Darvasi László: Fa
"A nő kisétált a kertbe, nézte a fát, megsimogatta a törzsét.
Visszasétált. Vágjuk ki, mondta." - Az Alföld legújabb, szeptemberi
számát Darvasi László prózája mellett Takács Zsuzsa versével ajánljuk
olvasóinknak.
- 2011. szeptember 17.
DARVASI LÁSZLÓ
Fa
A tornácon ültek, amikor a nő először tért rá a dologra. A férfi sokáig csak úgy gondolt az egészre, hogy ez az a dolog, ami a nőt annyira foglalkoztatja. Az idő megenyhült, és ők már kiülhettek a tornácra reggelizni, bár a nő pokrócot vetett a vállára. A férfi elgondolkozott, honnan van náluk ez a pokróc. És mióta.
Megtisztogatott egy lágytojást, a nőnek nyújtotta. A nő szerette a lágytojást. A férfi azt bámulta, hogy az egyik kenyér égetett szeletre a nő arcát mintázta rá a pirítós izzó hőszála. A férfi elmosolyodott, vékony, szinte áttetsző gerezdekre szeletelt egy jókrora piros retket. Aztán a nő éppen azt a pirítóst vette el, vajat kent arra az arcra, és ekkor mondta ki először.
Vágjuk ki azt a fát.
A férfi fordult kissé, hogy jobban rálásson a kertre.
Melyiket?
Azt, mutatta a nő.
A férfi meglepődött. A nő kiszámíthatatlan módon törődött a kerttel. Olykor órákon át sétált a növények között, vagy csak álldogált, néha gyomlált a virágágyásban, megmetszette a két kicsi szilvafát, aranyágat, orgonát vágott. És nyírt füvet is. Tudott a fűnyíróval bánni. De a kert valahogyan a férfihez tartozott, jóllehet nem úgy mint valami kiváltság és nem is úgy mint egy kötelesség nyűge. A férfi nem bánta, hogy így van, örült, ha a nő a kertet választotta olvasás vagy egyéb foglalatosság helyett, de soha nem kérte, hogy tegyen benne ezt vagy azt. Vagy hogy segítsen neki.
Néhány nap múlva a nő szeretkezés közben mondta. A férfi érezte, hogy mindjárt jó lesz a másiknak, ismerte jól a nő testének reakcióit. A nő teste ilyenkor kicsit megfeszült és emelkedett, mintha el akarna válni az ágy matracától, a férfi testétől, egyáltalán az őt körülvevő világ matériáitól.
A nő mégis abbahagyta a szeretkezést, belekapaszkodott a férfi arcába, és újra kimondta.
Vágjuk ki azt a fát.
Aztán újraringta a mozdulatait, és mintha mi sem történt volna, befejezte a szerelmeskedést. A férfi hallgatta a lélegzését, közben arra a dologra gondolt, és jó volt elfigyelni, hogyan alszik el.
Reggel, mielőtt elment volna, mert most ő indult hamarabb munkába, a férfi odasétált a fához, majd többször is körbejárta. Nem értette, miért kellene kivágni. Mindenféle bogarak futkároztak a kéreg sötét vájatai között, a friss lomboztat zöldje lágyan hullámzott fölötte, és ennek a hullámzásnak hangja is volt. És régóta harangoztak is. Visszasétált a tornáchoz, és azt figyelte, a fa miféle kilátást takar, talán ez zavarja a nőt. Ha kivágja, a tekintetük miféle látványokkal nyerhet többet. De a fa más fákat is takart, hasonlóakat, és azokat is ki kellett volna vágni, hogy pillantásuk rászabadulhasson a külvilágra, és lássák a templomtorony egykor ezüstös, most rozsdafoltokkal tarkított kupoláját, de a bejárat boltíves kapuját, a szomszédos kertek hasonló fáit, vagy az égettvörös falú házakat, melyekben ugyanolyan emberek éltek, mint ők. De a hegyek olyan távol voltak, hogy a kékségük körvonalai csak a legtisztább időkben derengtek fel.
A férfi végül észrevette, hogy a nő mindvégig a kertre néző konyhaablakból figyelte őt. Intett neki, hogy most már indulnia kell. A nő visszaintett, elmosolyodott.
