett el, hogy a világra ráfessegessek, akvarell és szénceruza, és aztán értelmezzem is. Panama. Az utolsó érvényes pillanatig töltögettem a rubrikákat. Hogy például amit annyira óvok, amiért annyit küzdök, amit a legnagyobb, legfontosabb birtokomra gondolok, ajándéknak és kalandnak, vagyis tehát az önmagamhoz való tartozás élményét, a személyiséget, az énem ilyen és olyan parádéját, kivagyiságát és mismásolását, a kisutas handabandát, szóval a személyiségem már alig bírt valami egyértelműsíthető kiterjedéssel és önpillanattal, hogy így mondjam, de a mesélőkedv, érdekes módon, kitartott. Így is, a vázból, az alig személyesség maradékából is locsogott valaki, panama, kaland, panama, gurgulázott, szolmizált, panama. Elfogyó énem jól látta, mi van. Jól megnézte. Értékelte mindazt, ami körbevette a gyöngülő testet. A nők nők maradtak, a férfiak férfiak. Úgy fogysz el, hogy a van van marad. Viszont a halál, vagyis az, hogy meghalsz, nem öregít.
Kapok egy ágyat, benne vagyok, egy napig, háromig, átvisznek máshová. Egy másik kórterembe, pedig az az igazi intenzív. Nem emlékszem túlzottan. Csak mesélem. Hogy aztán például érkezik sebbel-lobbal Laci, és elsőként, ide, az igazi intenzívre, aki a szabadságra tette föl az életét, lassan vettem észre, volt nála szatyor. Kockás pizsama, kés. Ezt mind hozott. Milyen fantasztikus kés volt, nyomban elvették. Úristen, egy ember, aki haldoklás közben öngyilkos lesz, esetleg másoknak árt. Nem, nem, kérem, én csak elfecsegném, más hogy csinálná.
– És mit mondanak? – kérdezte Laci, mire leheltem valami apróságot, akár egy kalauz a vonatút végén, kikötő, végállomás, semmit, még nem mondtak semmit, kérlek szépen. Hát fekszem itt, mint én. Elvagyok, és jó. Nem mondtak semmit, de jó. Ha mondanak valamit, az is jó lesz. S akkor Laci kitolta maga alól a kórházi stokit, kilépett a folyosóra, és azt mondta a nővérpult előtt, amit én csak két hét múlva, vagy annál is több idő után láthatok, hogy a kutyafáját, hát nem tudják, ki hever ott két órája mindenféle vizsgálat nélkül, mindenféle kérdés, bátorítás, konkretizálás és észrevétel nélkül?! Hát hiszen egy darabka falécet nem hagynak így el a tutajosok!
– Azonnal, uram – bólintott a nővér, töltögetett tovább, sercegés. A papírokat ki kell tölteni. Ez különben jogos igény. Én is töltögetek. Minden tárca, minden kisfutam, golyógurítás és egyéb konfabulálás töltögetés. Amikor a szabadságot gondozzák mindenféle magyarázatokkal és kommentekkel, akkor az nem töltögetés.
– Szív Ernő!
A nővérke fölnézett, nem csillan a tekintet, homálylik.
– Hogy tetszik mondani?
– Szív Ernő! – kiáltotta most már Laci, egészen dühbe gurult, ellépett a pulttól, beszólt a kórterembe.
– Ezzel te mindig dicsekedtél. Hány tárcát is írtál?
És én majdnem tudtam válaszolni. Aztán nem válaszoltam, mert mégse tudtam, egy válasz, no lám, milyen nagy dolog tud lenni. Addigra elfogyott a tüdőm, és a tüdőm hiánya megette a hangomat. Kék volt a képeken a baktérium, ami megette a tüdőmet. De különben néhány hónapja Laci is csaknem rálehelt az ibolyára, mert neki is elfogyott a tüdeje, addig foglalkozott a szabadsággal, addig vizsgálta, szólította, látta el mindenféle kommentárokkal, mígnem a kórházban találta magát, mondjuk, nem ilyen szépben, ilyen kacsalábon forgóban, mint az enyém. Vizes lett a tüdő, beázott, mint egy szobaplafon, ajaj. Aztán hosszú és körülményes procedúra után kiengedték, szevasz, sziget, szevasz, ég, föld, fák, szevasztok, futok, futok, szabad vagyok. Viszont mégsem lett volna szabad. És akkor éppen jól volt, és azt akarta tudni, hogy hány tárcát írtam, hogy tudomására hozza a rubrikázó nővérkének, meg az orvosnak. De még az is lehet, hogy válaszoltam, éspedig konkrétan, és azt mondtam, hogy négyezer-ötvenhármat, annyi tárcát írtam, és van néhány félbemaradt is, skicc, vázlat, ilyen aligkarikatúra, sikerületlen műsor, adáshiba.
