hirdetés

Debreceni jeladás

Alföld, 2008. január

2008. január 21.
Ha irodalmi lapokat kell felsorolni, hamar elhangzik a neve. Az Alföld 2008. januári számában olvasható Halász László Caesar hazudjon-e? című tanulmánya történetírás és regényirodalom alcímmel. Folytatódik Vajda Mihály sorozata, a Szókratészi huzatban, de itt olvasható Horváth Elemér versciklusa is --, s persze még rengeteg izgalmas írás, azonban jó okunk volt rá, hogy e hármat emeljük ki: e három részletet olvashatják el a la januári számából cikkünkben.
hirdetés

A januári számban legelöl Horváth Elemér versciklusa áll, ezt Bodor Béla regényének részlete (A mese labirintusa) követi, majd Bajtai András, Szabó Marcell és Pálfi Ágnes versei, Merényi Krisztián prózája, Tornai József versei és Vajda Mihály naplórészletei következnek.
 
A Műhely rovatban Halász László már említett tanulmánya mellett Bálint Péter Miért is lettem Csokonai? (Tűnődések egy regényes életrajz születéséről) című írása kapott helyet. A Tanulmányok között Kardos András Karinthy Ferenc Szellemidézés című könyvéről ír, Szirák Péter A távbeszélés szenvedélye címmel pedig A macskajáték regény- és drámaváltozatának összehasonlításából von le következtetéseket.
 
A Szemle rovatban kapott helyet Bényei Péter írása Hansági Ágnes Az Ixión-szindróma című könyvéről, Regéczi Ildikóé Faragó Kornélia Kultúrák és narratívák című könyvéről, s Sebestyén Attiláé  Horváth Kornélia A versről című kötetéről. A lapszámban jelent meg Simon Zoltán búcsúja Szabó Magdától. A lapszámot Gyémánt László grafikáival illusztrálták.
 
 
Részletek a számból:
 
Vajda Mihály: NAPLÓRÉSZLETEK 4.
 
Július 26.
 
A PT mottója:
 
„Ettől kezdve csak az ő dolguk, hogy miként kapnak hangot az igazságok, és az igazságok annak a hangszernek a hangoltságára vonatkoznak, amelyen játsszák őket – ez pedig az ingerelhető test. Ennek a belátásnak a visszája így hangzik: semmisítsd meg a test ingerelhetőségét, és megkapod az egyetlen ’igazságot’.”
 
Hogy ez most Sloterdijk vagy Nietzsche? Talán Sloterdijk, de Nietzschét interpretálja.
 
Igen, a bolgár ápolónők. Nyolc és fél évet ülnek semmiért, nyilván rémes körülmények között. S van képe a Khadafinak tiltakozni az ellen, hogy a bolgárok megkegyelmeztek nekik. Megkegyelmeztek, ahelyett, hogy kártérítést követelnének számukra Líbiától: hazug világ. Mindenütt hazugság. Csodálkoznak a Tour de France doppingbotrányain. De ha egyszer a sport megszűnt az lenni, ami: a legnagyobb üzletek egyikévé vált! Vagy meg kell szüntetni a profisportot (hogyan?), vagy szarni kell a doppingra: mindenki azzal fokozza a teljesítőképességét, amivel akarja. Ha tönkreteszi magát a pénz érdekében, ám tegye. Aki erre nem hajlandó, az majd kevesebbet keres.
 
Július 27.
 
Ha mindenkit ellökök magamtól, aki nem felel meg az igényeimnek – és a legtöbb ember nem felel meg –, akkor ugyancsak egyedül maradok. Lehet persze így élni, de minek?
Apám hirtelen fölbukkant (fél?)álmomban: az „Oh, du lieber Ausgustin”-t énekelte: arca tisztán előttem volt.
 
Ja, Szijj Feri írt: nem dobta el undorral a kéziratomat. Idemásolom a levelének néhány részletét, ha sikerül. (Van-e ehhez jogom?)
 
Kedves Misu,
...Most, hogy írtál, nekiültem és előlről elolvastam az egészet. Pont a felétől látható lett számomra, mire jó a párbeszéd, és látható lett a súly is. A párbeszéd akkor lett nekem nagyon izgalmas, amikor kiderült, hogy valami nyomozásról is szó van, egyfelől a konkrét gyilkosság (lehetősége), másfelől a fontos életkérdések után, és az egyik fél hajtja a másikat a dolgok feltárása felé. Amikor viszont az egyik csak kötözködik, pl. valami kiszólásba köt bele, akkor a párbeszéd nem tűnik olyan lényegesnek – persze bizonyos mértékig annak is lehet dramaturgiai szerepe. Azt nem tudom, hogy mindenképp vissza kell-e szorítani az elméletet, ha egyszer hangsúlyosan szerepel, hogy az intellektuális oldalad mennyivel fejlettebb. Én legalábbis szívesen vettem volna egy olyan szerkezetet, hogy nincs útját állva a reflexiónak, de aztán mindig visszatérül a dolog az emlékekhez, ahogy erre csírájában van is néhány példa. ... Elképzelhetőnek tartanék egy olyan szereposztást is, hogy az egyik reflektálni akar, a másik meg visszavezetni fonalat a konkrétumokhoz, hogy azzal cáfolja a reflexiót. De ez talán túl egyszerű lenne. A súlyról. Az kapásból nagyon izgalmas kérdés, hogy valakinek miért törlődnek az emlékei egy bizonyos dátumig, főleg ugye ha a dátum ilyen jelentős. Már ezért megérné végigcsinálni a nyomozást. A személyiség finomszerkezete és a történelem. A zsidó-mivolt finomszerk. és a tört., ilyenek. A másik a hogyan lehet szeretni, mi az, hogy valaki nem tud szeretni, vagy csak a maga módján. Alapkérdés a személyiséggel, alkattal, identitással kapcsolatban, de érdekes módon ez is olyan, hogy ha „tudsz élni”, akkor nem kell rá feltétlenül választ adni, ahogy az utolsó idézetben is szerepel. Erről az jutott eszembe, hogy ... az egész emlékezés talán intellektuális indíttatásból jön, mert izgat, hogy nem tudsz valamit, és így kell belemerülnöd az érzéki, kézzelfogható emlékekbe. Akkor lehet, hogy az intellektus ebben segíteni tud (és ettől külön szépsége lesz), vagy a másik eshetőség, hogy eleve reménytelen, mert nem feszít valami, ahogy Bojkov Nikolajt – úgy sejtem – feszítette, hogy „nem tud élni”. Nekem tetszik az intellektuális indíttatás, szerintem az általában szebb formákat hoz létre. Szóval ez a szöveg minőségében szerintem elég vegyes, ami azt jelenti, hogy néhol nagyon jó – valósággal egy montázsregény vagy inkább montázs-„vallomások”. Máshol meg újra kéne írni. Az biztos, hogy én – ha már nekifeküdtem – szívesen olvastam volna tovább. Így, összecsapva ennyit tudok mondani, körülbelül...
Barátsággal: Feri
 
Na, most már nem halogathatom: odaadom Gergőnek is a „regényt”. Lesz, ami lesz.
 
Július 28.
 
Regény, melyet akárhol abba lehet hagyni, mint az életet. Meg akárhol bele is lehet kezdeni. ’Hogy is volt? A fene tudja már! Szóval az a bizonyos fickó, de hiszen emlékszel, találkoztunk vele ... itt meg ott. Nem emlékszem. Mindegy.’ Vajon nem akkor döntötte el Nádas, hogy nyitott lesz a regény, amikor „meghalt”? Amikor meghalok, minden történet, melynek szereplői még élnek, befejeződik a számomra... Más történetek meg befejeződtek, mert annak szereplői haltak meg. Vagy kitűntek az életemből. Te jó isten, hány ember tűnt már ki az életemből… Pedig tudom, hogy él még. Vető... Teljesen eltűnt. Most meg visszakeveredett. Ez jó. És hasonlók.
 
Július 29.
 