A nő néhány nap múlva ajándékot hozott a férfinek. Az apró dobozban egy régi óra volt, nem járt. A férfi meghatódott. Szoktak ajándékot venni egymásnak, de ez most váratlanul jött.
Járni fog, mondta a nő. Most pihennek a mutatók. De elindulnak, nemsoká elindulnak.
Ez nagyon jó, köszönöm, mondta a férfi.
Vágjuk ki azt a fát.
Megölelte a nőt, jó volt, hogy a melle a mellkasához ért.
Vágjuk ki azt a fát, suttogta a nő a férfi nyakába, mire ő kissé eltolta.
De miért?
Nem tudom, mondta a nő.
De hát ez..., a férfi zavarba jött.
Vágjuk ki azt a fát, mondta a nő, és fölnézett. Az égen repülő szállt, lassan úszó fémtestén meg-megcsillant a fény. A férfi megvárta az estét, és kint maradt éjszakára is. Az égbolt magára rakosgatta a csillagok apró, pislogó ékszereit, de férfi most csak a fát nézte. A fa kontúrja nem olvadt bele teljesen a sötétségbe, de a férfi elbizonytalanodott, hogy talán csak az emlékei egészítik ki azt, amit éppen most, a mind sűrűsödő éj mélyében látni vél mégis, a lombozat formáját, a lentebbi, föld felé hajó ágak nyújtózkodását, vagy azt a halvány csavarodást amellyel a törzs jobbra dől kissé, mintha azon az oldalon fájna neki. Lassan elmúlt éjfél, majd talán két óra is. A férfi bort ivott, lassan kortyolgatott, ez most nagyon jó bor volt, fantasztikus évjárat lehetett. Aztán a nő kijött a tornácra, a férfi hallotta lépteit, óvatosan nyikorgott a házban a falépcső, már állt mögötte, de nem szólt. A férfi töltött neki, és nő a pongyolájában olyan volt, mint valami fehér, kimerevített lobogás.
Egészségedre.
Egészségedre, mondta a nő is.
Vágjuk ki azt a fát.
A férfi napok óta azon gondolkodott, hogy miért éppen azt a fát kellene kivágni. Ez a dolog, mindig csak ez. És akkor figyelni kezdte a többi fát és bokrot, mérlegelte a helyzetüket, megvizsgálta az állapotukat, és egyszerre arra döbbent rá, hogy alkudozik magában, válasszanak egy másikat, egy másik fát vagy bokrot, vagy telepítsenek át néhány évelő virágot, még az utat is újratervezhetnék, a kerti padot is át lehetne állítani a szemközti sövény mellé. Lehetne változtatni. És akkor azt is megértette, hogy ezek bűnös alkudozások. De hát az is bűn lenne valamiképpen, ha engedne a kérésnek és azt a fát vágnák ki, amelyikre a nő gondol. Mindezt persze elmondta a nőnek is. A nő kisétált a kertbe, nézte a fát, megsimogatta a törzsét. Visszasétált.
Vágjuk ki, mondta.
Aztán másnap a férfi azt mondta a nőnek, jól van, rendben, de akkor neked kell megtenni. Kihozta a garázsból a motoros fűrészt, és a tornác elé, a kert felé kanyarodó gyalogút kavicságyására helyezte. A közeli bokorról rigó röppent el, remegett utána az ág. A nő még ült a reggeli maradékai fölött, a késsel játszott, és dúdolt is. A férfi nézte, hogy most nem fésülködött, ahogy egyébként szokott, és ez jó volt.
Tudom, hogy tudsz vele bánni, mutatott a fűrészre a férfi
Igen, így van, tudok vele bánni, mondta a nő.
Én azt szeretném, ha te vágnád ki, mondta a férfi.
A nő rázta a fejét.
Nem, arra kérlek, te vágd ki azt a fát, de a nő dúdolt tovább, és a vajazó kés nyelével ütögette az asztal szélét.
