hirdetés

Darvasi László: Düvő – Pál Sándor Attila versei

2017. március 4.

Olyan könnyedén magányos, olyan könnyedén szeret, olyan könnyedén fél, mégis megborzong tőle az ember. Olykor pedig pontos és objektív, tárgyilagosan leíró, de például sohasem hűvös. Soha sem részvétlen. – Pál Sándor Attila költészetét a hónap szerzője, Darvasi László mutatja be a Litera olvasóinak.

hirdetés

Még semmi sincsen készen, de máris annyi minden van, annyi széltől megtáncoltatott növény, rügy, hajlás és fakadás, hogy ámulunk. Pál Sándor Attila verseskötetét, pontosabban annak kéziratát olvasom, a Düvőt, a kiadótól kaptam meg. Szépen meg lett szerkesztve, és a tavaszi ég alatt mindjárt lapozható, dúdolható a könyv. Az alcím szerint dalokat, énekeket, balladákat és táncokat szerepeltet a leendő kiskötet. A cím pedig azt a zenei együttállást jelenti, amelyben a kontra, a brácsa, és a bőgő ritmikailag szólnak együtt. Láthatunk itt egy igencsak helyénvaló, nagyon példás eljárást a népi hagyományok folytatására, egy kevéssé üdvös, sokak által lesajnált vagy elvetett poétikai lehetőségre. A Düvő tétje az tehát, hogyan hangzik, képes-e egy húron pendülni a népköltészet és a ma világának modern artikulációja. Az én válaszom, igen, és különben miazhogy! S nem csakhogy képes, de mindezt máris kiváló arányérzékkel vegyíti, a múltat és a jelent egyszerre táncoltatja, a modernt, a posztmodernt és archaikust „egyhúron pendíti”, úgymond. Vagyis egyazon formai és alkalomba kerül hétköznap és múlt, régies hangzás és a modern világ annyiféle-fajta töredéke, részlete, eseménye. A dal az eltartás, a kiemelés gesztusa, Pál Sándor Attila mégis úgy csinálja, hogy benne, az eltartott formában marad. Benne marad egzisztenciálisan, érvénye, érvényessége erős, jelentős élmény. Látom az éneklőt, kimért és tanult, és elsajátított és szabályok szerint működő mozdulatait, s gondolnám, improvizációnak helye nincs. Vagy mégis? Én ilyen fiatalon senkit nem láttam efféle természetességgel és magától értetődő módon ünneplőt viselni. Mert a forma tulajdonképpen ünneplő ruha, az a ballada, a szerelmes dal, a munka- vagy a táncdal, az a meghatározott s évszázadok berögzöttségét viselő mozdulat. S mindezt személyesen, alanyi módon is teszi olykor. Benne van az éneklésben és a zenei artikulációban az univerzális magányba és elesettségbe kerülő ember keserve, az önmagára ébredő személyiség huszadik századi rémülete, ami csak árnyalódik a XXI. századra, de nem enyhül, és benne van a magáért, a fennmaradásért küzdő közösség kiáltása vagy a közösségi lét erőfeszítése. Így, együtt. Jó nagy merítés. De semmiféle mesterkélt vagy kimódolt küszködést nem érzékelek. Olyan könnyedén magányos, olyan könnyedén szeret, olyan könnyedén fél, mégis megborzong tőle az ember. Olykor pedig pontos és objektív, tárgyilagosan leíró, de például sohasem hűvös. Soha sem részvétlen. 

Bognár Péter kísérletezett azzal, hogy a ma eseményeit, a hétköznap hangját és drámáját, a ma embertípusait ironikus és szatirikus alapozottságú balladisztikus monológgal reprezentálta. Látunk ilyen üdítő megoldást Pál Sándor Attilánál is, például az Andrei Crişan balladája című opusban, ami annak a tragédiának a története, hogy a Spanyolországból a vendégmunkás fiút hiába várja, szólongatja haza az anyja, az már meghalt. De föltűnik máshol a zavart, nem kevéssé bomlott Kádár János alakja is, alföldi csikósok, gulyások közé keveredve, Vidrócki betyárt és pártkongresszust, rendszerváltást és hazugságot szépen összekeverítve. Remekbe szabott poétikai kalandozás. Pál Sándor Attila ragyogóan sűrít is. Itt van például ez az egyszerű négysoros, súlyosabb kezdés, felütés aligha lehetséges, mégis szinten tart, és ebben a négy sorban annyi mindent mond el.


(Pál Sándor Attila Düvő című verseskötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában – A szerk.)

 

Darvasi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.