Részlet a regényből:

 

 

Annyi mindenem volt, azután nem lett.

Így volt egy pincém is.

Akkor szereztem, amikor a régi nagy, fehér joghurtjaink helyett apró, színes joghurtok jelentek meg az üzletekben, de az utcai dalosok még nem tűntek fel az aluljárókban. Az később történt, és az emberek némán és sápadtan állták körül az eseményt, nem tudva, mikor jön el a rendőr ezekért a szerencsétlenekért, vagy talán mégis az új idők hangja ez, a dalosok azért olyan magabiztosak, valami közeledik, amit mi még nem érthetünk, jobb lesz, ha figyelünk és elvegyülünk a zűrzavarban.

Ha eszembe jut a pincém, máris látom magamat a rozsdás hőtároló mellett kuporogva, mintha észrevétlenül lefényképezett volna valaki. Mennyi bosszúságom volt a régi fényképekkel.

Hiszen az ember annyi rengetegféle, és ha nem így lenne, a régi fényképeket nem nézné olyan dermedt tanácstalansággal, mint valakinek a nem egészen érdektelen, bár a külvilág számára tiltott, viszolyogtatóan személyes hulladékát. Határozottan kínosak a régi fényképek, tolakodóan ismeretlenek, mégis valamilyen valóságtartalommal suttognak az emberről, mint a soha semmit sem értő családtagok pletykái. Zavaros hulladékok, idegenkedve mégis kezébe veszi őket az ember, enyhe undorral nézi a képet, amely tudósítja.

De jó istenem, miről? Ki ez a nő itt, és mit akar? Miért hoz zavarba engem azzal, hogy az én valamikori arcomat hordja, már ez is nevetséges, hogy a személyiségemet bitorolja ilyen brutális, bárki által bizonyítható módon, és egy általam tökéletesen elfelejtett eseményhez asszisztál. Bármelyik diadalmas rokon felmutathatja, és az áldozatnak megjuhászodva kell hallgatnia olyan történeteket, amelyeket a rokon kanyarított a képek köré, megalázva és rabul ejtve őt az emlékek önkényes, kínos verzióival. Így része lesz valaminek, amihez semmi köze, és volt-e köze hozzá ilyen formában bármikor is. Egy vatta, egy elnyomott csikk, pad alatt hányódó szemét. A képek, mert mindig megkerülnek valahonnan, másról szólnak már régen, csak ők tudják, miről, súlyos erőtereikbe nem engednek be akárkit, a nyájas album rávicsorog a buzgó rokonra, aki éppen újabb győzedelmes trófeája beragasztására készül.

*

Ha bemennék a lépcsőházba, meglátnám-e a közepes méretű, barátságos udvart, hátsó végében a melléklépcsőház bejáratával, amely fölé egy lámpát tettem könnyebbség céljából, ha valaki mégis a pincém felé venné az útját. Megvan-e még a rozzant csigalépcső, amelyet szuvas gerendák tartanak, és a gerendák aljában, a sötétségben sittdarabok és puha korhadékok között évtizedek alatt felgyűlt fa- és fémhulladékok lapulnak meg, mint egy ősi kút mélyén. Megvan-e még a föld alatti labirintusrendszer, a régi pincerekeszek rozsdás, félig kitépett rácsaikkal, mögöttük a vastag, bolyhos porbundába rejtekező tárgyak, amelyeket elfelejtettek, vagy a gazdáik meghaltak, és az örökösök nem tartották érdemesnek megnézni, mit rejt a labirintusbeli kamra.

Amatőr filmek avulnak el, a pincém utcájában arabok számolják szenvedélyesen a pénzt a kapualjakban, volt ott egy Tiffany-lámpa-készítő öregember, már őt sem látni, az arabok is eltűntek régen, viszont az utcaszint alatt hatalmas teremgarázs nyílott, óriási nagyüzem a föld gyomrában, és fényes butiksorok is működnek a föld alatt, ha a mozgólépcsőre ráállsz, és leviteted magadat mélyen a járda szintje alá.