Tegnap az az ötletem támadt...
De még előbb. Itt azért tudok naponta naplót írni, mert soha sehová el nem kell mennem, minden napnak ugyanaz a menetrendje, legfeljebb egyes hétköznapokon vásárolok és főzök. Pesten meg hol Debrecen, hol Eger, hol Varga Marianna (háziorvos), hol Ferencz Mária (szemsebész)... Meg hál’istennek barátok, ismerősök. Valami mindig van. S este sem lehet bepótolni, még ha az utóbbi időben ritkásabb is társasági és kulturális életem.
Szóval tegnap az az ötletem támadt, hogy az egy év napló leteltével átnézem a szöveget, s a benne szereplő személyek „történetét” írom meg: Vető, s akkor a Deák tér, Fasor, Vörösmarty, Zója; vagy Lamm, s akkor apám első és második házassága, Bréma (Bahr kapcsán), s akkor az egész kirugatás, „emigráció”, Waldenfels, s aztán Dubrovnik, meg persze a Suhrkamp kötet és hasonlók. Rövidebb szövegek, de újabb év. S közben talán dolgozni a „montázs-regény”-en. Tervek… Hogy érezzem: élek még. Minél kevésbé élek, annál inkább kellenek ilyen „élet-tervek”.
 
Megnéztük a Nagy zabálást. Nézhető ma is. Remek képek, négy nagy színész (Mastroianni, Tognazzi, Michel Piccoli és Philippe... na, hogy hívják? Az ő sorozatának keretében vette fel Dávid DV-re a filmet ... Mindegy. Noiret, megvan!) Philippe-ről Despoix jutott az szembe, az is eltűnt az életemből. Életrétegek egymáson. Összecsúsznak, szétcsúsznak. Ha Waldenfels tényleg letűnt, akkor a brémai életrétegből csak Barbara, no meg Szankay maradt. Ortmannékról meg ne feledkezzem.
 
Július 30.
 
Álom: Ülök a Kmeczkó Szilárddal a Szent István körúton egy kiülős helyen, ott, ahol a Glazner volt és ma is pékség van. [Miért vonz ez a környék annyira? Számos álmomban szerepel, egyszer álmomban gyakorlatilag ugyanitt ültem Kardossal meg Julival. S a Glazner Nádasnál is szerepel: 56, sorbanállás, egy eltévedt russzki tank megöl néhány embert. Azt a szétégett arcú nőt is, akiről Kristóf azt fantáziálja, hogy az anyja.] Jól beszélgetünk. Megjelenik Lamm Gyuri, kívülről mellénk áll, ekkor Szilárd quasi elmenekül; maradok Gyurival, sétálunk a 2-es villamos felé. Szilárdról mesélek neki, hogy boldog a könyvtárosi állásával Budapesten. [Kicsit belekavarodik Gáspár Laci életútja]. Úgy a Stollár Béla utca tájékán egy ócska csehóban [ahol a valóságban az az olimpiai emlékmű van, ott van a csehó] ülünk le. rövidesen megjelenik Szilárd is. Beszélgetünk. A melósfélék, akik még ott ülnek, kezdenek nem elférni, menjünk el? – kérdem. Ne, ne, ne, ők mennek el, stb. Megint Szilárddal maradok: elmeséli, milyen nagy érdemei vannak Lamm doktornak atekintetben, hogy jónéhány barátja rátalált élete párjára. Telik az idő, nekem egyre nagyobb lelkifurdalásom van Kardossal szemben: már ebédelni is együtt akartunk.
 
Tegnap Beuron. Barbara láthatóan oda akar majd utazni egy pár napra. Énfelőlem. Bár annyi olyan hely van itt a környéken, melyet még ő sem látott. Én többnyire felfedező útra indulnék, ő meg az ismert és szeretett helyekre menne vissza.
Vacsora. Adok vagy 11 euro borravalót. Teljes az elképedés. Mondom a helyes pincérnőnek: a magyaroknál ez a szokás. 10%, majd felkerekítés. Ja - mondja, van aki nem ad egy fillért sem, de néha ilyenek is vannak, mint Ön, a többség azért „normális” (talán nem ezt a szót használta, de valami hasonlót).
 
Most már kicsit sok a PT-ben a német történet. Nem tudom, miért volt erre Nádasnak szüksége.
Ami meg az egész regényt illeti: majd minden, ami történik, egy rendkívüli pillanat az adott szereplő életében. Nincsenek, szinte még jelzésszerűen sem normális hétköznapok. Minden a drámai feszültség csúcspontján, mindig. Ennyiben, amennyire tudok rá emlékezni, nem hasonlít a Dodererre, amire különben mégiscsak hasonlít. Számos különböző élet, összeérnek, szétválnak, olyik eltűnik, olyik visszatér.
 
Július 31.
 
Ambrus Judit az élet kedves átka. Örökké gyűr, hogy írjak. Most Bergman. Nem is tudtam, hogy meghalt. Nem hiszem, hogy tudnék róla írni. Bár nem is olyan régen végignéztem a Trilógiát. Mit is jegyeztem fel akkor?
Tegnapelőtt este megnéztem a Tükör által homályosan-t. Hát persze valamit avult – főként az a baj, hogy túl sokat beszélnek! Vicces: akkoriban az volt az érzése az embernek, hogy Bergmannál sokkal kevesebb a szó mint másoknál, hogy nála a kép a fontos. S tényleg a kép a fontos, a képek megrázóak, s mégis, még mindig túl sokat beszélnek. Persze engem személyesen egy párbeszéd is megrázott: Ahol az író megvallja vejének, hogy szinte örült, amikor meghalt a felesége: hogy megint majd ideje jut a műre. A vej nem ért ebből semmit: ő szereti az anyjától örökölten skizofrén Karint. De ő mégis rosszabb az apósánál is: nem néz szembe önmagával, még azt sem tudja, hogy az ő szeretete semmit sem ér. ő az átlagember. A nem-reflektált lény.
S hát megrázó az „Apa beszélt velem!” is.
Tegnap Úrvacsora. Kevésbé jó.
 
Érdekes. A Csendről nem írtam. Pedig azt is megnéztem.
Egyáltalán tudok-e írni filmről? Azt hiszem egyszer tettem, az is pocsék rossz volt. Nem a film, az írás. Igaz, akkoriban még majd minden, amit írtam. Állandóan valami nagyot akartam mondani, valami originálisat. Abból pedig mindig hülyeség kerekedik ki. Mindegy, de a filmet nem tudom átnézni, kijegyzetelni, visszalapozni. Már miért nem? Mert lusta vagyok ehhez: a technikát kell hozzá kezelni. Még regényről, amelyet átnézhetek, is nehezen írok. Húha, ez a hét még biztos rámegy a Nádas-olvasásra.
 
Átnéztem a Dodererre vonatkozó feljegyzéseket. Az azért valószínűleg jobban hasonlít a klasszikus regényre. Több a lezárás, több a „hétköznap”… Még valamit akartam, de elfelejtettem.
 
Elbizonytalanodtam a naplóttöredékeket illetően. Mintha a régi naplók sokkal érdekesebbek lennének. Miért kellett nekem a mát odaadnom? Ha a mát olvasom, akkor mindig azt hiszem, hogy elbutultam.
 
Hm... Ma reggel is még tudtam az álmomat. Aztán mire nekiültem a naplónak, elfelejtettem. Na, hát van ilyen. – Különben is elmegy az egész nap a játszadozásaimmal. Levelek, napló, a „kötelezettségeim”, sokat alszom, séták Dáviddal, krimi. Többet kellene pedig dolgoznom. Nem úgy általában. Dehogy! Csak most, hogy megint túlvállaltam magam.
Doderer feljegyzések. 2004-ből. Kasselben olvastam a regényeket:
 
