hirdetés

Deres Kornélia: A Bábhasadás végtelenül türelmes kötet lett

2017. november 7.

Mintha Hopper arcvonások nélküli, magányos alakjai keringőre kérnék Chagall álomlényeit, miközben a vörös függönyök mögül lesik őket Lynch rémálmai és Cseh Tamás fehér babái. – Deres Kornéliát Seres Lili Hanna kérdezte új, Bábhasadás című kötetéről.

hirdetés

Hat év telt el az első, Makói Medáliák-díjas köteted (Szőrapa) és a második, idei Bábhasadás megjelenése között. Mi minden történt veled ezalatt? Hogy alakult, hogy ennyi idő után jött az új kötet?

Pár nappal a Szőrapa 2011-es megjelenése előtt én még az ELTE összehasonlító irodalomtudományi programjának felvételi beszélgetésén ültem, Szegedy-Maszák Mihállyal, Józan Ildikóval és Bengi Lászlóval vitattuk meg tervezett kutatásomat. Tehát, mint annyiszor életemben, ekkor is egyszerre fejeződött be sok minden: egyetem és első kötet. Pár héttel később kiderült, hogy felvettek ösztöndíjas doktori hallgatónak, úgyhogy 2011 őszétől a prioritások is átrendeződtek. Kutattam, konferenciákra jártam, tanulmányokat írtam. De szintén bele kellett tanulnom a kutatói létet kísérő sajátos dinamikába és idő-megélésbe. Más volt ez, mint az egyetemi évek szisztémája, szabadabb és felelősségteljesebb. Mint egy meditáció: rugalmasan kellett tartanom az elmémet a felmerülő új kérdéshorizontok előtt, ugyanakkor szisztematikusan végigvinni az elemzéseket, részkutatásokat. Ebben sokat segített, hogy DAAD ösztöndíjjal több hónapot Kölnben töltöttem, a híres színházi archívumban, ahol még a konyhában is bábok voltak: szigorú játék-tekintetük munkára ösztönzött.

2014 végére fejeztem be a disszertációmat, aminek megírása (mint utólag ezt magamban tudatosítottam) tulajdonképpen szokatlanul gyors tempóban zajlott. De úgy voltam vele, hogy ez a minimum, amit magamtól elvárok: erre szántam azt a 3 évet, amit kaptam, ez volt a fókuszban végig. A disszertációt végül 2015 elején védtem meg, és 2016 végén Képkalapács. Színház, technológia, intermedialitás címen könyv is született belőle, amelyben a színházi előadás és médiumok kapcsolatát vizsgáltam. Az érdekelt, hogyan alakul át a nézésnek a dinamikája a kortárs techno-mediális környezetben, hogyan bontja le a filmek, sorozatok, tévéműsorok, animációk, videojátékok által keretezett tér a nézés, és ezáltal a színház linearitását.

És a kutatói munkáról persze az is kiderült, hogy nem olyan könnyű mellette szépíróként gondolkodni. Persze írtam sok szöveget 2011 és 2016 között, nem is csak verset, hanem prózát, kritikát, esszét, tanulmányt magyar és angol nyelven is, de hogy átgondoljak, strukturáljak egy egész verseskötetet, azt csak a disszertáció lezárása után tudtam elképzelni. A Bábhasadás így egy végtelenül türelmes kötet lett. Kivárta a sorát. De érdekes kérdés: mennyit érdemes várni egy új könyvre? Ha a szövegminőség a tét, minden év megéri. De arra is szoktam gondolni, talán a kislemezek mintájára a költőknek is lehetnének ciklusnyi kisköteteik két „nagy" kötet között. Egyszer én is kipróbálnám.

„Természettudósok érkeznek kémlelni / a barázdás tájat, neuronok tömegét." A Bábhasadás Korall című nyitóversének első két sorában mintha a kötet megszólalójának pozícióját rögzítenéd. Az agy motívumainak távoli (sokszor a világűrből vett) képekkel való finom összerántását, a rögzítő-megfigyelő és az érzékeny átélő én keverését látom a szövegekben. A bemutatón elmondtad, nehéz volt kikerülni a Szőrapa világából és ezt a kötetet is egy kiszállási lehetőségnek tartod. Vajon miért éppen ez a motivika vezetett ki a régiből és alkotta meg az új kötetet? Így alakult, vagy, az agy-tematikához kapcsolódva, tudatos választás, kísérlet volt?

