hirdetés

Darvasi László: Csináld másképp

2014. március 4.

„Én kitalálom, hogy ennek, vagy annak kellene megtörténnie, aztán egyszer csak rám szól az anyag, hogy nem. Nem így kell. Soha nem lehetek egészen tisztában azzal, hogy mit hozok létre.” - Az Író-olvasó találkozóban Darvasi László válaszolt olvasóink kérdéseire. Mesélt fociról, mesékről, hazatérésről és arról, mindenki Szív-e. 

hirdetés

Író-olvasó találkozó című sorozatunkban eddig Spiró Györgyöt, Háy Jánost, Grecsó Krisztiánt, Karafiáth Orsolyát, Závada Pétert és Varró Dánielt faggatták az olvasók - a velük készült interjúkat itt találják. A sorozat legújabb részében pedig Darvasi László író, az ÉS főmunkatársa válaszolt olvasóink, Barkaszi Péter, Bárdos Deák Ágnes, Kiss Botond, Grósz Izabella, Kovács József, Kovács Péter, Révész Natália és Szép Szilvia kérdéseire.

Szép Szilvia: Kinek írta a 3 emeletes mesekönyvét? – Felnőtteknek, gyerekeknek, mindkettőnek? Milyen összefüggésben van ez a könyv a Pálcika, ha elindul című kötettel? Tervez-e még további mesekönyvet?

Az egyik blogon, vagy talán kritikában, már nem is tudom, azt olvastam, hogy ez egy felnőtteknek szóló mesekönyv. Igen, nekik is szólhat. Családi színdarab, családi mozi van, akkor mesekönyv is lehet, nem? Valahogy úgy van ez, hogy a jó mesekönyv bármelyik korosztályt érintheti. Nem hinném, hogy közeli elődeink nagy meséit felnőtt korban ne olvasnánk szívesen.
A Háromemeletesnek olyan értelemben feltétlenül van köze a Pálcikához, hogy ebben is szerepelnek kicsiknek szóló történetek. Egy emeletnyi kisalsós mese.
Igen, tervezek, a második Pálcika fele már kész, az regényes történet lesz, és az első könyv szereplőinek a folytatásával. Gerbera Erzsébettel történik valami szörnyűség.

Kovács József: Melyik az erősebb, az osztrák ötödik liga (Krems), vagy a mi Mennyei Bajnokságunk? Tudósítást vár a nép!

Azt hiszem, ezt egy Real Madrid-szurkoló kérdezi, aki most örül, mert a madridiak átvették a vezetést a spanyol bajnokságban, tönkre zúzták a Schalkét. Jó. Nyilván bajnok is lesz a Real. Az osztrák ötödik liga pedig? Sajnos nem láttam meccset, később kezdődik a bajnokság, és csak február végéig voltam ebben a remek kisvárosban, Kremsben. Különben egykor a nyolcvanas évek végén Kremsben játszott Kempes, miután a kisvárosi csapat osztrák kupagyőztes lett.
Mentem valamelyik nap a Pozsonyi úton, és akkor eszembe jutott, hogy nem is a magyar bajnokság színvonala, hanem hogy az a sok stadion. Miért? Hát mert EB-t akar valaki elhivatott rendezni. Olyan értelemben nem rossz ötlet, hogy a házigazdának nem kell kvalifikációs erőfeszítéseket tenni.

Kovács Péter: Egy alkalommal a szemem elkaptam – a szemkontaktus elől –, amit nem akartam, nem tudtam megakadályozni, utólag meg már nem lehetett meg nem történtté tennem. Csodálattal kérdezem, mi az, amitől őrizni tudja ezt az éles, tiszta, rendíthetetlen, kíméletlenül egyenes és meg nem alkuvó világlátást, kritikusságot, őszinteséget ami nem csak az írásaiban nyilvánul meg?

Igazán nem hinném, hogy ez így lenne. Nagyon sokszor néztem félre, és én is nagyon sokszor kapom el a tekintetemet, amikor pedig nem kellene. De mindent meg akarok nézni. Ez olyan tárcaírói ártalom. Megnézni, rögzíteni, fecsegni róla, az eseményről ezt-azt.

Szép Szilvia: Lát-e életművében egyfajta folytonosságot, visszatérő elemeket?

Végül is csak azok vannak. Szív Ernőnél futamok jönnek és mennek, a témák ismétlődnek, variálódnak, befejeződnek, újra elkezdődnek. A Könnymutatványosok legendája pedig nyilván testvére a Virágzabálóknak. Vannak világnovelláim, spanyol vagy kínai, német vagy szerb vidékeket bejáró történetek, amik, hogy úgy mondjam, hasonló dramaturgiai rugókra járnak. De ezt majd elmondja az irodalomtörténet, ha elmondja.