Itt volt az én pincém. Odaát a bank épülete, ahol ugyancsak megváltozott már akkoriban is az élet. Egyik pillanatról a másikra piros kabátos bankfiúk fogadták a tanácstalan belépőt, egészen fiatal, tenyérbemászóan taknyos bankfiúcskák, akik a hihetetlen magas fizetéseiktől megkótyagosodva nesztelen léptekkel közlekedtek öltönyeikben a márványoszlopok között, és lenéző udvariassággal beszéltek a bőrfotelekben feszengő, nyűtt klienseikkel.

Akkoriban elmondhattam, hogy már nincsenek elérhetetlen vágyaim, már úgy ismerem a használtruha-boltok illatát, mint az otthonomét, az utcán nem felfelé nézek a fényes kirakatokra, hanem le a porba, hátha találok valamit, amit mások elveszítettek. Hihetetlen, mennyi mindent hagynak az emberek elveszni, fél ezüstfülbevalót, csatot, bársonnyal bevont hajgyűrűt. Egyszer egy órát is találtam egy hatalmas, sivár, elhagyott parkban. Kis, aranyosan csillogó valami a fű közt, talán csokoládépapír. Lehajoltam, egy óra volt. És tökéletesen, pontosan járt. Ezt a pincét is úgy találtam, hogy mások kidobták, mint egy lomtalanításra ítélt tárgyat.

*

Akkoriban láttam, ma is bárki láthatja, ahogy az öregek szép csöndben leszakadnak. Egyszer velem is megtörténhet majd, hogy mást sem teszek, csak az új benzinkút villogó, kékes fényét bámulom a konyhámból. Olyan könnyű az elszakadás, csak annyi kell, hogy pár napig ne lépj ki az utcára. Azután már nincs is kedved kilépni, mindennap megmagyarázod magadnak, hogy most miért maradtál otthon. A nyugalmas fagyhalál, amely édes mozdulatlanságra csábít, és közben biztató fényjeleket küld az ablakon át.

Ez a valóban mindenkit elkápráztató, kékesfehér, vakító fény váratlanul ereszkedett le csúf környékünkre egy éjszaka, és szárnyait lebegtetve könnyedén megült a sztráda szélén. Én is odaláttam, ahogy a régi, pókhálós konzerveket kotortam elő a kamra zugaiból, az örök lekvárok és az örök zsírok közül, amelyektől a leplezetlen vágyakozás hajtott át a szomszédba, hogy tán a szomszédnőm ma megkínál végre a cukormentesen főzött, kemény pudingjaival.

A szomszédnőm, aki régi harisnyáinak válogatása közben találta ki a sorsomat, néha könnyeket is ejtett értem, mert ahogy mondta, ennyire egyedül lenni valakinek, mint én vagyok, ilyet még nem látott. Holott ő is egyedül volt, csak őt éppen nem hagyták el, hanem a férje halt meg nemrégiben a kórházban. A szomszédnőm fekete kombinéban szeretett tenni-venni otthon, ha más csöngetett volna, felveszi a lilavirágos slafrokját, de az én apró csöngetéseimet már ismerte, és a kinyúlt fekete kombinéjában jött ajtót nyitni.

Azután elvoltunk a bágyadt csipketerítővel letakart asztalnál, a sok harisnya egy nejlonzacskóból került elő, a szomszédnőm gyorsan felfeszítette a harisnyát hosszában a karjára, és megnézte, nincs-e leszaladt szem rajta, azután az ép harisnyát beletette egy másik nejlonzacskóba, a rosszat pedig vissza régibe. Tudtam, hogy ezt a rengeteg harisnyát voltaképpen nem is hordja, de a szomszédnőm szerette ezt a lajstromozást, szerette a másik szobában álló szekrényből kirámolni a régi anyagokat, ágyterítőket, pokrócokat, egykori báli ruhákat, és azután szépen sorjában visszarakta az egész halmot.

Errefelé az emberek nem látják át az idő manipulációit, naivan engedelmeskednek az idő parancsainak, és azt az utat választják, amely a legrövidebben vezet a céljaik felé. Még akkor is ezt teszik, ha ez a cselekvés elszakítja őket azoktól a tárgyaktól, amelyeket legjobban szeretnek. Az itt élő emberek nem tudják, mi történik velük, ők az idő legvédtelenebb áldozatai. A Bagolyvárat is úgy tüntették el a környékről, hogy akik szerették ezt az öreg vendéglőt, még azok sem siratták meg, mert dolguk volt, várták őket valahol, portások, beléptető automaták, titkon regisztráló tekintetek.