Ő meg, Laci, máris fordult is vissza. Megállt a kiskocsi mellett, amin a vérvétel üvegcséit tartják. Jól megnézte őket. Száz üvegcse. Ezer. Több. Legalább négyezer-ötvenhárom, megbetegedett emberek, haldoklók vérei. Ki kell őket értékelni.
– Tudja maga, nővérke, hány tárcát írt ez az ember a világról, az emberekről?! – kérdezte.
– Sokat? – a nővérke lehelgeti a tollát, most fog kifogyni, a fenébe is, pont most. Van olyan, hogy egy toll nem pont most fogy ki?!
– Négyezer-ötvennégyet! És alig ismételt!
– Ó, mennyi szabadideje volt – dünnyögte maga elé a nővérke, és nem tudta, milyen szépet mond. Hát tényleg, nem szabadidőmben firkáltam kis véreseket, nem akkor mintáztam ki érzékeny, szomorú, fényes sorokat az elcsöppenő orrommal. Mondunk valamit, és nem tudjuk, hogy az egész mozdul meg a kósza megjegyzéssel. Szép, panama. A szabadidő. És ezt nyilván Laci is észreveszi, aki a szabadság gondozására tette föl az életét, értelmezés, komment, magyarázat, a jog használata, gyakorlata, a szabadság az, hogy, de ezt már csak én gondolom. Olyan gyenge vagyok, hogy eszembe sem jut a halál. Dehogyis. Eszembe sem jut arra gondolni, hogy meghalhatok.
– Nálunk, uram, minden nap meghal valaki. Érti? – szólt a nővérke, sóhajtott, mint egy vízcsap.
– Tegnap egy idős trubadúrt vesztettük el. Elég váratlan esemény volt. Nem rá készültünk. A trubadúrok nem halnak meg váratlanul.
Úgy hiszem, Laci ekkor megemelte a hangját.
– Idefigyeljen, én nem fenyegetőzöm, mert nem szokásom, de szerintem már magáról is írt. Megírta egy óra alatt magát, pedig csak egyszer látta, miközben olyan furcsa, hogy a legjobb késemet is leveszik tőle. Belibegett a kórterembe, kilibegett. De már meg is írták. Hány éves maga?
– Tíz – és kis fura mosollyal emelkedett föl a fej, és valóban tízéves az arc, de mire elfogyasztja magát a mosoly, máris öregszik újabb tízet. Bocsánat, tizennyolc. Bocsánat. Őt is ijesztgette, őt is el akarta vinni a zsákos ember nyilván. Úristen, Ildikónak hívják.
– Hívom a doktor urat – de máris visszafordult. Két halálkék áfonya a szem helyett. Pihék a száj fölött, remegnek. Mind remegett, külön, külön.
– Tessék mondani, mit írt rólam, ez a… a…
– Szív Ernő?
– Elmondta, hogy mit írt?
Mire emlékszik aztán az ember, mire nem. Különben még el sem kezdődött. Még csak készülődünk, készülődik a testem is, hogy bármi lehet. Készülődés a lelki villanyoltásra,megvadult nyár, harmincöt fok, a portásfülkében elromlik a szélgép, panama. Jaj, nem is szélgép, hanem ventilátor. És mert semmi sem olyan egyszerű, a nővérke váratlanul visszaérkezik.
– Gondolkodtam, kérem. Inkább a doktornőnek szólok.
– Remek – bólintott Laci. – Egy doktornő, különösen neki – és rám mutatott – mindig jól jön.
– Különben pedig akármit írt – nézett rám, és aztán lehunyta a szemét, mielőtt kimondta volna –, menjen maga a picsába. Érti? A picsába.
Ráncot kanyarított a harag a szája sarkába.
– Akármikor tízéves tudok lenni! Érti?
– Értem, természetesen.