Grósz Izabella: Miért pont Szív Ernő lett az alteregója? Megmagyarázná ezt a nevet?

Kedves Izabella, ez az a kérdés, amire kétszázszor válaszoltam. Itt most azt írná a tudósító a zárójelben, hogy nevet, aztán fölsóhajt. Szép Ernő, hát persze. Meg a szív, ami soha nem lát fényt, amíg dobognia kell. Amikor pedig már láthatna, a boncmester mosolyog rá, és bólogat elismerően, hogy de szépen szakadt meg, de szépen.

Grósz Izabella: 1994-ben, épp húsz éve jelent meg az első Szív-kötet. Még mindig lehet érvényesen Szív Ernőként beszélni a világ dolgairól?

Az mit jelent, hogy érvényesen? Hogy elhiszik Szív Ernőnek, amit mond hétről hétre? Hogy van valami hatása, vannak olvasói? Szív alakja majd negyedszázada született meg egy Délmagyarország-tárcában. Szív természetesen ódivatú figura. Mert nem hogy hírlapírás nincsen, de az újságírás természete, hangja, formája is radikálisan változik. Már a nyomtatott sajtó univerzális nekrológját fogalmazzák bizonyos, nem is titkos virtuális helyeken. De például a most elhunyt Bächer Ivánra gondolok, hogy ő vérbeli hírlapíró volt, elfogult és szenvedélyes, de lenyűgöző következetességgel járt utána a kapualji meséknek, az udvarházi történeteknek, és a kisiparos műhelyek történelmének. Két-három flekkbe – és szándékosan írok flekket – bele tudta tenni egy ember életét. Aki erre legyint, csak próbálja meg. De ne egyszer, hanem százszor, kétszázszor egymás után. Aztán most időről időre olvasok a Narancsban Bán Zoltán Andrástól fröccsök mellett körmölt tárcákat, amikben viszont a kultúrtörténet főtt húsa forog a tárcalében, hogy így mondjam. Vagy Kácsor Zsolt egyre gyakrabban zseniális tárcái a Népszabadságban. Ha húsz éve napi húsz-harminc hír fölött méláztunk, ma cirka ötszáz. Rettenetesen tágul az, ami virtuális. Ezzel szemben persze az érinthető, tapintható világ marad. A jegy érvényessége, az étel ideje lejár. Persze, az irodalmi hangok is időről időre elavulnak, semmi kétség. A kérdés, hogy mikor. Az irodalmi egyik legfontosabb küzdelme az, hogy aktualitása legyen. És sokáig az is maradjon.

Bárdos Deák Ágnes: Mindenki Szív?

Mondjuk, fennáll ennek a lehetősége. Is. Csak mert fikció, aki ugyanakkor, mint Repin hajóvontatói, húzza maga után a valóságot. Lehet vele azonosulni, lehet vele vitatkozni, egyetérteni, kínál gyorsan ellobbanó megrendülést és alkalomadtán haragot, és el is lehet dobni, mint egy régi bérletet. Amikor Deák Bárdos Ági énekel, az is a fikció egy formája. És ha pl. Szív hallja Ági énekét, és megérinti, hatással van rá, akkor ő, Szív is Ági. Mindenki lehet Ági is. Szív Ágnes, oknyomozó táncdalénekes.

Révész Natália: Egy 2010-es interjúban nyilatkozza a Helikonnak a Virágzabálókkal kapcsolatban: „(...) amikor a regény anyaga meghaladott egy terjedelmi és szerkezeti minőséget, önálló akarata lett, kívánságai voltak. Vitatkozott. Érvelt. Hazudott. Be akart csapni. Megjegyzem, vica versa. Szóval hogy ő, a regény másképpen akarta. Megölte a figurát, holott én nem terveztem a halálát. Kitaláltam, hogyan élhet újra, erre ő megint megölte..." Nem bánja? Hogy van ez, az író és a regény küzdelmében mégis kinek kell felülkerekednie?