Amikor a férfi délután visszajött, nem vette észre nyomban, mi történt. Belépett a házba, a nő nevét mondta, többször is, egyre hangosabban. Fölment az emeletre, az ágy vetetlen volt. Lejött a konyhába, el volt mosogatva. Akkor a férfi kijött a tornácra. Állt vele szemben az a fa. Az a dolog. Fújt a szél, a megnyúlt test mégsem lengett. Hogy bírta el éppen az az ág? A fehér kerti szék oldalra dőlve hevert a fűben. Aztán a férfi azt is észrevette, és ezen egészen megrendült, hogy a nő mielőtt megtette volna, visszavitte a garázsba a fűrészt. Majd visszament a lakásba, hogy megnézze, jár-e az óra.
Megtisztogatott egy lágytojást, a nőnek nyújtotta. A nő szerette a lágytojást. A férfi azt bámulta, hogy az egyik kenyér égetett szeletre a nő arcát mintázta rá a pirítós izzó hőszála. A férfi elmosolyodott, vékony, szinte áttetsző gerezdekre szeletelt egy jókrora piros retket. Aztán a nő éppen azt a pirítóst vette el, vajat kent arra az arcra, és ekkor mondta ki először.
Vágjuk ki azt a fát.
A férfi fordult kissé, hogy jobban rálásson a kertre.
Melyiket?
Azt, mutatta a nő.
A férfi meglepődött. A nő kiszámíthatatlan módon törődött a kerttel. Olykor órákon át sétált a növények között, vagy csak álldogált, néha gyomlált a virágágyásban, megmetszette a két kicsi szilvafát, aranyágat, orgonát vágott. És nyírt füvet is. Tudott a fűnyíróval bánni. De a kert valahogyan a férfihez tartozott, jóllehet nem úgy mint valami kiváltság és nem is úgy mint egy kötelesség nyűge. A férfi nem bánta, hogy így van, örült, ha a nő a kertet választotta olvasás vagy egyéb foglalatosság helyett, de soha nem kérte, hogy tegyen benne ezt vagy azt. Vagy hogy segítsen neki.
Néhány nap múlva a nő szeretkezés közben mondta. A férfi érezte, hogy mindjárt jó lesz a másiknak, ismerte jól a nő testének reakcióit. A nő teste ilyenkor kicsit megfeszült és emelkedett, mintha el akarna válni az ágy matracától, a férfi testétől, egyáltalán az őt körülvevő világ matériáitól.
A nő mégis abbahagyta a szeretkezést, belekapaszkodott a férfi arcába, és újra kimondta.
Vágjuk ki azt a fát.
Aztán újraringta a mozdulatait, és mintha mi sem történt volna, befejezte a szerelmeskedést. A férfi hallgatta a lélegzését, közben arra a dologra gondolt, és jó volt elfigyelni, hogyan alszik el.
Reggel, mielőtt elment volna, mert most ő indult hamarabb munkába, a férfi odasétált a fához, majd többször is körbejárta. Nem értette, miért kellene kivágni. Mindenféle bogarak futkároztak a kéreg sötét vájatai között, a friss lomboztat zöldje lágyan hullámzott fölötte, és ennek a hullámzásnak hangja is volt. És régóta harangoztak is. Visszasétált a tornáchoz, és azt figyelte, a fa miféle kilátást takar, talán ez zavarja a nőt. Ha kivágja, a tekintetük miféle látványokkal nyerhet többet. De a fa más fákat is takart, hasonlóakat, és azokat is ki kellett volna vágni, hogy pillantásuk rászabadulhasson a külvilágra, és lássák a templomtorony egykor ezüstös, most rozsdafoltokkal tarkított kupoláját, de a bejárat boltíves kapuját, a szomszédos kertek hasonló fáit, vagy az égettvörös falú házakat, melyekben ugyanolyan emberek éltek, mint ők. De a hegyek olyan távol voltak, hogy a kékségük körvonalai csak a legtisztább időkben derengtek fel.
A férfi végül észrevette, hogy a nő mindvégig a kertre néző konyhaablakból figyelte őt. Intett neki, hogy most már indulnia kell. A nő visszaintett, elmosolyodott.
A nő néhány nap múlva ajándékot hozott a férfinek. Az apró dobozban egy régi óra volt, nem járt. A férfi meghatódott. Szoktak ajándékot venni egymásnak, de ez most váratlanul jött.
Járni fog, mondta a nő. Most pihennek a mutatók. De elindulnak, nemsoká elindulnak.
Ez nagyon jó, köszönöm, mondta a férfi.