Aktuálisan pedig ötről tudok. Öt brutális poéta, micsoda nagy, megveszekedett bolondok. Csokonai. Berzsenyi. Kölcsey. Arany. Ady. Nem azért a két fillérért, de azt hiszem, én is költő vagyok, csak már régen nem ír verseket a kezem. De amit írok, az vers, mégis. Ezt akarom hinni, így akarom tudni. Ők öten tüdőgyulladásban haltak meg végül. Hogy hallom Csokonai elfúló, száraz köhögését. A sovány, magatehetetlen férfitest, és az anyukája.
Kisvitézem, én drága kisvitézem.
Rohadt egy temetés!
Aztán pedig 1976-ban, egy veterán legionáriusgyűlésen pontosan száznyolcvankét ember lett lázforró, és viszonylag gyorsan, komplikációmentesen vagy harmincan meg is haltak, mert a szállodai légkondicionáló párásítójában megtelepedett a Legionella baktérium, amit, később jól megnézem, kéknek mutatnak a virtualitás képei. Philadelphia, ott történt a halálos szeánsz. Az Amerikai Légió nevű veteránszervezet tartott gyűlést a városban, és a fiúk csakhamar hullni kezdtek, mint a legyek. Jól megsorozták őket. De hát Bob, James, az öreg Willly, George, Salm, Aaaron, Kell, Adams, mind nálam viszkizett, ordított napokig a bárpultos, törte a poharakat, hamar elbocsátották, rossz ómen, aki ennyi halottnak töltögette a whiskyt. A tüzet okádó vietkongokat megúszták, a Legionellát nem, ez micsoda szarság.
Már arra se emlékeztem nagyon, hogy kerültem ide, az intenzív részleg maszkabáljába, gyönyörű halálgépek, halálszerkezetek közé, zsinórok, csövek, csíptetők közé, és mintha a lábam közé futna egy katéter. Kanül? Úgy fecsegtek ezek, úgy karattyoltak a géphangjukon, mint én. Mindenki verset ír. Te jó ég, itt állt a minap, Doktor Feketefekete, és hallgatta a költészetet. Darázs szállt az ablaküvegnek kintről, be akart jönni ő is. Csipog a halálgép, darázs zümmög rá dühösen, koncert.
De még az első kórteremben meghalt mellettem, közvetlenül a szomszédomban egy másik ember. Egy öregember elveszett. Egy nem tudom, milyen ember, de elveszett. Passz, panama. Bent időzött nálam éppen Szív Lacika, ült az ágyam mellett, és valami sípolni kezdett. Orvosok, nővérek rohantak be, lobogott az a sok fehér, gyarmati köpeny.
– Itt a halál!
– Hahó, halihó, erre száll a halál! – kiabáltak.
– Hess, hess, kifelé! – és hajtották a tüdőnagy kórlapokkal. Küzdöttek az elszállni készülő lélekkel. Visszatartották, marasztalták volna. Nem lehetett. Kimúlt az öreg bácsi, egy időre paravánt húztak az ágyam mellé, és Szív Lacika, aki még nem nagyon látott halált, odamerészkedett, és jól megnézte.
– Hogy van az az öregember, az a fogalmam sincsen, milyen másik ember? – kérdeztem én halkan, félébren, aki, azt hittem.
– Jól van, Apa.
Átgurítottak az intenzívre, és csak arra emlékszem, hogy már mindenki az ellenemre volt. Ült egy fiatal orvos a kislámpás, sokmappás asztalánál, mondott valamit, és hazudott nekem. Egy másik doktornő elárult, ő is hazudott nekem. Én is szoktam hazudni, de csak, azt hiszem, a szó érdekében, ezek a hazugságok meg, már tudtam, ellenemre voltak. Mindenki hazudott, mint a vízfolyás. Mindenki rosszat akart. Ide viharzott be hozzám Laci, hogy megnézze, mi van a rettenetes, gyárilag szavatolt, sorozatgyártásra állított szabadidőmmel, és hozta a príma kést, meg a kékkockás, pamutpizsamát, őőőő. A szabadságot. Idehozta be figyelmét, megjött, édes istenem, hát tárca lett. Itt ült Juli az első napon úgy öt órán át, és nem emlékeztem erre. Ilyen aligha és hozzávetőleges viszonyok alakultak ki.
