hirdetés

Deák Botond: Szerelem

2018. augusztus 6.

Kiderítettem, milyen busszal járnak. Köszönni nem mertem, inkább csak flegmán biccentettem, mint afféle zavart, pökhendi kamasz. A fényképezőgép, amit apámtól kaptam használatra, a táskámban lapult, nehogy már... azt higgyék, hogy... Szintén egyfajta fiatalos, begyulladás, hülyeség, meg ugye szerelemzavar. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Deák Botond írása.

hirdetés

1.

Ültek hárman az agárdi állomáson. A vonatok száguldoztak mellettük erre-arra, s az őszi levelek repdestek mindenfelé a sebesség keltette légörvényekben. Szeptember vége volt...

Ez a nyár a harmadik gimnázium után történt '86-ban. Biciklivel szereztem két állást a Velencei-tó északi partján az éppen akkor létesített új kempingben. Szóltam P.-nek, van-e kedve eljönni, dolgozni egy hónapra mint vízőr, vízi mentő vagy ilyesmi... Mondta, oké! Akkor értünk a táblán a ...KÁCIÓ-hoz. Hétfőn kezdtünk. Egy hétig együtt vonattal, aztán gyalog (2 óra). A következő héttől én már bicajjal (max. 1 óra).

Jobb volt, a kerékpáron legalább föl kellett ébredni! Gyönyörű reggelek voltak, szemből kelt föl nap, úgyhogy hunyorognom kellett. Át Pákozdon, Sukorón és már ott is volt a kemping. A harmadik héten már tudtuk tíz perccel a vihar kitörése előtt, hogy vihar tör ki tíz percen belül. Nem szólhattunk hip-hop mindenkinek, így mosolyogva hoztuk vissza a nádból gumimatracokat, a szörfdeszkákat vitorlástul. P. csónakkal a matracokat, úszógumikat, apróságokat, én pedig úszva, szörfözve a szörföket, ugyanis két éve nyáron megtanultam szörfözni semmittevés helyett a Balatonon. Nem éreztük munkának egyáltalán. A hazakerékpározás már kissé fárasztóbb volt este, viszont jó esetben a lemenő nap fényében történt hamvas, bíbor fellegek felé. Fizettek is a munkánkért. P.-vel megöleltük egymást, elbúcsúztunk és folytattuk a nyarat.


2.

Jómagam Lengyelországba mentem. Repülővel Varsóig, aztán vonattal a Hel félsziget csücskéig. Hogy aztán tényleg jó messze legyek a vörös útlevéllel. Végül is, egy lány járt a fejemben, bármi történt is, egy szőke lány az elsősök közül. Aki magas is volt, meg minden, de hát lesz, ami lesz alapon nagyon, pozitívan, mosolyogtatóan, álmodozóan, szeretetteljesen gondoltam rá. Akkorra már tudtam, mi az a plátói szerelem, hát ez az volt, és büszke is voltam rá, hogy filozófusról elnevezett reménytelen, de biztos érzésem van!

Szép a tenger ott a félsziget csücskében, természetesnek vettem, fürödtem, ugráltam a hullámok között teljesen egyedül. Bár, sok volt a demarkációs kerítés, meg a katonai övezet, de azért a lengyelek békén hagyták a fürdésre szánt területet. Ott is aludtam a parton a hullámok zenéjére, a milliárdnyi csillag alatt. Úgy éreztem, ezt megérdemlem, hogy teljesüljön ez a vágyam, és ilyen magányos, boldog ember lehessek! Elalvás előtt régóta már A.-val (azt azért kiderítettem, A.-nak hívják!) voltam félálomban. Merre járhat, mi történhet éppen vele? Ilyenek, és mosolyogtam biztonságban. Két nap múlva áthajóztam Gdanskba, mert a vonat négy óra lett volna. Így csak negyven perc tengeri hajóval! Itt lődörögtem a városban. Persze nagyon érdekelt a hajógyár, ahol sztrájkoltak pár évvel ezelőtt a lengyel szolidaritás hívei. Bejutni nem lehetett, csak a főkapuig, viszont láthattam a több tucat kisebb-nagyobb hajódarut! Vettem egy doboz indiai cigit. Azt sem tudtam, hogy kell rágyújtani. Mindegy. Köhögtem tőle. Köptem is. A tengerpartra tévedtem ott is. Gyerekek rohangáltak körülöttem a szakadó záporban, jelmezekben, csurgott arcukon a sok, színes festék. Erre beugrott Fellini Amarcordja, vigyorogtam, örültem velük én is. Hisz ők is nyaraló sorstársak. Táncoltak, énekeltek! Pompás élmény kerekedett belőle! Sajnáltam, hogy nincs fényképezőm, meg nem is tudok még. De, biztos voltam benne, fogok én még a nyáron fényképezni...