A Doderer nagyon olvastatja magát. A hangulata nem különbözik döntően a Musilétól, de: nem pofázik annyit, hagyja a magántörténeteket kibontakozni. Nem ironizál maga. Musil egy rossz író, lássátok már be végre! Ahelyett, hogy felmutatna, magyaráz. Magyarázni itt vagyunk mi esszéisták, filozófusok.
 Élvezem a Doderert. Mit írnék róla? Nekem az a fontos, hogy ellentétben a Musillal itt semmi sem olyan durván direkt. Emberi rezdülések – óriási viharokkal.
 A Doderer egyre jobban izgat. Egy osztrák Proust. Egy várost, egy valamilyen értelemben máig meglévő kultúrát örökít meg, s főleg egy olyan atmoszférát teremt, melynek vonzásától nem lehet szabadulni. De még ezt sem tudom most leírni. Minden esetre, miután elbúcsúztam Barbarától, Dávidtól a pályaudvaron, s hazajöttem, kiültem egy órára Dodererrel a kertbe, a napra, és nagyon-nagyon jól éreztem magam. Most bor mellett fogom tovább olvasni (vagy előbb igyak meg egy sört?), munka nem megy.
A Doderer mintha leült volna. Legalábbis bennem. Vagy csak nehezen rázódom vissza belé.
Ahogy olvasom a Strudelhofstiege-t (nagy izgalommal, de néha mégis belefáradok; azt hiszem a német olvasásba fáradok bele: időnként nem értem a történetet. Aztán azt gondolom, hogy magyarul sem érteném, bizonyára úgy van megírva, hogy ne értse rögtön az ember, hogy el kelljen gondolkoznia magán a történeten is, hogy legyen benne valami sejtelmes, mint most a Pastrée megkettőződése. De ha az ember idegen nyelven olvas, akkor mindig bizonytalanabb), különösen tegnap előtt a vonatban, az az érzésem támadt, hogy ellopták a „középkorom”. Nem volt olyan felnőtt ifjúkorom, amikor kísérleteztem volna, sikerekkel és kudarcokkal. S aztán Doderert olvasván a vonatban a Budapesti Iskolát kezdtem okolni ezért.
Soestról meg a Dodererről akarok még írni. A Dodererről most csak annyit, hogy a titkos főszereplő nem is annyira Melzer, hanem Frau Mary K. Rögtön az első mondat arról szól, hogy a villamos majd levágja egyik gyönyörű lábát, s az esemény csak majdnem a legvégén következik be. Mintha ez képezné a keretet. Nem tudom megfejteni, hogy miért vannak olyan szereplők, akiknek vezetékneve csak rövidítésben szerepel (mint Frau Mary K. is), sőt olyanok is, akiknek – jóllehet nem puszta mellékszereplők – csak monogramjuk van, mint E. P. Vajon azt a látszatot akarja Doderer kelteni, hogy a többiek is – mindenki – élő személy, s egyeseknél tapintatból elhallgatja a nevüket? Megrendeltem a Dämonen-t is, holnap megkapom. Az még vastagabb, remélem kitart a nyár végéig.
Doderer: Fellinire emlékeztet. Megbocsát, anélkül, hogy kritikátlan lenne. És végtelenül szereti azt a környezetet, melyben hősei élnek. Melzer és Thea bornírtsága is csak szeretetet vált ki belőle. S ugyanakkor az egészet belengi valami nagyon finom irónia. Éppen ellentétes Musil kegyetlenül szatirikus – s ennélfogva szájbarágó – látásmódjával. Musil panoptikum: de ki szeretheti a panoptikum viaszfiguráit, még a szimpatikusakat sem lehet? Doderer valamennyire azért mégis emlékeztet Proustra is: a finom rezdülések. Csakhogy Proust sokszor egocentrizmusa miatt válik nehezen olvashatóvá. Ami pedig a nyelvet illeti: Doderer itt-ott nehézségeket is okozott. Az osztrák miatt, vagy a választékossága miatt, vagy a játékossága miatt? Nem tudom.
 
Augusztus 1.
 
További Doderer-feljegyzések:
 
... eszembe jutott, hogy pénteken be kellene ülni a kocsiba, elhajtani Bécsbe, s megnézni a Strudelhofstiege-t (sejtem, hogy hol van, de soha ott nem voltam). Amióta Heimitot (von Doderert) olvastam, ez a lépcső nem hagy nyugodni. Olvastam a másik nagy regényét is: a Dämonen, az is remek, de a Strudelhofstiege iránti nosztalgiámat nem csökkentette. S hogy, hogy nem, hirtelen Te ültél mellettem a kocsiban, mellyel Bécs felé robogtam. Nem, nem vagyok részeg, einfach Tagesträume – hát ezt lehetetlen volt nem megírni. (Levélrészlet)
Doderer: „Az lesz forradalmár, aki a saját életlen valóságlátását olyannyira elmosódottan észleli … , hogy semmi sem tűnik megváltoztathatatlannak, helyéről elmozdíthatatlannak, valamilyen módon megjavíthatatlannak, hogy számára semmi sem végleges és semmi sem kifejeződése maradandó törvényeknek, melyeknek az élet mindig spontánul engedelmeskedik. … Így hát egy, mondhatnánk a priori, tekintet nélküliség (Unanschaulichkeit) minden forradalmár anyja. A forradalmár elmenekül az elől, amit a legnehezebb elviselni, nevezetesen az élet céltalan sokfélesége elől, a tökéletesség irányába. Ami az ő tények alatti világában a legjobb esetben is csak teljesség lehet.” (486.) A következő oldalon most nem találom az a priori Unanschaulichkeitet, de mindegy is. A dolog elég meggyőző, s annyit jegyeznék még meg, hogy itt egy meglehetősen zsidó tulajdonságból vezeti le a forradalmárságot – a zsidó szó különben eddig nem fordult elő a két regény egyikében sem. Furcsa. Ez a tökéletességre törekvés, ami végülis csak teljesség: ezt már felfedeztem, mint saját kényszerességeim titkát. „A fiatal ember egyszerűen védekezik az ellen, hogy a felkínált körülmények között lépjen be az életbe, ezeket a feltételeket még csak nem is akarja teljességgel felfogni, szemét be akarja húnyni és a kezét az arca elé teszi, ahogy érdekes módon a gyerek tényleg teszi anyja méhében. ...” (487.) Különben a Dämonen most kezd csak magával ragadni. Mary K. mint titkos centrum maradt. S a Stangeler biztosan a Doderer. Életrajzi adatok, meg nagyonis izgatja a figura. [Biztos a Doderer is azt mondta volna erre, hogy miért pont a Stangeler, mindenki ő…] Amúgy Stangeler most már másodszor baszik meg – csak úgy spontán módon – valakit (most éppen a Storch professzor nyomorult, elhanyagolt, s valószínűleg rákos feleségét; az első regényben az Editával baszott de az is megeshet, hogy az nem is Edita, hanem az ikertestvére volt). Mások nem kefélnek. Mármint a „nyílt színen.” Hány évesek is ezek a figurák? Kicsit öregebbek anyámnál. A Käthe Storch meglehet már ötven is. Mit is csinált anyám, amiért kicsapták a gimnáziumból, s hogyan élt 1922 és 1933 között? Ki lehet ezt még nyomozni?
Idézetek Dodererből: „Egyáltalában, nem vagyok barátja a változtatásoknak. Vannak emberek, akiknek mindent a feje tetejére kell állítaniok. Minden negyedévben az összes bútordarabot áthelyezik vagy kicserélik az összes szobában. Ez betegség kell legyen. Valóban azt gondolom, hogy az ilyen emberek rosszul fekszenek az életben, s így időről időre újra kell ágyazniok, ahogy a betegeknek. Akkor aztán elmúlik a forgószél, s végre nyugalom van. De csak egy időre. Mintha, akár a macska, fújnának (nem biztos, hogy ezt jelenti, de hát…), hogy valahogy levegőhöz jussanak.” (716)
[Most látom csak: nem figyeltem arra, hogy ez itt egyes szám első személyben van. Vajon mindkét regény én-regény (Stangeler regénye)? Vagy csak a Dämonen? Vagy ez sem mindenütt?]
Még mindig szeretem a Doderert. Geyrenhoff finom megfigyelései! Sajnos nehéz a nyelv, meg én sokszor türelmetlen vagyok, és a story-t olvasom.
Szóval a mára virradó álmok (álom?, mintha az összekötő elemeket elfelejtettem volna). Egy hatalmas előadóterem. Olyan egyetemi. A mellettünk lévő szekcióban vakok ülnek. Betonemberek: mozdulatlanok és félelmetesek. – Valami sárból és kőből álló „hegy”: rettenetes hideg van, de fel kell mászni rá. Mászás közben felszedem a cipőmet, ami a várakozások ellenére nem kövé fagyott, hanem finom meleg fürdő. Mindkét álom nyomasztó. Nyomasztó voltuk kapcsolatos talán a Dodererrel: megint emberi egymásratalálásokkal fejeződik be, eljegyzések, házasságok, de ezeket is megüli valami rémségesen szorongató, ami részben az emberi kapcsolatok lehetetlenségéből ered, részben a politikai szituációból: az 1927. július 15-i események, többen elpusztulnak, leég a Justizpalast, s ahogy Doderer mondja, akkor még nem tudták, hogy ez az osztrák szabadság Cannae-ja. Egy munkás „ismerősünk” mondja egy rendőrnek: ezek nem munkások, ezek – most nem tudom az osztrák szót – a Práter csőcseléke. A csőcselék-uralom kezdete.
 