Nincsen győztes. Inkább megoldás van. Mondjuk így, kiegyezés. Jó kis kiegyezés. Vagy vérmaszatos kompromisszum. A Háromemeletes mesekönyvben található erre részletes magyarázat, ott a könyv folyamatosan kommentálja a benne történteket, ellenkezik, megijed, elárulja az írót, elárultatik maga is, egyebek. Az ember létrehoz egy nagy, már-már számára is alig belátható és nehezen kezelhető epikai erőteret, ahol a folyamatok nem csak egyetlen elvárás szerint működnek. Én kitalálom, hogy ennek, vagy annak kellene megtörténnie, aztán egyszer csak rám szól az anyag, hogy nem. Nem így kell. Csináld másképp. Soha nem lehetek egészen tisztában azzal, hogy mit hozok létre. Nem láthatok át minden relációt, okot és következményt. És akkor kezdődik az alkudozás.

Kiss Botond: Rubin Szilárd Aprószentek című posztumusz könyvének megjelenése után – amely egy bűneset irodalmi feldolgozása – mit lehet még mondani, szülővárosáról, Törökszentmiklósról? Lehetséges ennek a történetnek a hatásaitól mentesen beszélni róla?

Én erről a szörnyűségről már gyerekkoromban sokat hallottam az édesanyámtól. Apát, anyát, szülőföldet, hazát, egyéb nyalánkságokat soha nem lehet eléggé megírni. Mindig kimarad valami. De néha még így is túl sok lehet. Még Borbély Szilárd halála előtt fölfigyeltem a Facebookon egy bejegyzésre, ami a Nincstelenekről szólt. A hozzászóló, idősebb ember, megjegyezte, hogy ő olvasta a regényt, és az a vidék, az a falu, amiről beszél, nem ilyen. Egyáltalán nem ilyen! Hogy Szilárd belepiszkított a saját fészkébe. Satöbbi. Ugye ez a hagyományos konfliktusa annak, hogy a valóság számon kéri magát a fikción. Kérje, de a jó fikció, mint a Szilárdé is, mindig a valóság egy másik oldalára mutat. Nem lehet közvetlen számonkérés, olyan nincsen.
Jancsó Piroskáék története nem Törökszentmiklós története. Hanem a félhomályos vidéké, az elmaradottságé, amely fojtogató, amiről Móricztól Tar Sándorig sokan szóltak. Az én emlékeim alapvetően mások, ha a gyerekkoromra gondolok, egy nagy és tágas, titkokkal teli várost látok. Ezt is meg lehetne még írni. És rengeteg török előtti történetet. Szóval annyi mindent lehetne még mondani, mesélni, hogy jutna is, maradna is.

Barkaszi Péter: Sikerült-e végleg hazatalálnia Újlipótvárosba? Bächer Iván volt a krónikás, az ő helyeit megismerhettük, amíg lehetséges volt. De vannak-e magának már efféle "falusi" tapasztalatai?

Azt hiszem, Ivánnal az utolsó nagy igazi hírlapírót búcsúztattuk, róla már beszéltem az előbb. Ő tényleg eltökélten és alázattal járta végig a helyeket, és azoknak lényegi krónikása volt. Szív nem egészen ilyen. Egyfelől nincs meg benne az alázat, másfelől meg mindig ő akar a főszereplő lenni. Meg nem is úgy írja meg, ahogy volt, ahogy. Variál. Átfogalmaz. Újlipótban, ahol lakik, rettentő jól érzi magát. Számot adott már kedvenc japán akácairól, és házairól, illetve a kocsmáiról, valamint a szomszédja, Marika néni, míg élt stricinek tartotta, aki kurvákkal orgiázik a lakásában, aztán azt tudja, hogy a Lehel piacon kikhez és hová kell menni vásárlási ügyekben. Tehát van tapasztalat bőven. Lassan három éve élek itt.

Barkaszi Péter: Mi az, amit ebben a városban, Budapesten a leginkább kedvel, és mi az, amit a legkevésbé?

Én például a Hősök terét ki nem állom. Vagy a labdarúgópályák tribünjét. A nagy állomásainkon meg ámulok mindig, hogy azok micsoda poklok, micsoda balkáni színjátékok színterei. Például érdemes randevút szervezni péntek délutánra a Keletibe. Találkozunk a tábla alatt. A Margitsziget nagy világszám. A Szent István park kis világszám. Néha azt is szoktam mondani, hogy Budapestnek csak az a hibája, hogy magyarok lakják. Számomra is váratlanul, de nagyon megszerettem ezt a várost. De már soha nem leszek budapesti, jóllehet pertuban vagyok vele. A legjobb az, amikor egy várossal tegeződtök.

Révész Natália: Most milyen anyaggal birkózik?

Majdnem kész egy Nagy Szív Ernő-könyv. Jó húsz év anyaga. Kísérlet arra, hogy a sok kicsiből lehet-e nagyot csinálni, de az a nagy képes-e kicsinységet is mutatni. Majd látjuk.

 

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.