A reggeli vizit poétikai konferencia volt, ezt tanúk előtt is kijelenthetem. Állnak a költők a szó körül, Csokonai, Berzsenyi, Arany, satöbbi. Nyugodtan telt, kérem az éjszaka, úgy lobogott a lelke, mint egy fehér kis kard, amivel húsokat lehet szeletelni, édes egy pofa, állítólag megírta a nővérkét. Hogy mit írt róla? A rezidenseknek nem szabadna elmondani. Mondjuk, nem kapott levegőt. A szó fullad. Láz? A szó lázas, a szónak látomása van, a szó fél.
Nem féltem.
A félelemhez erő kell.
– Lenne itt egy dolog, Ernő – szólt végül a doktornő, nemrégen futott a közeli erdő kanyargós ösvényein, áfonya- és pirosan izzó csipkebogyóbokrok között, utána nézett egy őzike, ő meg most fölém hajolt. Akkor már két napja, vagy, nem tudom, inkább három, hevertem az intenzív részlegen a sok kedves gép között, együtt álmodoztunk. Egyébként pedig nem voltak különösebb kérdéseim. Úgy fárad el az álom, hogy törlőrongy lesz. Nem volt már tüdőm, kiborul a tinta és átitatja a spongyát, kék.
– Igen, lenne – mondtam, és már alig voltam. Suttogtam. – Lenne egy dolog. De micsoda dolog?
– Hogy el kellene altatni magát kicsit, Ernő. Jó?
– Jó – mondtam, altassanak el, és álom. Ha fölébredek, majd biztosan fejtek keresztrejtvényt. Olasz folyó, két betű. A légzés szerve, négy betű. Kórházban ezt szoktam tenni. Ha majd fölébredek, harapok almát, iszom limonádét, kimegyek a vécére, az bizony nagy tett lesz, és lesz, nicsak, lesz valamennyi vicces merevedésem is, irónia céljából. Jól van, altassanak el, alvás.
Nahát, én mindent szeretek látni, tudni, illetve leginkább elképzelni. Ahogy megszúrnak, elfigyelem, ábrándozva akár, de megértően. Hogy telik meg pirossal a kis üvegcse. Ha belém vágnak, nézem. Elnézem a tükrözést, szívesen elnézném a szívemet, ki van tárva a mellkas ablaka, ő meg, ez a rabszolga húsdarab veri az univerzális tamtamot, hullámversét és rockkoncertet játszik, prüszköli föl és alá a vért, panama. Tulajdonképpen tetszik az, ami vagyok. Nem jó szó ez, hogy tetszik, még ha jelzésértékű is. Ez a forma, egy ilyen én, felelősség. Az a hús, az a szövet, a véredények rendszere, a kötegek, a huzagolás és a dohogás, a vérzés, a folydogálás, ahogy elcseppen. Ahogy a karon lecsorog a vér, vagy az oltás után, másnap kék, lila, barna foltok gyűlnek össze a felületen. Jó kis trécs, tárcaparti, egyéb verbális zsúr, halálparódia, ami aztán hajnali filozofálással ér véget, kel a Nap, súlyos csörlők húzzák, beteg, de kel. Kedvemre van, amit a testem tesz, kék, meg sárga verseket enged a bőr alá, amik átderengenek a hámon, amik megfestik a testem határát, itt és ott, mutogatják magukat, itt fájt neki, itt megütötték, itt megvágták, itt megszúrták, vers. Ahogy a test működik, az kicsit olyan, mint az időjárás, a mostani nagymelegnek vagy esőnek távoli oka van. Messziről érkeznek a jó esők, a jó szelek, viharok. Milyen messziről. Milyen messziről jön a vers. Milyen hosszú utat tesz meg, hogyan, mi módon utazik. A rossz vers a szomszédból sántikál át.
– Nővérke! Nővérke!
Végül csak jön.
– Mit gondol, jó vers nem jön a szomszédból?
Kicsit tűnődik, lenyeli a falatot. Elmegy tízévesen, nem gondol semmiféle zsákra, én tudom, Doktor Feketefeketére gondol közben.