Ennyit jegyeztem fel három évvel ezelőtt a Doderer kapcsán.
 
Tegnap este Sevilláéknál. Egész kellemes volt. Ott volt Tugendhat. Kis öreg zsidóember, külsőleg mintha Kendére emlékeztetne, csak sokkal határozottabb. Nagyot veszekedtek – na, mi a keresztneve Sevillának? –, szóval vele, valami hülyeségen. Sevillával nagyon lehet. Később Barbarával is veszekedtek (mármint Rafael, igen, persze, Rafael), én elmenőben azt találtam mondani, hogy Rafael engem helyettesített. Barbara nagyon dühös lett emiatt.
 
Beszéltem Péterrel: nagyon tetszett neki a Sisakrostély. „Egész életedben erre a könyvre készültél.” Ez az ember mindig eltalálja a lelkem közepét. Túlzás ez, persze. Nem készültem én erre, de kétségtelen, hogy minden eddiginél érettebb ez a könyv. A fene tudja, talán mégis vannak az öregségnek előnyei.
 
Nádas: az idő, többnyire 1961, azon belül aztán gyakran emlékek, és néha még (igen óvatosan) előretekintés is. S a helyek rendkívül fontosak. De izgalmasan csak Budapest tárul ki. Berlin egyáltalában nem.
 
Augusztus 2.
 
Álom: rizst főzök nem tudom mivel egy ismeretlen konyhában (most nekem ismeretlen). Nagyon kevés lesz. Megmagyarázom: én nem eszem rizst, ti meg azt mondtátok, hogy elmentek. Így a gyereknek elég lesz. A rizs különben, valamivel, nagyon finom. [Mindig ki akarom beszélni magam a slamasztikából! Én ugyanis nem ennyi rizst akartam főzni. Még magyaráztam is, hogy nyersen normális adag volt. De a PT, ahol egyik pillanatról a másikra mindig lehet a dolgokat tökéletesen másképp látni, segít abban, hogy ez ne izgasson.]
 
Rettenetesen unom ezt a Kienast-Döhring fejezetet. Mire jó ez az egész? Nem az a bajom, hogy végülis a történet beilleszthetetlen a regénybe, egye fene, legyen káosz, hanem hogy unalmas. A testi rezdülések és a gondolatok párhuzamos leírása itt már semmi újjal nem szolgál. Nem az a baj, hogy végképp elveszítettük őket egy venloi étteremben (megeshet azért, mert Nádas már úgy érezte, nem lehet tovább halogatni a kiadást). Az nem baj. A baj, hogy minek vannak egyáltalán. Hát ezért, hogy elveszíthessük őket egy venloi étteremben!
 
Augusztus 3.
 
Sára ma elrepül Londonba. Remélem jól fogja érezni magát, s kicsit belejön az angolba. Juli nyolc nap múlva utána megy. Andrissal beszéltem. Nem is írtam a beuroni kirándulásról. Mikor is volt? Szombaton? Nem inkább vasárnap. A szokásos. Csak hosszan kellett Beuronban lennünk: Adi kétszer is vezetett látogatókat. A Verkade jobb, mint amilyennek a katalógusba való belepillantás alapján gondoltam. Érdekes festő volt. De a szerzetesek miatt nagyon korán abbhagyta a festést. Nem volt hajlandó az u.n. beuroni stílushoz alkalmazkodni; az számára merev volt, gondolom. ő valami igazán modern festészetet akart, művelt is. Aztán feladta. Van ilyen. De hiszen írtam már valahol a beuroni útról. Igen. A kirándulásról szó volt, csak Verkaderól nem. Különben nagyon szép a Dunának ez a felső folyása. Húsvétkor még feljebb láttuk, ott sem sokkal kisebb a folyó: a két hely között a Rajna ellop a vizéből. Egy szakaszon nagyrészt a föld alatt folyik, ott két ágra szakad, s az egyik a Rajnába folyik bele. Itt jelen van egész Európa. Beuronban már a Schwäbische Alb határán folyik, de a másik oldalon is hegyek vannak. Hirtelen kiemelkedő, nagy sziklák mindkét oldalon, odafenn néhol régi várkastélyok.
 
Az álmokat az utóbbi napokban nem tudom visszaidézni.
 
Augusztus 5.
 
Tegnap a városban sétáltunk Dáviddal – megint megcsodáltam a Münzgasse-t, meg a Clinicumsgasse-t. Mennyire szép ez a kisváros a Neckar-oldalon! S milyen elegáns lakások lehetnek azokban a házakban.
 
Szunyókálás közben az a hülye ötletem támadt, nekem is „meg kellene halnom”, hogy ellenőrizhessem Nádas Saját halálát. Végülis az egy regény, vagy mi a csoda. Már miért kellene Nádasnak azt leírnia, amit átélt. Elég nagy a képzelőereje ahhoz, hogy kitalálja ezt az egészet. Éppen ezért nem is kell ellenőrizni!
 
Ma reggel, hosszú napok után megint egyszer szorongva ébredtem. Aztán az átkonvertálások: ez az egész pályázat és benne a TKI működése idegesít. Utána kéne járni, hogy jogilag támadhatatlan-e, amit művelnek – de hol járjak utána? – [Ezt a kutya sem fogja érteni, de elmagyarázva unalmas. A hivatal packázásai, maradjak annyiban.] Persze hipochondria is: érszűkület a lábamban, zöldhályog a szememen stb. Miért nem nézetem meg? – Időhiány. Hogy leszek meg mindazzal, ami-vel meg kell lennem, hogy írom meg a Nádast, hogy írom meg a Rugásit? – No, elég volt belőlem.
Az idegenvezető (de lehet, hogy ez valami tanítónő volt) magyarázza az ablakom alatt, hogy ez itt a Judengasse, mert itt a zsidók éltek. A Jakobus-Kirche körül a bortermelő parasztok (Gogen), megint másutt meg a bőrösök (Gerber), mindenki külön, s ez nagyon praktikus volt, hogy ne kelljen a bőr szagát másoknak szagolniuk. (Szóval a bőrök szagát, meg a zsidókét. Jaj, de rémes vagyok! Ez csak egy buta tyúk, és garantáltan nem antiszemita. Itt olyanok nincsenek, mert most az van betiltva. Már megint gonoszkodom. Végülis tényleg hiszem, amit sokszor mondok: a németeknek tényleg volt katarzisuk.). Erről az egészről, zsidók, meg bortermelők, meg bőrösök, a 3 vagy 4 éves Kende Gabi jut az eszembe, aki egy szombat délután a Márkuséknál a Mártírok útján egyszercsak kifakadt: „Mondjátok meg már végre, mi az a zsidó, foglalkozás vagy szórakozás?”
 
Augusztus 6.
 
Valahogy „kiüresedtem”. A Nádason végzett munka most unalmas fázisában van: jegyzeteket készítek róla, hogy melyik fejezet kb. mikor játszódik, kik a főszereplők, s kiírok egy-egy jellemző vagy „fontos” mondatot. T.k. fogalmam sincs, hogy ez most minek; időhúzás. De talán azért jó lesz valamire. Szeretnék most már hamarosan végezni a dologgal. Még oly sok mindent kell csinálnom. Különben megvettem a repülőjegyet szept. 7-re. Most már tőlem sztrájkolhatnak a mozdonyvezetők. Azt hiszem igazuk van. A nettó 1200 euro nevetséges.
Most ezt a Nádasból: „... hiába, hogy mindig a valódi világot kerestem a látszatok mögött, most, amikor tényleg megtaláltam, s tényleg látom, hogy minden másféle élet csupán ennek az otromba realitásnak a hazug látszata, akkor inkább a hidat kell választanom.”
Míg Barbara a macskás Alival beszélt, lementem kávézni, s akkor valami nagyon fontos jutott az eszembe. Ezt le kell írni. No, de mit? Ja, tudom. Regény. Kundera. A lét lehetőségei. Nádas erre tesz kísérletet. S akkor világos, hogy hétköznapok alig-alig vannak. A das Man semmiféle sajátos létlehetőséget nem valósít meg. Ezzel szemben Döhring, aki beleőrül ősei gyilkos bűneibe, Kienast, s az összes többi. A három zsúrfiúban nincsen már több és más lehetőség, ezért olyan üresek, Gyöngyvér bornírtsága abból adódik, hogy egy, egyetlen életlehetőségre fixált, aztán az ötye-tagok, Madzar stb. Kristóf helyzete egészen kivételes. Megpróbál minden létében rejlő lehetőséget kibontani...
Ja, de jó, hogy lesz kismacska! Persze foglyai leszünk (lesznek).
 