Vágjuk ki azt a fát.
Megölelte a nőt, jó volt, hogy a melle a mellkasához ért.
Vágjuk ki azt a fát, suttogta a nő a férfi nyakába, mire ő kissé eltolta.
De miért?
Nem tudom, mondta a nő.
De hát ez..., a férfi zavarba jött.
Vágjuk ki azt a fát, mondta a nő, és fölnézett. Az égen repülő szállt, lassan úszó fémtestén meg-megcsillant a fény. A férfi megvárta az estét, és kint maradt éjszakára is. Az égbolt magára rakosgatta a csillagok apró, pislogó ékszereit, de férfi most csak a fát nézte. A fa kontúrja nem olvadt bele teljesen a sötétségbe, de a férfi elbizonytalanodott, hogy talán csak az emlékei egészítik ki azt, amit éppen most, a mind sűrűsödő éj mélyében látni vél mégis, a lombozat formáját, a lentebbi, föld felé hajó ágak nyújtózkodását, vagy azt a halvány csavarodást amellyel a törzs jobbra dől kissé, mintha azon az oldalon fájna neki. Lassan elmúlt éjfél, majd talán két óra is. A férfi bort ivott, lassan kortyolgatott, ez most nagyon jó bor volt, fantasztikus évjárat lehetett. Aztán a nő kijött a tornácra, a férfi hallotta lépteit, óvatosan nyikorgott a házban a falépcső, már állt mögötte, de nem szólt. A férfi töltött neki, és nő a pongyolájában olyan volt, mint valami fehér, kimerevített lobogás.
Egészségedre.
Egészségedre, mondta a nő is.
Vágjuk ki azt a fát.
A férfi napok óta azon gondolkodott, hogy miért éppen azt a fát kellene kivágni. Ez a dolog, mindig csak ez. És akkor figyelni kezdte a többi fát és bokrot, mérlegelte a helyzetüket, megvizsgálta az állapotukat, és egyszerre arra döbbent rá, hogy alkudozik magában, válasszanak egy másikat, egy másik fát vagy bokrot, vagy telepítsenek át néhány évelő virágot, még az utat is újratervezhetnék, a kerti padot is át lehetne állítani a szemközti sövény mellé. Lehetne változtatni. És akkor azt is megértette, hogy ezek bűnös alkudozások. De hát az is bűn lenne valamiképpen, ha engedne a kérésnek és azt a fát vágnák ki, amelyikre a nő gondol. Mindezt persze elmondta a nőnek is. A nő kisétált a kertbe, nézte a fát, megsimogatta a törzsét. Visszasétált.
Vágjuk ki, mondta.
Aztán másnap a férfi azt mondta a nőnek, jól van, rendben, de akkor neked kell megtenni. Kihozta a garázsból a motoros fűrészt, és a tornác elé, a kert felé kanyarodó gyalogút kavicságyására helyezte. A közeli bokorról rigó röppent el, remegett utána az ág. A nő még ült a reggeli maradékai fölött, a késsel játszott, és dúdolt is. A férfi nézte, hogy most nem fésülködött, ahogy egyébként szokott, és ez jó volt.
Tudom, hogy tudsz vele bánni, mutatott a fűrészre a férfi
Igen, így van, tudok vele bánni, mondta a nő.
Én azt szeretném, ha te vágnád ki, mondta a férfi.
A nő rázta a fejét.
Nem, arra kérlek, te vágd ki azt a fát, de a nő dúdolt tovább, és a vajazó kés nyelével ütögette az asztal szélét.
Amikor a férfi délután visszajött, nem vette észre nyomban, mi történt. Belépett a házba, a nő nevét mondta, többször is, egyre hangosabban. Fölment az emeletre, az ágy vetetlen volt. Lejött a konyhába, el volt mosogatva. Akkor a férfi kijött a tornácra. Állt vele szemben az a fa. Az a dolog. Fújt a szél, a megnyúlt test mégsem lengett. Hogy bírta el éppen az az ág? A fehér kerti szék oldalra dőlve hevert a fűben. Aztán a férfi azt is észrevette, és ezen egészen megrendült, hogy a nő mielőtt megtette volna, visszavitte a garázsba a fűrészt. Majd visszament a lakásba, hogy megnézze, jár-e az óra.
