Jó­­val beljebb meg­jön aztán a tájélmény, persze, s a napot eltakaró ortodox templomok árnyékában fel­­tűn­nek azok a hajdani aranykor emlékét őrző házak, épü­­letek, me­lyeke­t valamilyen adminisztrációs hiba foly­­­­tán a mai na­pig el­ke­rül­tek a dózerek, hogy rom­jaik­ban hir­det­hes­sék, milyen is volt errefelé az eredeti álla­pot. 
    Amihez képest egyébiránt minden megváltozott. Az erdélyi magyarok az EU-ba szeretnének beballag­ni, lehetőleg minél hamarabb, mivel piszokul unják már a százezer lejes bankjegyeket, meg az itthonról rá­juk testált szerepet - hogy kirakat-ki­­sebbség legyenek, akiket a szép beszédük meg a szőt­teseik okán tá­tott szájjal bámulnak a nagyon megértő, velük roppant szolidáris anyaországiak. Marad­ja­tok itthon, taná­csol­­­ják nekik nagy empátiával, tartsatok ki, véreink, a szülőföldön boldoguljatok - aztán ha­zafelé Ko­ron­don vesz­nek tőlük egy köcsögöt. Most éppen sikerült a magyar politikának megint a re­me­gé­­sig felajzani őket a kettős állampolgársággal kap­csolatosan - a higgadtabbja is rángatózik, ebből már nem lehet jól ki­jön­­ni, e sorok szerzőjének friss ta­pasz­talata szerint. Még aki Patrubányt nettó hecc­mes­ternek, politi­kai ámok­futónak, saját zsebre dolgozó pecsenyesütőnek látja, az is zokon ­vet­te, hogy léte összegsze­rű­sít­te­tett - “kiszámolják, komám, mennyibe ke­rülök, adnak-vesznek, mint egy hízót vagy bak­tikot a szová­tai pia­con", ordítozta a mélyről feltörő kollektív őszintét egy kolléga éjjel a lokálban, és ez a hang ak­kor sem volt hatástalan, ha közben, hogy a szék­ről le ne essen, az asztal lapjába kapaszkodott.
     Ittasakból egyébiránt rajta kívül sem volt hiány a négynapos út során - na de hát itt írói körökben ez is lega­lább ak­­­kora hagyomány, mint Tamási Áron, vagy a Trianonra való hivatkozás: egy deci cujka előtt kö­­szönni sem hajlandó némelyik. A X. Nemzetközi Könyv­vá­sár­ra érkezett küldöttségünk a vásár hely­szí­nén, Ma­ros­vásárhelyen vert tanyát, hogy a rendezvényt egy dedikálással, és a városi színházban abszol­vált bő két­órás esttel próbálja szinesíteni. E sorok szerzőjének pár pillanat erejéig, nem tagadja, iná­ba szállt bátorsága, mi­­kor meg­látta a színházban összegyűlt tömeget, holott nem mai gyerek, ám a kö­zönség hi­hetetlen nyi­tott­­­­sága, fo­gadókészsége, értő figyelme és szimpátiája két perc alatt minden zavart fe­led­te­tett. Itthon ritka az olyan alka­lom, amikor ennyire fogják az elhangzottakat a kortárs magyar iro­da­lom iránt érdeklődő em­berek - igaz, tár­saim a maxi­mumot hozták, legjobb formájuk szerint: Parti Nagy La­jos, Szi­lágyi Ákos, Garaczi Lász­ló és Varró Dá­­niel egymást múlta felül a színpadon, független for­rás­ból szár­ma­zó utó­la­gos véle­mé­nyek sze­rint. Ha az itt jelenlevő jó háromszáz ember többségében tudta, hogy ré­szünk­ről mire is számíthat kö­rül­belül, ez a leg­ke­vés­bé sem mond­­ható el a más­napi fellépés ugyan­ennyi di­ák­járól. Ők kezdetben ne­he­zebben vették az adást, lévén nagy többségük nem effajta szö­vegeken ne­vel­ke­dett, esténként vélhetően nem Garaczit, Parti Nagyot sza­valt any­juk, hogy finom le­gyek, így ezen a szűz terepen, déli órán, éh­gyo­mor­ra, mintha erős lett volna ne­­kik a csapatunk, ahogy kíméletet nem is­mer­ve a le­csóba csapott. Ám amikor Ákos dalra fa­kadt, s hatalmasakat toppantva énekelni kezdte verseit, el­­nyílt száj­jal figyelték a székely gimnazistahadak - a csíkszeredai Má­rton Áron Líceum díszterme egy­csa­pásra be volt vé­ve, noha az ódon falak szerintem még fennállásuk óta nem lá­ttak ilyet.
     Mi volt még? Nézzék meg a cikk melletti galériában, Garaczi László felvételein. Végtelen sok kilo­mé­ter a minisztériumi mikrobuszon. Végtelen sok kedvesség a helyiek - civilek és kol­lé­gák - részéről; han­goz­zon el Kovács András Ferenc neve. Végtelenül meleg fogadtatás, ki­rá­lyi ellátás mindenütt; a pálinkák­ról nem tudván nyilatkozni, hangozzon el a túrósfánk, a juhtúrós puliszka, s az er­dé­lyi tárkonyos leves ne­ve. Végtelen sok beszélgetés józanokkal, részegekkel; ne hangozzon el senki neve. Egy naplemente a Har­­­­­gi­­tán. Egy félórás felhőtlen ko­lozs­vári látogatás ha­­­zafelé; hangozzon el Kányádi Sándor neve. Meg per­sze az el­­odáz­ha­tat­lan, folyamatos ag­godalom köz­ben, hogy sikerül-e a literát megmenteni.