Augusztus 7.
 
Erős a gyanúm, hogy egész felnőtt életemben olyan voltam, mint az Ágost: csak önélvezetem eszközeként „használtam” a nőket. Igen, nem tudok szeretni: csak gondoskodni. (Valami ilyen szót használ Heidegger is a másik Dasein-hez való viszonyulásra. A Liebe szó garantáltan nem fordul elő nála. Talán ezért írta Arendt az Augustinus disszertációját?)
 
Augusztus 8.
 
Hogy folytassam a tegnapi Ágosttal kapcsolatos bejegyzést: egész életemben kötelességet teljesítettem, még akkor is, ha basztam ezzal-azzal a női személlyel. Nekem a hódítás volt jó. Aztán – tisztesség – gondoskodnom kellett róla, hogy neki is jó legyen. Akármilyen vadul küzdök is ezellen (nem küzdök), nálam ilyen a szeretet.
T. levele. Kiderült még rosszabb depresszióval küzködik, mint én. De ő még hisz abban, hogy itt a szenvedés belül, de ott kívül a magyarázat – én nem. Bizonyára érzékenyebbek vagyunk másoknál, bizonyára nem akarunk alkalmazkodni, semmihez vagy csak az általunk rossznak tartotthoz nem? Inkább semmihez. És ha a fajbiológusok ezt kiirtandó attitüdnek tartották, akkor tényleg a zsidóság kiirtását kellett akarniok. A zsidók – persze nemcsak mi – makacsul akarnak valamit, individuumok, ahogy a Goethe helyesen mondotta (csakhogy a németekre is értette). De ennyi. Azt már régen nem gondolom, hogy nekünk lenne igazunk. Miért kellett ennyire kinőnünk az állati sorból? Működhetne-e a világ, ha csak olyanok lennének, mint mi? Nem. Pontosabban akkor, ha a Herrenmoral leigázza, maga alá gyűri a Sklavenmoralt. Ez azonban nem megy többé. Nietzsche sem reménykedhetett ebben komolyan.
Nem vagyok én végtelenül archaikus és arisztokratikus azzal, hogy a „blog”-jaimat nyomtatott formában publikálni akarom?
Esik. De talán jobb, mint a 40 fok feletti hőség.
Nem vagyok én komikus ezzel, hogy itt ülök ebben a Tübingenben és Nádas otthonról cipelt köteteit jegyzetelgetem? Akárki Magyarországról erre jár, gyönyörködik a nagyszerű könyvtárban – ami nekem, lássam be, egyáltalán nem kell. Amit multkor írtam: valami quasi véletlenül a kezembe kerül, ott áll előttem, s nekem meg kell értenem. Lehet ez persze egy könyv is, ma főképpen regény, de bármi más is, amit meglátok (távolról sem látok meg mindent). – Miért gondolom azt, hogy T. nélkül nem mehet ez a rész, de neki álnevet kell kitalálnom? Rohadt nehéz lesz ez az év a naplóval. Hogy a kozmetikázás ne kozmetikázás legyen.
Meg kell csinálnom a második „kötetet” a TKI-nak. Remek német kötet lesz. Van benne fű, fa, virág. De azt állítani, hogy nincs semmi szubsztanciális a CD-n, az nem fog senkinek sem sikerülni. Undorodom a kádárista beidegződésektől. [Lásd fentebb. A lényeg: ezt… mindegy mit … nem szabad, mert megtiltom, de ha nem makacskodsz, megmondom, hogyan kell kijátszani a rendelkezésemet. Légy nekem hálás. Ki tudhatja, hogy mikor lesz elég ok…]
Milyen érdekes lenne, ha a fényképezőgép, amikor a bal szememmel nézek bele a kukucskálójába (mert ennek olyanja is van), akkor azt fényképezné le, amit látok. Biztos, hogy nem az van ott, amit a bal szememmel látok?
Megvettük Barbarának a digitális fényképezőgépet. Boldog vele, de még nem használhatja. Csak kipróbáltuk.
 
 
Horváth Elemér versei: ARANYÁSÓ ALASZKÁBAN
 
 
VANCOUVER SHERATON
 
unalmamban megszámolom az emeleteket
miénk a 32.
panorámánk az óceán
amikor befejezem újra számolom
minden emelet ugyanaz
ettől kissé káprázik a szemem
mint zebrákat figyelő oroszláné
csodálatosan itthon vagyok itt
a láthatár és a halál között
mint valery larbaud verseiben
a milliomos utazó
vancouver csorna keszegér
és így tovább és így tovább
 
 
HALÁL ALASZKÁBAN
 
egy kapualjban aludt el örökre
mint egyszerű hajléktalan
hontalan határtalan ég fölötte
alatta nagyvilág pora van
jajongó vadlibák a láthatáron
menekülnek fagyos északról délre
szemében megfagyott amerikai álom
nem lát többé se sötétbe se fénybe
par excellence emberi állapot
taxi dudál csönget egy villamos
változatlanul a szférák zenéje
rágyújtok tovább lépek hallgatok
 
 
SKAGWAY
 
havas bércek és alpesi virágok
ily lehetett mikes álmaiban
a román falu ahol született
a magamfajta nyálas öregek
a világ végén sem felejtik el
előttük múlt mögöttük a jövő
ha úgy tetszik a fátum agyara
az ami nincsen még de születőben
ahogy egyre távolodik időtlen
közegében a gyerek megy haza
bár szíve mélyén sejti már hogy nincsen
amit keres ahogyan ő maga
sem létezik már mintegy másodízben
romantikus üres nosztalgia
 
 
A GLECCSER
 
egyedül a teremtés koronája
nem emlékeztet rád isten te nagy
aki ezt a remek gleccsert csináltad
a szintén remek csillagok alatt
megengeded és talán akarod
hogy eltűnjek ahogy apolló tűnt el
egynéhány rövid évezred után
ne engedd hogy hatalmas hübriszünkkel
szétromboljuk az alkotásodat
féltékeny állatok egy múló pillanat
sekély és hiú gyönyörében
én hitetlen agnosztikus vagyok
önmagában is pascali titok
hihetem-e amit még nem tudok?
 
 
SZUVENIR
horváth róbertnek
 
reggeltől estig hullarészeg volt
és ő fedezte fel az aranyat
saját tántorgó léptei alatt
ámbár ki akkor sem józanodott
amikor milliomos lett
változatlanul csak vedelt tovább
vodkát viszkit snapszot fenyővizet
róla nevezték el a kis falut
ahol szerencsét csinált s híre ment
a pénzedet ma is elköltheted
a helyszínen ha van elég eszed
hogy úgy élj ahogy éppen szereted
akár el- akár fogadhoz vered
meghalsz és a férgeket eteted
 
 
ELDORÁDÓ
 
és minél többet látok a világból
annál kisebb lesz
világjáró egérútja istenhez
1 templom 23 kocsma 30 kupleráj
üvösség fordított arányban áll
a semmivel és forró aranylázzal
van aki korai hősi halált hal
van aki aranyrögre lel
mondják hogy vak tyúk is talál szemet
a beleszakadásig emberek
amíg élek amíg isten leszek
 
 
KOZMOPOLITA HIMNUSZ
 
isten áldd meg a magyart
a jenkit a négert az arabot
ugyannál az asztalnál ülünk
és élvezzük a füstölt lazacot
a mangót a banánt az ananászt
magunk mögött hagytuk a balsorsot
dunát visztulát nilust keszegért
s ha olykor a gyerekkorunka gondolunk
iucunda est memoria
és ráadásul pillanatnyilag
ha vacakol köszvényem reumám
a piac pozitív területen
konyak kedves csornai úr?
élünk gaudeamus igitur
 

 
1.
 