A tekintetünk pedig külön regény. Mert hiába is nézed, hiába is látod, hiába is akarod, egy idő után beleköltözik a… a micsoda, a micsoda szín, kifordított hurkabunda. Hogy van a túlvilágnak, a másvilágnak egy valamilyen fénye, és akkor ezen nem csak, vagyis nem föltétlenül, a halált értem, snassz lenne, erre a szóra még vissza kell térnem, ez bonyolultabb, mert ez a túlvilági fény éppúgy benne van a szülő nők tekintetében, a gyerek, például Szív Lacika tekintetében, amikor szopott, amikor szivacsosra szopta a hüvelykujját, én láttam. Van ilyen részeg tekintet. Ilyen szerelmes. Olvastam erről egy gyönyörű esszét, hogy az ilyen tekintet olyan, ami túlnéz rajtunk, de amiben mi mégis csak a sorsunkra láthatunk, és persze József Attila, vagy Petri, Tandori vakmadara, illetve még az apám, a haldokló apám nekem is megmutatta, amikor utoljára voltam bent nála, a szívműtétje után, egy reszkíros szívműtét volt, fifti-fifti alapon, csak egyszer nyitotta ki a szemét, rám emelte még a tekintetét, azt, az olyat, azt a kettőzött mélykutat, Miklós magába forduló szürkéjét, és hála istennek, semmit sem mondott. Csak lehunyta aztán, belehunyta magát a halálba, a semmi-rétbe. Soha, az életem egyetlen pillanatában sem éreztem, hogy szeretne. Baka Pista is megmutatta ezt a szürkét. És persze aktuálisan gondoljak Péterre, aki akkor fordult végleg a falnak, egy csütörtökön, délután talán, július közepén, amikor beteg lettem, na, ő nem mutatta meg. Miklós hívott föl, meghalt, mondta, és sírt. Egy percig csak sírtunk, aztán lefújták a meccset, könnycsepp elzár, ennyi. Az ő, Péter tekintetét ilyennek soha nem láttam, nem láttam megtörtnek, elveszettnek, szürkének, nem láttam azt, hogy a halál állna a személyiség mögé, legfeljebb egy öreg Rembrandt nézéséhez hasonlított az övé, és amikor még egy hónnappal a halála előtt könnyű, botorkáló bérsétát tettünk a kórházudvaron, micsoda betonút volt, micsoda gyönyörű betonút, kócos kis füzekkel kísérve, a füvet is milyen rosszul nyírták le, mint az ótvaros kisfiú fejét, gyönyörűen rosszul, és ő éppen vissza méltóztatott jönni az életbe egy háromnapos, elsőosztályú kómából, és ahogy szokta, a szép, kevés haját végigsimítva, azzal a billegő járását járva, de egyszerre csak megállva azt mondta, hogy te, Ernő, nagyon furcsa dolog ám ez, egy ilyen után, egy ilyen három nap után újra megtanulni járni, fogni, a vant megtanulni és használni. Panama, súgtam neki, Péterem, panama. Mucika pedig azt mondta, de csak nagyon óvatosan, hogy ez a túlvilági fény nem csak az ébredést követően, de még hetek múlva is kiszürkéllt a szememből, pedig már Újlipótban rontottam a levegőt, kard ki kard, en garde, világ. Én meg nem éreztem ezt. Nem tudtam, mi van a szemem világában és világtalanságában. Mindig többet láttam, amennyit akartam, vagy amennyi szükséges lett volna. Viszont most az eszembe jutott az orgazmus. Hogy például az mit tesz a szemmel. A másik szép, csillogó, vaksi, rövidlátó, csipás, hályogos szemével. Érdekes, de én az orgazmusban soha nem láttam túlvilági fényviszonyokat, nem láttam olyasmit, ami odaátról, a túlpartról a másik oldalról üzent volna valamit, bármi deklarációt, akármi trianonjegyzéket. És igazából magamat sem látom az ő, a másik orgazmusában. A komoly, az egész rendszert megrettentő betegség különválasztja az arcot a szemtől. A szem kinéz a betegségből, kiválik a pillantás. A szemen át kinéz az érzés, az állapot, legvégül pedig az elmúlás. Az orgazmusban szem és arc egyazon képződmény marad, nem válnak külön a részletek. Nincs orra, füle, szeme, szája egy embernek orgazmus közben, és például többnyire szaval, vers, vers, huhhh. Arca van. Az ilyen arc meg felhős, szeles ég, áradó folyóhát, lángra kapó, füstölgő tarló. És én el tudom képzelni azt is, hogy van gyáva orgazmus, és bambulós. Ja, tényleg, bocs, és táncba kezd az összekócolt idegrendszer.
Aztán pedig elaltattak, mint egy kiskövet.

 

Fotó: Valuska Gábor

Darvasi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.