Krakkó, Zakopane, Budapest, Székesfehérvár. Talán 7-8 nap a felnőtté válásom történetéből. Bár, erősen kamasznak tartottak. Szerintem VÉGRE kamasznak! A vonaton hazafelé megismerkedtem két lánnyal, testvérek, ott a nagymamájuk is... Oroszul próbáltunk beszélgetni. Az egyik nagyon tetszett, de hát a nagymama, meg a tesója is... Valami Muszyna nevű falunál szálltak le. Kaptam tőlük képeslapot is később! Szüleimnek sokat meséltem otthon. Örültek. Elsősorban egészségemnek. Mondtam láttathatnék az utamból, ha tudnék fotózni, ha lenne fényképezőm. Apám tanácsolta, menjek be hozzá a stúdiójába, és megmutat ezt-azt. Hogyan is lehet fényképezni, előhívni esetleg. Lassan tanultam, de lassan is felejtettem.
Megtanultam, hogyan kell föltölteni a rendes filmet magába a tekercstartóba, és azt hogyan tudom befűzni a gépbe. Aztán pikk-pakk már működik is. Az expozíciós időt olyan kb.-re, hogy süt-e a nap vagy se. Általában dolgozzak 5.6-os vagy 7.8-os blendével. Sokat tudok korrigálni még az előhívásnál. Úgy emlékszem, 3 nappal később már egyedül csinálhattam mindent. Egyedül a stúdióban! Már szombat is lett, hétvége. Persze az összes hibát el-elkövettem, de egyre gyakorlottabb lettem. Már az utcára is ki mertem menni, fényképezni. Persze csak egyedül, a szokásos csavargásaim helyeire, melyek néptelenek is voltak, de hát talán mindenkivel így történik, gondolom most. Mindenesetre már másképpen sétálgattam, teljesen másmilyen lett a szülővárosom. Mindent azért nem fényképeztem le, de más szemmel láttam a várost, föltűntek részletek, apróságok, finomságok, amiket addig figyelemre sem méltattam. Lehet, hogy van hozzá szemem. Ezt apám mondta, mikor kiküldött először a stúdió ablaka elé fényképezni, valami apró részleteket, dolgokat...

3.

Az augusztus ezzel telt. Csavarogtam, fényképeztem, nagyítottam. Negatív előhívása, fotópapír, nagyító, positol 4, fixír oldat, víz. A negatívot azért érdemes átnézni, mi használható, mi érdekel akármilyen is, és mi a kuka. Ez a kuka dolog érdekes, mert mit össze tudtam szenvedni egy kockáért, hogy tudom, hogy MEGVAN! De persze mindig csaknem utoljára találtam meg. Többször találkoztam A.-val, barátnőivel a városban. Kiderítettem, milyen busszal járnak. Köszönni nem mertem, inkább csak flegmán biccentettem, mint afféle zavart, pökhendi kamasz. A fényképezőgép, amit apámtól kaptam használatra, a táskámban lapult, nehogy már... azt higgyék, hogy... Szintén egyfajta fiatalos, begyulladás, hülyeség, meg ugye szerelemzavar.

Lefotóztam P.-t is, elő is hívtuk együtt (számoltuk az elefántokat, egy elefánt ugyanis kb. egy másodpercnek felel meg), aztán a tankot a hegyen, az épületeket, a barangolásom padjait, bokrait, a vasutat és környékét, üzemeket, vágányokat, sok mindent még. Nem történt esemény a városban, ebben a hónapban, melyen ne vettem volna részt. Bár, ott nem fényképeztem, inkább csak A. miatt mentem el, hátha kiesik a kezéből valami, és akkor segíthetek. Ezt valami romantikus filmben láttam...