TAKÁCS ZSUZSA
Hasonlat egy megaláztatásra
Szonja
Öltözött, holott nem vetkőzött előtte.
A háttérben ott nyílt (és hervadt) a meg-
vetett ágy, hiába hogy a megelőző
percben nem utalt még semmi
a foglalkozására. A lakók karéjba állva,
ajzottan figyelték kapkodását.
Végül egy zsakettes úr átcsörtetett
a sokaságon. Nem értette először,
hogy akit az igénybevétel után
általában levegőnek néznek, hogyan
szólíthatja meg férfi a nyilvánosság
előtt. A tekintélyt sugárzó ember
vádaskodva rá emelte az ujját, hogy
ellopott tőle száz rubelt, ilyesmit
állított. Cáfolatul erre kifordította
a zsebét, és a nyolcrét hajtott bankjegy
kihullott belőle. Még megdöbbenést sem
érzett. Hihette ugyan, hogy álmodik.
U. i.
Fölnyúlt a kapcsolóhoz, levert
egy könyvet, és a maga ütötte
zajra fölébredt. Égett az arca az esti
megaláztatástól. Olvasni próbált –
de a szeme előtt ugráló betűkből
más mondat nem áll össze, csak
a: mit ad neked Isten az imádért
cserébe? kérdésre adott remény-
beli válasz: a mindent megad
lehetősége vigasztalta napokig.
Alföld 2011. szeptember
tartalom:
TAKÁCS ZSUZSA verse: Hasonlat egy megaláztatásra
CAIUS LICINIUS CALVUS versei (Kovács András Ferenc műfordításai)
DARVASI LÁSZLÓ: Fa (kispróza)
TERDIK ROLAND: Torok után (kispróza)
LIMPÁR ILDIKÓ: Vér (kispróza)
G. ISTVÁN LÁSZLÓ verse: Második népdal-oltár
BAJTAI ANDRÁS verse: Séta
PODMANICZKY SZILÁRD: Kisház, nagyház (kispróza)
CSOBÁNKA ZSUZSA: Zóna; Rapaport (kisprózák)
BERTA ÁDÁM: Nem egy nagy durrdefekt (kispróza)
KELE FODOR ÁKOS versei: Bevezetés a lóba; Litopedion; Egyfajta gyász; Echiostoma
MIZSER ATTILA versei: Corvin köz; Cselek hallgatásra
AYHAN GÖKHAN versei: Talán; Vakvarjú; Beszélgetés
SZÉKELY CSABA: Annácska (novella)
TŐZSÉR ÁRPÁD versei: Empedoklész; Templom a pusztában; Magyar szentimentalizmus; Odi
KERESZTURY TIBOR: A kortárs levelei (Édeshazám kettő)
műhely
BOJTÁR ENDRE: Egy regionális irodalomtörténet múltja, jelene és...
SZÉNÁSI FERENC: A gyilkos mint én-metafora
tanulmány
KIBÉDI VARGA ÁRON: Megismerni, közölni, hatni (A kognitív kommunikáció mûfajrendszere)
BUJDOSÓ ÁGNES: Televíziós sorozatok, médiumidentitás, műfajtudat
SZABÓ ORSOLYA: Hercegnő a másik oldalon (Lady Diana a tabloidizáció és a társadalmi nemek változásának gyújtópontjában)
HUSZÁR LINDA: Kép-olvasás (Az intermedialitás fikciója Mészöly Miklós Filmjében)
szemle
HERCZEG ÁKOS: A test grammatikája (Borbély Szilárd: A Testhez. Ódák & Legendák)
BARTÓK IMRE: Költészet és fertőzés (Nemes Z. Márió: Bauxit)
KARDOS ANDRÁS: Lélekvalóság (Zsámboki Mária: Tűnő árnyékom közepén)
KÁRI VIKTÓRIA: A mágia kanyargó indái (Falvai Mátyás: Gépindák)
TARDY ANNA: Ízekre szedve (Benyovszky Krisztián: Fosztogatás. Móricz-elemzések)
PAYER IMRE: József Attila és a bűn (Tverdota György: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem”. József Attila kései költészete)
képek
KÉRI IMRE rézkarcai (részletek)
Hozzászólás