A Bagolyvár pusztulásának első jele csak annyi volt, hogy a székeket megdöntve odatámasztották az asztalokhoz. A vaskerítésen pedig megjelent egy nagy, fehér tábla valamilyen vállalat szembeötlő, mégis azonnal elfelejthető nevével. Ezután annyi idő telt el, hogy már arról beszéltek, hogy semmi sem igaz az eladásból. Mert semmi sem történt. Talán visszament az üzlet. Azután egy nap eltűntek a székek, de addigra már mindenki megszokta, hogy a Bagolyvár este sötét marad, a lucskossárga fényű lámpák nem világítják át a hatalmas gesztenyefák zöld leveleit. Annyi ideig untatta ez a látvány az arra járókat, hogy amikor a több száz éves fák helyén egy reggel malomkeréknyi illatos rönköket találtak rendben halomba rakva, az emberek meg sem lepődtek. Megnézték a két karral átérhetetlen fák maradékait, és sokatmondóan ingatták a fejüket. Hogy na, hát mégis történik itt valami. Pedig naphosszat zúgtak a fűrészgépek a Bagolyvár telkén, de a fűrészgépek zúgása beleveszett a sztráda autóinak állandó morajába, és különben is mindenki sietett reggel az egymás sarkában pöfögő buszok felé. Azután akkora sár lett a Bagolyvár udvarán, hogy képtelenség volt végigmenni a járdán előtte, nagy, lánctalpas keréknyomok formázták a sarat, azután megint minden úgy maradt, ahogy volt. Az emberek megunták a sarat, és jött a nyár, és még jobban megunták a szikkadt vájatokat, ahogy a forróságban a sár megkeményedett, és mély hepehupákkal keresztezte a sietők útját. Azután megint a sár jött, a munkába sietők mérgelődtek, hogy már megint ez a sár, hogy nem tudnak már csinálni valamit, hogy megint csak ugrálhatnak és egyensúlyozhatnak a sáron átvetett pallókon.

Mikor megjelentek a dömperek, hogy szétdúlják az emberemlékezet óta ott álló épületet, az emberek csak sóhajtottak, hogy na végre, ezt a sarat sem kell örökké kerülgetniük, és valóban, amikor a Bagolyvár eltűnt a föld színéről, és néhány hónap múlva az üres telken egy autószalon zászlaja lengedezett, az embereknek úgy tűnt, hogy a Bagolyvár nem is létezett, csak átfutottak az autószalon előtti friss betonon, és végre nem kellett a cipőiket naphosszat pucolniuk, amikor beértek a munkahelyükre. Én meg figyeltem a Bagolyvár eltűnését, az idő munkáját, ahogy az embereket rábírta, akarják már a Bagolyvár pusztulását, mint egy saját piszkába fulladt reménytelen betegéét, hogy végre áthúzhassák az ágyat friss ágyneművel, és minden mehessen újra a saját rendje szerint. Ha a Bagolyvár egész sorsát egyszerre láthatták volna át az emberek, akkor talán fájdalmat éreztek volna az eltűnése láttán, de így elhúzva a pusztulást mindenki csak azt akarta, hogy legyen vége a rendetlenségnek, és bármi áron, de legyen végre rend és tisztaság. Az idő beteljesítette a Bagolyvár sorsát, hogy még a jó emléke se maradjon meg az utókornak.

A Bagolyvár elpusztítása után a környéken megszaporodtak az őrültek. Mintha a Bagolyvár öles gesztenyefái elfedték volna őket, és most szabadon és védtelenül maradva járták megszállottan a környéket, és beszéltek mindenfélét. Köpködve, pocskondiázva kapták el az arra járók kabátját, és senki nem mert ujjat húzni velük, inkább félt a szavaiktól, mert néha kínos dolgokat mondtak ki habzó szájukkal ezek a szégyentelen próféták. Senki nem akarta tudomásul venni az őrültek invázióját, inkább továbbfutottak, nagy lihegve megmászták a magas, fémvázas lépcsőket, amelyek a sztrádán íveltek át, és utolsó lépcsőfokaikkal éppen az induló buszok ajtajához penderítették a rohanókat.