Marcus Aurelius öreg barátjának tizennégy éves fiát rendzavarásért beviszi az őrség. Az apa megkéri a császárt, hogy járjon el fia érdekében. Kiderül, a fiú kihívó magatartása miatt az egyik őr lándzsájával annyira megsebesítette őt, hogy a vérveszteségbe belehalt. A császár magához kéreti az őrt. Menthetetlen tettéért agyonveretés a büntetése. Aurelius kérdésére parancsnoka elmondja, hogy a bűnös kitűnő katona. Úgy tűnik, a császárt ez nem igazán befolyásolja, ám az utolsó pillanatban megváltoztatja álláspontját. Feddjék meg a katonát, de ne bántsák.
Aurelius lehunyta szemét. Szédelgett a szomorúságtól és az undortól.
– „Mit hazudok majd a szüleinek?”
Legidősebb fia, Commodus lépett be a terembe. Atyja évekkel ezelőtt Pannóniában, a Garam partján, egyenesen az ő számára jegyezte le fönséges, nyájas gondolatait (...) Most kaján öröm bizsergette mellét, hogy hazugságon kapja ezt az önsanyargató, bronzszakállú sztoikust.
Apja így oktatja: – Ha elvenném az életét ennek a szerencsétlen fickónak, aki végre csak a kötelességét teljesítette, olyan hibát követnék el, mely nagyobb lenne az övénél is, mert ezzel alapjában tagadnám az Állam elvét (...) Rettenetes napokat élünk, fiam. Egy világ recseg eresztékeiben. Meg kell mentenünk ezt a világot. (...) Tiszták csak addig lehetünk, amíg gondolatainkkal játszunk.
Íme, Kosztolányi belső monológot, párbeszédet és a mindentudó elbeszélő hűvös megfigyeléseit elegyítő elbeszélésének1 alapképlete. Nem szorul magyarázatra, hogy a huszadik század harmincas éveiben (helyesebben: akkor is) miért írt így az író. Az sem – túl egyértelműen kikiabál a szövegből, ami nem válik javára –, hogy mi az „üzenete”. Minthogy ezúttal a szöveg egy másik szöveghez (is) kapcsolódik, nem illetlen a kérdésem: korrektül olvasta-e Kosztolányi Marcus Aureliust?
(...) a jó embernek van még egy különös sajátossága: (...) beszédében mindig igazmondó, cselekedetében mindig igazságos. E sztoikus papolás alakot vált és súlyossá válik, amint meglelem a megfelelő kiegészítést. Vigyázz, el ne császárosodj, fel ne vedd szokásaikat – mert ez könnyen megesik. Légy csak egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igazságszerető (...) tántoríthatatlanul kötelességtudó. 2  Császári teljhatalmának második évtizedében, élete vége felé vetette papírra e sorokat Aurelius.
A lelki békét kereste és dicsőítette – a harctéren. A birodalom határán élő germán törzsekkel csapott össze. Pannóniát felszabadította, a barbárokat a Duna bal partjára űzte vissza. Uralkodása nagyobb részét táborokban töltötte. Itt jegyezte fel, igazolva, hogy tekintete mindvégig komoly és tiszta maradt: A pók nagy dolognak tartja, ha legyet fogott, az emberek közül az egyik, ha nyulat, a másik, ha hálóval szardellát, ismét másik, ha vadkant, ha medvét, más, ha szarmatát. Ha az irányító alapelveiket vizsgálat alá veszed, nem rablók-e egytől egyig?3 
A szarmaták ellen több ízben viselt háborút. A keresztényüldözésben is – ha lehet szelíden – rómaiként járt el.4 A császár tehát megteszi, amit funkciója megkövetel, anélkül, hogy elcsászárosodott volna. Ugyanolyan kendőzetlen és igazságszerető, mint annak előtte volt; ugyanolyan kötelességtudó is. Felidézve Kosztolányi Aureliusának szavait: megteszi, amit az Állam – adott körben az egyenlő elbánás és a szólásszabadság elve alapján kormányozott állam – fennmaradása érdekében felelősen kell tennie. Nincs ebben fikarcnyi képmutatás vagy önámítás. De miért hitte volna ez a Marcus Aurelius, hogy a katonai fegyelmet durván megszegő, igaztalanul cselekvő zsoldos példás megbüntetése megingatná a hitét a többi zsoldosnak? Úgy képzelem el őt, mint aki jól tudta, hogy inkább az ingatja meg a hitüket, ha kedvükre kegyetlenkedhetnek. Aurelius az államrezon miatt valóban nem kímélhette meg a kezét a vértől, ennek ellenére úgy él bennem, hogy ez nem késztette hazudozásra és annak a hamis banalitásnak a kimondására sem, hogy ezen a földön az épelméjűek között csak az őrültek tarthatják fenn a rendet.5
Vajon, az ifjúkorától császárnak nevelt, mégis császártalanodni törekvő Aurelius ebben a tekintetben (is) páratlan kivétel? Cáfolja vagy erősíti a történelmi monográfiák, drámák, elbeszélések, regények, egyszersmind saját maga által írt munkák főhőse, a két évszázaddal korábbi robusztus minta? Caesarra gondolok, akinek neve maga volt császári, bár nem nevelhették császárnak, nem is lett az, de éppen elcsászárosodásának gyanúja okozta erőszakos halálát. Az irodalmi (művészi) forrásokra a történelmiekkel együtt azért utaltam, mert közösen határozzák meg élményemet Caesarról és rajzolják fel azt a Caesart, akit jelent.
Voltaképpen nincs ebben semmi rendkívüli. Az antik történetírás kiemelkedő képviselői, mint Plutarkhosz vagy Suetonius munkái eloquentiájukban, irodalmi eszközeikben közel álltak az elbeszélő irodalomhoz. A későbbi századokban is a történelemírás az irodalom egyik fajtája. Az alapos dokumentáció nemhogy a történész, de a történelmi regényíró számára is nélkülözhetetlen a kor emberi szokásainak, erkölcseinek hiteles bemutatásához – figyelmeztet Bulwer Pompeji végnapjai, egykor oly népszerű regényének bevezetőjében. A történésznek mindig ragaszkodnia kell pontosan megadott forrásaihoz, a regényírót viszont nem a részletek, hanem a múlt szellemének felidézése vezeti, miközben a korhoz kötött emberi vonásokat az általános emberivel együtt kell megragadnia. Eszerint a történelmi és a nem-történelmi regény íróját csak az választja el, hogy az előbbi régebbi idők dokumentumaira, az utóbbi saját korának forrásaira támaszkodik. Balzac a regényírót „az erkölcsök történetírójának” nevezi.6
A történész elfogulatlanságának eszméjét már jóval a posztmodern (kivált White: a történelmi narrativumok „(...) verbális fikciók, amelyeknek tartalmai nemkevésbé kitaláltak, mint amennyire megtaláltak és amelyeknek formáiban több közös van irodalmi, mint tudományos alakmásaikkal”)7 előtt, a 18. század közepén komoly támadás éri. Egy teológus (!) mutat rá, hogy „lehetetlen olyan elbeszélés, amely elvonatkoztat az elbeszélő nézőpontjától”.8
A középkor kiemelkedő mai kutatója pedig így vall: „(...) Tényleg azt hiszem, hogy egy történelmi munka, a történetírás irodalmi műfaj. Olyan műfaj, amely – legalábbis tág értelemben – a ‘szórakoztató irodalom’ körébe sorolható. Kielégíti ugyanis az embernek azt az igényét, hogy kilépjen önmagából, elmeneküljön a mindennapi valóságból, felszabaduljon a kötöttségek alól.
Regényíró és történész között azonban az a különbség, hogy az utóbbinak kötelessége figyelembe venni a szembeötlő tényeket, s az ‘igazmondás’ igénye inkább foglalkoztatja, mint a ‘valóság’ kifejezése. (..) Mindennek van határa: a regényíró sem mesélhet bármit, a kevésbé szembeszökő de talán ugyanannyira kényszerítő tények őt is mérsékletre intik. (...) Meg vagyok győződve arról, hogy a történész munkájának eredménye, a szöveg mindig egyéniséget tükröz, s ez a szöveg mindig egy – nem minden tekintetben szabad – álom terméke.”9
Nyilván, nemhogy a történész, a regényíró álma sem vehető komolyan, ha abban Vercingetorix veri tönkre Caesar csapatait Galliában, majd ő tart diadalmenetet Rómában és végezteti ki Caesart. Mivel változatos forrásaimnak, amelyekre a következőkben támaszkodom, ilyen baklövésektől nem esett nehezükre megtartóztatni magukat, kitűnően megfelelnek céljaimnak.

 
2.
 