Évnyitó, addig semmit nem tudtam intézni plátói szerelmem ügyében. Ott legalább láthattam messziről mosolyogni. Mit tegyek? Tervem semmi. N., az osztálytársam szólt, hogy hónap végén buli lesz nála Agárdon. Tizennyolc éves lesz! Az jó, gondoltam, de én ugyan nem megyek egyedül. Szörnyű napjaim teltek el, egymás után, összevissza rohangáltam a suliban, mintha dolgom lenne, pedig csak látni akartam! Éjjel nem tudtam aludni, délutánonként, bejártam az énekkar próbáira, persze csak a termen kívülről, a csukott ajtón át hallgattam őket. Az egyik hang az övé volt! A kabátját ismertem, szagolgattam illatát. Tanulásról szó sem lehetett.
Aztán egyik pénteken levelet kaptam tőlük a menzán. Ilyen fecni volt ( sokáig megőriztem), egy zsúrra hívott szombat délutánra! Épp aznap lesz N. szülinapja is! Boldog lettem, madarat lehetett velem fogatni! Bár a WC-n mertem elolvasni, mégis... Elmondtam a szüleimnek, hogy szombat délután N.-hez megyek Agárdra a szülinapi bulijába. Megvettem N.-nek az A. E. Bizottság: Kalandra fel! című bakelitlemezét, és éberen bíztam a következő napban... A zsúr felé a lányokhoz vásároltam egy virágot a házigazdának, meg vettem egy üveg pezsgőt, lesz, ami lesz alapon. Egy szobába szorultunk a kertes házban, kicsit meleg volt. Kinyitottunk a pezsgőt, koccintottunk, akkor még egy korty is sok volt nekünk. Valami ágyon ültünk, feküdtünk, úgy emlékezem, egy-két széket is behoztunk. Nyolc lány és jómagam, a NEGYEDIKES. Kínomban elmeséltem, amit épp elolvastam: Örkény István Rózsakiállítását. Lassan, sejtelmesen morogtam el, hogy izgalmasabbnak tűnjön. Hirtelen két srác ijesztett ránk az utcáról berontva. Persze a legizgalmasabb résznél, ahogy a halottnak készülőkkel igyekszik dűlőre jutni a stáb. Aztán azért befejeztem, szerintem izgalmas felütés volt! Később, mikor kezdett el- és szétvegyülni a társaság, föltettem a kérdést: Ki jönne ki velem Agárdra a buliba? A lányok összeültek pusmogni, dönteni, később láttam, hogy A. telefonál. Izzadtam, türelmetlen voltam, nekem ugyanis csak egyetlen megoldás felelt meg!

4.

Mosolyogva közölték, hogy csak A. tud elutazni (az Agárd még UTAZÁSNAK számított ekkor nekünk!) Agárdra sajnos, mert őt elengedték... Így elsétáltunk a Haleszhez egy buszmegállóhoz, ahol megtudtuk, hogy busz már nem megy, mert ősz van. Így A. kiállt stoppolni, gyakorlatilag az első autó megállt, egy taxi. Ingyen csaknem a házhoz vitt! Beszélgettünk egy kicsit, hogy jó együtt. Közöltem vele, hogy nagyon örülök, hogy ő jött el. Ennyit tudtam udvarlásként kipréselni magamból. A buliban sokan már igen jól érezték magukat. Jómagam próbáltam behozni a lemaradásomat, amit adtak, megittam. Ott volt Zs. is, aki egyébként dobolt már valami zenekarban. Később szájharmonikáztam bármilyen zenére mint kíséret. A földön ültem egy fotelnek támaszkodva, amin A. ült, és ezt megnyugtatóan boldog perceknek, óráknak éltem meg, egészen hajnalig. Akkor lefeküdtünk aludni N. szobájába többedmagunkkal. Délelőtt keltünk, reggelit nem kértünk, mindent megköszöntünk, elbúcsúztunk, hogy 'Holnap a suliban!' Így sétáltunk hárman némán az állomásra.

5.

Ültünk hárman az állomáson. Ebédre hazaérünk. Boldog, gyönyörű őszi délelőtt. Ezt éreztem. Inkább csak Zs.-vel beszélgettünk, néztük lopva A.-t, hogy bírja a gyűrődést, bár ő olyan ősszel még szebb típusnak bizonyult. Néha ránk nézett, mintha akarna valamit, de én csak mosolyogtam. Föltettük Fehérváron a húszas buszra, integettünk. Mondta a Zs., hogy miért nem beszéltem meg vele valamit? Hát, úgyis suli lesz – mondtam –, aztán megvárom este, és az énekkar után és hazakísérem, ebben bíztam legalábbis... Végül is szerelmesek lettünk, minden szabadidőt együtt töltöttünk. Barátaim utálták ezt, tanáraink nem értették. Mi igen, ez volt a legfontosabb. Szerintünk.

Deák Botond

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.