Pincémmel való ismeretségem még valahol a jövőben várakozott rám, amikor a barátnőmmel, Annemarival bemerészkedtünk az elhagyott gyümölcsösökbe, ahonnan néhány napja költöztek el a tulajdonosok, néhol otthagyták a kutyájukat, meg egy gyümölcsszedő létrát is láttunk még úgy a fának támasztva, ahogy az utolsó körtéket megszedték. Félve haladtunk előre a gazban, a nyitott kertkapun oldalogtunk be az idegen házakhoz. Kímélettel félrehajtottam az ágakat, nem engedtem keményen visszacsapódni őket, arra gondoltam, holnap ugyanezeket az ágakat egyszerűen legázolják majd a munkagépek. Itt várakoznak védtelenül. Vajon érzik-e, mi vár rájuk. Az biztos, hogy nem mindennapi csend volt körülöttünk. Sűrű, lucskos csend. Mindenütt a fejvesztett menekülés nyomai. Az érett málna otthagyva az ágakon, a létrák, a lábtörlő kisszőnyegek a ház bejárata előtt, odább a tanácstalan kutyák egyre ugattak a kertekben. Egy málnát megkóstoltam, undorító, erjedt íze volt. Annemari egy sáros porcelánbilit talált és megemelte, hogy nem repedt-e az alja. Én már egy másik kertben jártam, siettem, holott nem hajtott minket senki, de ezekbe a kertekbe úgy hatoltunk be, mint a tolvajok, minden pillanatban készen állottunk a menekülésre. Annemari az izgalomtól lihegve járt a nyomomban. Egy bokor alatt kaucsukbabafejeket találtam, egy egész halmot, és a babák szeme helyén, a fekete lukon, hangyák futkostak ki-be. Talán egy kaucsukbaba-készítő lakott itt, de nem mertem tovább kutatni az erjedés sötét illatai miatt. Bár ellenállni nem tudtam a csábításnak, lomtalanításaink mindig enyhe undort ébresztettek bennem, mintha láthatatlanul rám ragadtak volna az idegen holmik gyanús váladékai, mint ahogy egyszer rám is ragadt valamilyen büdös, lemoshatatlan ragasztó, és napokon át sikáltam magamról, de teljesen hiába. A mohóság szégyenjele… Gyakran várakozott a tárgyak között alattomosan meglapulva egy-egy üveg régi lekvár, avas zsír, amibe tétova tapogatódzása során belenyúlhatott az ember.

*

Akkoriban láttam meg a zöld óriásgyíkot. Ezt a gyíkot csak csodálni lehetett, senki nem látott még ekkora és ilyen hihetetlenül ragyogó zöld gyíkot a környéken. Többen megálltak és nézték, mert ott várakozott a buszmegállóban a trafóház mellett. Ahogy a százéves fákat kiforgathatták, akkor jöhetett elő ez a különös gyík az örök időkre háborítatlannak hitt fészkéből, lassan mászott a trafóház mellett, mint aki csodálkozik, hogy mi történt, mi ez a világosság és zaj a több évtizedes zavartalan homály után. Megnézte a leszállókat, és nem ment be a közeli bokor alá. Nem az volt az otthona, és a környéken állandóan dobogtak a lábak és zúgtak a sztráda autói. Próbáltam beterelni a bokor alá a gyíkot, lassan vonakodva engedelmeskedett nekem. Engedelmesen totyogott, ahelyett, hogy villámsebesen elfutott volna. Hova futna, amikor egy fa gyökérzetében élt, és a fa hirtelen eltűnt fölüle. Hogy lehet ezt megérteni egy ilyen furcsa, óriási zöld gyíknak.

Próbáltam ráébreszteni őt, hogy most már menekülnie kell, ezzel a lassú vánszorgással nem lehet megélni a sztráda mellett, a puszta a földön, ahol egyetlen óriásgyíkot sem látni.

Nem nagyon hitte. Nem értette, mit beszélek.

De azért engedelmeskedett nekem. Legalább nem álldogált ott a buszmegállóban.

Másnap a műanyag hulladékgyűjtőnél hányódott a porban a világoszöld farka. Egy öreg bácsi megerősítette, ilyen gyíkot errefele még valóban soha senki sem látott, pedig ő már megélt itt jó néhány évet.