Az egészen ifjú Caesarról szól az első figyelemre méltó történet, amelyet Plutarkhosztól – mintha láthatatlan, de mindent látó és halló, de még gondolatolvasó riporter is lett volna – kezdve számosan felidéznek. Hősömet tengeri kalózok fogták el. A váltságdíjra várva Caesar harmincnyolc napon át együtt szórakozott velük és többek között a helyszínen írt műveit olvasta fel nekik. A siker nem érte el a kívánt mértéket, amiért az ifjú római műveletlen barbároknak nevezte a vérszomjas rablókat és nevetve gyakran azzal fenyegetőzött, hogy valamennyiüket felakasztatja. Nagyon megtetszett ez a kalózoknak és gondolták, azért beszél így, mert őszinte jellemű és még igen fiatal ember.10 A némiképp kellemetlen meglepetés akkor érte a kalózokat, amikor a váltságdíjért szabadon bocsátott Caesar nem sietett haza, hanem felfegyverzett néhány hajót és felkutatta, foglyul ejtette, majd bebörtönözte őket. A folytatás még kellemetlenebb volt nekik. Amikor kérése ellenére a kisázsiai kormányzó nem büntetette meg a foglyokat, Caesar mindnyájukat keresztre feszítette.
Úgy tetszik, az ifjú valóban adott arra, hogy betartsa a szavát. Karinthy a történetet másképp meséli el, bár az ő Caesarja is ügyel arra, hogy komolyan vegyék. A szenvedélyes sakkjátékos kalózkapitánnyal kénytelen sakkozni, habár a játékot alig ismeri. Mikor a kapitány mattolja királyát és közli vele, hogy nem mehet sehová a táblán, mert nincs helye, Caesar nyugodtan maga mellé állította az asztal szélére. A kapitány magán kívül volt, hiszen azt nem lépheti a király.
Látod, hogy lépheti.
– De nem a sakkszabályok szerint!
De ezentúl mások lesznek a sakkszabályok, el fogom rendelni! – kiáltott most már Caesar is, felugrott, elkapta az asztalon lévő kardot s levágta Ben Jusszufot.11
Az a gyanúm, hogy mégha az ifjú Caesar az a komplett huszadik századi diktátor lett volna, aki Caesar sohasem volt, akkor is óvakodott volna e lépéstől. Mert attól félt volna, hogy ellentétben az elbeszéléssel, kapitányuk halálát a kalózok nyomban megtorolják. Plutarkhosz történetének a lényege, hogy az ifjú Caesar azért volt képes játszani a saját szabályai szerint, mert tekintetbe vette és nem felrúgta az elfogadott szabályokat. Tudta, tekintélye a semmibe vész, ha üres hencegésen fogják rajta és rablók viszik hírét könnyűszájú hazudozásának. Csakhogy ellenkezőjét bizonyítsa, kegyetlenkedésre nem volt szüksége. Suetonius arról informál, hogy a kalózokat, akik elfogták, megfeszítette ugyan, hiszen esküvel ígért nekik kereszthalált, de parancsot adott, hogy előbb fojtsák meg őket.12
Végül is, onnan ahonnan nézem, az ifjú Caesarnak – ismerve utóbb sokszorosan beigazolódott kiváló helyzetfelismerő képességét és eltökéltségét – nem volt nehéz dolga. Az igazság szeretete, az igazmondás és a jogos büntetés megfért egymással. Caesar konfliktusmentesen tehetett eleget mindháromnak.
Legalábbis bonyolultabb az a szerep, amelyben a még mindig fiatal Caesar védőügyvédként képviselt két perben korrupt személyeket. Mindkét pert elvesztette. Egyesek szerint azért mert nem értett a dologhoz, szerintem azért, mert túlságosan értett hozzá – mondja Brecht regényében Caesar halála után egy öreg bankár az őt felkereső narrátornak. Az öreg (...) nem kisebb dologra célzott, mint arra, hogy C.-t az ellenpárt megvesztegette. Caesar arra törekedett, hogy a konzervatív szenátorok korrumpáltsága ellen meglobogtassa a demokrácia fiatal zászlaját. (...) a jövő emberének számított. Azért ment közéjük, mert pénzt akart. Azok meg vadásztak a jól csengő nevekre.13 A narrátor a bankárt azért kereste fel, hogy megvegye tőle Caesar titkárának naplóját. De Caesar tisztességtelen viselkedését nem a – tegyük fel, megbízható – napló tanúsítja, hanem a pénzügyekben ki tudja mennyire elfogulatlanul emlékező idős bankár célzása. Mindenesetre, a gyanú súlyos: Caesar a korrupt személyek védelmét, vállalásával szemben nem ügyfelei érdekében, hanem azok ellenében látta el. Másszóval, kecsegtetően sok pénzért, ami nélkül nem érhette volna el távlati céljait, becsapta védenceit.
Ha nem is így történt, pénzügyekben Caesar bizonyosan nem volt finnyás. Shaw Caesarja alighogy megérkezik Egyiptomba, a király gyámjához fordul: – No, Pothinus, térjünk a tárgyra. Nekem pénz kell, de nagyon. Amikor Brittanus elmagyarázza a se köpni, se nyelni nem tudó Pothinusnak, hogy Caesar voltaképpen egy korábbi szerződésre utal, amelynek alapján Egyiptom törvényes adósa Rómának, a király gyámja megkérdi: Lehetséges volna, hogy Ceasar, a világhódító ráér ilyen semmiségekkel foglalkozni, mint a mi adóink?, Caesar válasza nem késik: Barátom: egy világhódítónak nem lehet fontosabb dolga, mint az adók.14
Suetonius jegyezte fel, hogy Caesar a luzitán városokat kifosztotta, pedig azok vállalták, amit rájuk rótt. Idegen városokat nemcsak büntetésből, hanem a zsákmány kedvéért pusztított el. Majd az aranyat kisebb tételekben eladta. Első konzulsága idején háromezer font aranyat lopott el a Capitoliumból, ugyanannyi súlyú rezet téve a helyére. Szövetséges országokat, királyságokat adott el jó áron (...) egészen nyilvánvaló rablásokból és szentélyfosztogatásokból fedezte a polgárháborúk, a diadalmenetek s a nyilvános játékok költségeit.15 
Ferrero igyekszik erről megfeledkezni, hogy kiemelje: a megvesztegetés az agresszív behódoltatásnál jóval civilizáltabb módja az emberek megnyerésének. Mint minden intellektuális fajtájú politikus, akinek nem természete az erőszakosság és aki nem egykönnyen gerjeszt félelmet, Caesar is arra a sorsra került, hogy nagy vesztegetővé váljon és ügyesebben tudja meggyőzni az akaratokat a lágy arannyal, mintsem a kemény, rideg vassal. Tudta, hogy a vesztegetésnek nem az a módja, hogy verejtékesen kiimádkoztassa magából a pénzt, hanem hogy könnyen adja, sőt ő maga ajánlja, megkísértve azokat, akiknek segítsége neki használ vagy kell.16
Több mint valószínű, ha a temérdek pénzt, amire Caesarnak sikeres politikusként elengedhetetlen szüksége volt, barátságos vállveregetésekkel meg tudta volna szerezni, nem folyamodott volna más eszközhöz. Emlékszem egyszer azzal leptem meg őket – vallja Warner regényében az életét egyes szám első személyben elbeszélő Caesar, amint fiatalon felnőttek társalgásába bekapcsolódik –, hogy egyik beszélgetésük során idézni merészeltem Euripidész egyik versét, amely sokszor elgondolkodtatott:
Ha a rossz szükséges, legjobb lesz, ha megteszed a hatalomért,
de minden másban légy derék (Devecseri Gábor fordítása)17
Valóban, miközben Suetonius nem hallgatta el a szóban forgó csúf tulajdonságot, a munkája terjedelmének mintegy harmadát kitevő jellemzésben nem győzi Caesar jobbnál jobb vonásait felsorolni.
Egyébként az imént az ifjú Caesar megelőlegezte Machiavellit: „Meg kell érteni, hogy a fejedelem, kiváltképp az új fejedelem, nem tudja mindig azt tenni, amiért az emberek jónak szokták tartani részben az állam megtartásának szándékától vezetve (...) s bár amíg csak teheti, nem tér le a jó útról, megteszi a rosszat, ha a szükség úgy kívánja.”18
A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy az ifjú Caesar koraérett volt, aki már tizes évei vége felé ráébredt, hogy éles különbség van a között, ahogyan elképzeljük és ahogyan megéljük az életet. Az utóbbi igazságai nem hasonlítanak az irodalom, a művészet igazságaira. Viszont ezek a szükségesség felismerésére, ennek keretében gyönyörűséges felfedezésekre serkentenek és olyan alkotó tevékenységet indítanak el, amelyek hiányában a művészet vagy költészet – ez a másfajta tökéletesség – alapjaiban szűnnék meg. Az ifjú Caesar Warner víziójában a politikust, pontosabban az alkotó politikust annyiban a művész rokonának tartotta, hogy egyikük sem meghatározott előírások szerint dolgozik, de mindkettőt sajátos és egyéni stílus jellemzi.19
Regényében Wilder is egyes szám első személyben szólaltatja meg Caesart, fiktív naplója, meg levelei révén. Azt hiszem, egy magány van csak, amely a katonai parancsnokénál és az államfőénél is nagyobb, a költőé – mert ki adhat tanácsot a döntéseknek abban a szakadatlan sorában, ami egy költemény? A szabadság ebben az értelemben: felelősség minél több döntést kellett egyedül hoznod, annál jobban tudatában vagy szabadságodnak a választásban. Azt tartom, csak a felelősség ébreszthet rá bennünket lelkünkre s az enyémet nem érhetné nagyobb veszedelem, mintha azon kellene erőlködnie, hogy bármiféle ember helyeslését megszerezze, legyen az egy Brutus vagy Cato. Úgy kell elhatározásaimra jutnom, mintha nem volnának más ember ítéletének alávetve, mintha senki nem figyelne rájuk.
Eddig a pontig akár az lehet az érzésünk, hogy most is Warner Caesarja beszél, legfeljebb néhány évvel tapasztaltabban. Ám ahová gondolatmenete meghökkentő paradoxonnal kifut, ott további nem várt paradoxonba ütközünk. Csakhogy én politikus vagyok: a legmélyebb tisztelet komédiáját kell eljátszanom mások véleménye iránt. A politikus azt színleli, hogy ő sem ment a megbecsülés általános éhségétől de nem színlelheti sikerrel, csak ha mentes tőle. Ez a politikus alapvető képmutatása s a vezető végső győzelme az a borzongó áhítat, amit az emberekben fölver, amikor gyanítani kezdik, de bizonyosan még nem tudják, hogy vezérük közömbös az ő helyeslésük iránt: közömbös és képmutató.20
Warner Caesarja tehát úgy tekintette a politikát, mint a művészi felfedezés különös fajtáját. A szükségesség felismerése során lehetséges tettek megtervezésében és végrehajtásában szabadságot ad, hogy a kiemelkedő=tökélyre törekvő politikus személyes vonásai érvényesüljenek. Wilder – egyébként, korábban megszületett – Caesarja is rokonságot lát a politikus és a költő között felelősségteli magányos szabadságukban. De a költő, a művész, aki végül is csak magán dolgozik, megteheti, hogy műve megalkotásakor kizárólag a belsejében megszólaló hangra hallgat. Akár nyíltan be is vallhatja, ha kérkednie vele nem ildomos is. Ellenben a politikusnak, akinek műve a mindenkori emberi közösség(ek) sorsának közvetlen átalakítására irányul, figyelnie és tisztelnie kell mások véleményét. Megszűnne azonban minden lényeges rokonság a művész és a politikus között, ha az utóbbit mások helyeslésének elnyerése irányítaná, feladva az újat teremtő alkotáshoz nélkülözhetetlen függetlenségét. Ennek viszont az a következménye, hogy a politikus szerepjátszó. Elhiteti az emberekkel, hogy helyeslésük az ő fő éltetője, valójában feladatát nem tudná ellátni, ha így lenne. Művész tehát abban is, hogy illúziót kelt. A naplóíró Caesar azzal mutatja meg, milyen komolyan és őszintén szembenéz hivatása titkával, hogy leleplezi elkerülhetetlenül képmutató mivoltát. Ismét Machiavelli: az előrelátó államszervező „az állam létrehozása érdekében rendkívüli eszközökhöz folyamodik. Úgy van rendjén, hogy ha az, amit tesz vádolja is, tettének eredménye felmentés a vád alól.”21
Mindazonáltal, ha az ellentmondás ilyen szembeszökő az őszinteség és a képmutatás elválaszthatatlan gyakorlása között, az önáltatást nem tűrő, metszően éles elme aligha tudja elkerülni a cinizmust. Egyik véglete a legkisebb sajnálkozást nélkülöző, mondhatnám kárörömmel kísért realizmus. Brecht Caesarja ennek szellemében kommentálja titkárának a kudarcos demokrata választók felháborodását. Ha valaki el akarja adni a meggyőződését, azt idejében kell tennie, mint ahogy bármely más portékát kellő időben kell eladni. Persze, a jóembereknek most nyakukra büdösödött a szavazatuk, mint a halárusé, aki sokáig tartogatja halait, hogy minél drágábban adhassa el őket. Úgy kell nekik. Talán most majd megtanulják, hogy ne a gyomrukkal, hanem a fejükkel gondolkodjanak.22
Másik lehetőség, a rezignáltsággal kevert cinizmus, amelyből kitetszik, hogy Caesar cseppet sem boldog a dolgok állapota miatt, de ha eredendő személyes érzései szerint egyenes úton járna el, labdába sem rúghatna. Caesar közeli barátja, tanácsadója, egyben Massie regényének narrátora megkérdi Caesart:
Tudod, mi változott meg Rómában? (...) – Persze, hogy tudom – felelte. – Róma úgy alakult vagy alakították az istenek, mint szabad emberek gyülekezetét. Ezek az emberek szavazati jogukkal élhettek a Fórumon, olyan ügyekben, melyek közelről érintették őket, és amelyekben értelemszerűen tájékozottak voltak. Ma a római nép, normális esetben, ugyanígy él a szavazati jogával, még mindig a politikai hatalom kútfejének tartja magát, csak éppen lusta, munkátlan lézengőkből áll, akik vagy a legtöbbet ígérőnek adják el a szavazatukat vagy annak, aki a leghangosabban kiabál, mert a legostobább.
(...) – Azt mondtad el, amit én is mondtam volna. De mi következik ebből?
– Ha így egyetértünk, kedvesem, hadd kérjelek rá, hogy válaszold meg magad a kérdésedet.
– A válasz az, hogy a politikai közélet, a szavazás rendje, a magisztrátusoké, a Róma sorsát irányítók kiválasztása – merő szemfényvesztés.
Sőt, hazugság – mosolygott. – Olyan játék, melyet a legbecsületesebb nemes is kénytelen cinikusan végigjátszani. (...) Semmit sem tehetünk. A felkent hívei, mint te vagy én (...) mindig megpróbálkoznak valamivel, mintha önmagunkat akarnánk meggyőzni, még van mit tenni.23
Ez a Caesar messzebb ment, mint Wilderé, ám nem látom be, miért ne tarthatnám őt is lehetségesnek. Így viszont korrigálnom kell, amit a politikus művészével bizonyos fokig rokon illúzióteremtéséről mondtam. Hiszen itt a politikus illuzionista, ami bűvészet, de nem művészet. És bűvészként sem jár el túlságosan korrektül. Míg a bűvész semmi kétséget sem hagy közönségében, hogy csal, bár soha nem fedi fel a módját, a politikus – legalábbis ha Caesar lába nyomát követi – önmagán kívül kizárólag tanácsadó-barátjának vallja be hazug trükkjeit.
A bűvészt trükkjei csak akkor viselik meg, ha kudarcot vall velük, a politikust azonban a sikeres trükközés is mélyen felkavarhatja, ha a jelentékeny tét miatt érzelmi érintettsége nagyobb, mint hiszi. Erről számol be Shakespeare drámájában Casca, aki tanúja volt, amikor Marcus Antonius felajánlotta a koronát Caesarnak. (...) ő azt először félre tolá mind a mellett, úgy gondolom, örömest elvette volna. Azután ismét oda nyújtá neki s ő ismét félre tolá de úgy gondolom, igen nehezére esett róla ujjait levennie. Azután harmad ízben nyújtá neki, s ő harmadszor is félre tolá. S valahányszor lemondott róla, a gyülevész felsivalkodott, összeverte kérges tenyereit, felhányta izzadságos hálósipkáit, s oly tömérdek büdös lélegzetet bocsátott ki, mivel Caesar megveté a koronát, hogy Caesar szinte megfúlt belé; mert arra elájult és lerogyott.24
Caesar azzal is t

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.