*

Már azokban az időkben is feltűnt, hogy a kirakatbabák gőgös pózai mélyén ügyesen el van rejtve némi csalogató trágárság is. A babák megközelíthetetlen arca odafent, és alant a meghökkentően szétvetett lábak.

Így a kirakatokat csak a természetes zavar elleplezésével lehet nézni, rezzenéstelen arccal, ahogy illik.

A babák provokatív mozdulatokat tesznek, és közben szenvtelenül bámulnak el a fejünk felett. A sietés persze mindent összemos és megenyhít.

A fáradtság nagy motorja az emberi cselekvésnek. Megyek, mert nem tudok megállni, idegesen rovom az utcákat, az idő is hajt bizonyosan, de saját rohanásom is fogva tart, uralkodik fölöttem.

A cipőbolt üvegajtaját mégis belököm. Rögtön összeakadok egy fakó nővel, aki enciánkék műanyag kosarával elállja az utat. Mint aki már ahhoz is fáradt, hogy letegye a kosarat és kilépjen a boltból. Akár a tükörképem is lehetne. Közömbösen dőlünk egymásnak, s várjuk a kibontakozást, amely el is érkezik. Néhány másodpercig összeakadva állunk még, azután kosarainkat kiszabadítva ellökjük magunkat egymástól. Ő kiszédül a betonszürke zűrzavarba, én kóvályogva elindulok befelé. S már a cipők hajszálpontos harci rendben álló sorai előtt masírozok el. Nem tudom magam kivonni a félelem alól a páncélkemény cipők rendezett offenzívája láttán. Bércipők, minisztériumi előadó-cipők, karhatalmi cipők. Az erőfitogtatás szemléje.. Ezek a cipők keményen és rettenthetetlenül birtokolják teljes hosszában a hodályt, ők az uralkodó többség, a civil igényeket nem ismerő ipar dölyfös tömegtermékei. Dölyfösek, mert hordhatatlanok, mert megbüntetik a puha lábú, kényelemvágyó civileket, engem is megvetően zavarnak odább. Mindenünnen belátható tér, a taszító mozdulatlanság azt sugallja, hogy semmihez ne nyúlj, nem vagy méltó ahhoz, hogy ezt a lehengerlően kialakított rendet megzavard. Ha mégis megtennéd, kék köpenyes asszonyságok figyelnek a sarokból. Nagyfenekű, indulatos nők, a hajukat mindig Icuka csinálta, egyetlen biztos kezű Icuka gyárthatja ezeket a sisakkeményre dauerolt fejeket az egész városban, a nyak gondosan kiborotválva, és a nők, akik csakis egymásnak kiáltoznak oda a cipők hadirendje fölött, így jól hallhatóan előadhatják, milyen rettenetes állatfaj a vásárló, harsányan történeteket mesélnek a vásárlók viselt dolgairól, hogy az a néhány bátortalan lézengő, aki amúgy sem meri megérinteni a harcias cipőket, most már minden önérzetét elveszítve dolgavégezetlen a kijárat felé indul.

Mindeközben vizslató szemem megakad a sarokban mintegy selejtnek álcázott indiai csipkecipőn, amelyet mindenki keres, de halleluja, én találtam meg. Most drága zsákmányomat ki kell mentenem az ellenséges környezetből. Sajnos egy fegyőrnő észrevesz a raktárból, ezek a nők be vannak tanítva erre, de kis privát ellenszenvek is felszabadulnak ilyenkor:

– Asszonyom, a titokzokni kötelező!

Máris hallható a cipősoron át:

– Ráveszi a cipőt a koszos lábára a kedves vevő, azután mi fizessük meg a kárt!

Óvatosan körülnézek, és most már a szoknyám sátra alatt próbálok.

Figyelted, milyen szép méltósággal tudunk mi sorban állani? Az enciánkék műanyag kosarak a földön, állunk az időben, arcunkon a messzi révedés, közben lábunk apró lépésekkel közeledik a cél felé, apró, energiatakarékos léptekkel, ezt csak itt, a mi vidékünkön tudják, méltóság ez, az izmok otthonos, finoman összeszokott munkája, távolról halljuk a kasszagép ütemes zörgését, s magunkat elhagyva, mégis mindenre készen ringatózunk előre, éber álomban, mint a pihenő vadak, lábunkkal taszítunk egyet a kosáron.