Először a szülővároson keresztül próbáltam kitörni a Szőrapa-kockából. Miskolcba próbáltam beleköltözni, szövegutakat találni a házhoz és a hazához. De ez inkább a családtörténet felé vezetett el: nagyapák és nagyanyák vonalait követtem, próbáltam rájönni, megérteni, hogyan lehet az, hogy 5-6 testvérből csak egyetlen marad Magyarországon és az éppen az én nagyapám. Vajon ez mit üzen nekem a kalandozó vérvonalról, vagy az elrendeltségről? És aztán, kisebb felszabadulásként ért az agy poétikája: akkoriban egyre többen foglalkoztak kultúratudományos folyóiratokban is az elme, az emberi agy működésével, például a Korunknak volt egy ilyen tematikus száma. Biztosan volt ebben egyfajta lázadás is: a sok irodalom- és színháztudományból érkező szöveglavina után itt találtam rá újra az izgalmi faktorra.

Engem végtelenül fellelkesített ez a terület: milyen nyelvi vagy vizuális modellek alapján tudunk arról beszélni, miként működik az agyunk? Hogyan látunk rá arra, ami meghatározza a rálátás módját és horizontját is? Ha belegondolunk, az agy és a világegyetem az a két terület, amelyek működéséről nagyon keveset tudunk. Különféle elméletek mentén gondolkodunk róluk, bizonyítások és cáfolatok köztes terében. És amit tudunk, az, legalábbis számomra, végtelenül költői. Ráadásul az a tapasztalat, hogy az új technikai-mediális környezet (MRI, CT) milyen módokon is teszi számunkra elérhetővé, láthatóvá, megrajzolhatóvá, elképzelhetővé a saját testünket, ideértve az agyat is, folyamatosan felforrósítja ezt a témát. Én megpróbáltam egy álomszerűbb módon megragadni az elme működését, nekem így vált ért(elmez)hetővé.

Mindez pedig összekapcsolódott bennem olyan személyes élményekkel, amik például idős emberekhez és a demenciához, agyi leépüléshez kötődtek. Például az én nagymamám utolsó évében tényleg úgy élte mindennapjait saját otthonában, hogy meg volt róla győződve: az nem az otthona. Ráadásul rendkívül könnyen kapcsolta össze a jelent a múlttal, szellemek arcát látta a rokonok arcában. Megrázó, mindnyájunkat potenciálisan érintő lehetőség ez. Agyunk tetszőleges múltat kreál nekünk, egyszerűen eltörli az addigi kapcsolatokat: ál-emlékek fészkelnek a fejben, álmok üldöznek nappal is. És megértettem, mennyire hiábavaló küzdeni az egyetlen valóság (ir)racionális képéért. Na, nem mintha előtte túlságosan ragaszkodtam volna ehhez. Tény, hogy elménk a tárolt információknak csak bizonyos hányadát osztja meg tudatos énünkkel, és hogy milyen elrendezésben mutatja be nekünk ezt az úgynevezett valóságot, az rendkívül önkényes. Rendkívül felszabadító.

Tehát az agypoétikán keresztül intim, mégis idegen működésmechanizmuson keresztül tudtam látni és láttatni a valóságot. Ennyi pont elég volt a kitöréshez. Az átélés és a megfigyelés közötti, folyamatosan sodródó és mozgó rés így mozgásban tartotta, tartja ezeket a verseket, és engem is költőként.

 

A kötetből, érzésem szerint, az agy biológiájának komplex mozzanatai lassan felszívódnak, hogy helyüket átvegye valami más. Hogyan folyt a Bábhasadás szerkesztése, mennyire határozott kötetépítkezés előzte meg a szerkesztőkkel folytatott munkát?

Így van, az „agyversek" és a Miskolchoz kötődő otthon-versek folyamatosan újrakeretezik a Bábhasadást. De minduntalan kiszólnak közülük azok a szövegek, amelyek a felnövés disszonanciáját hangosítják ki, sőt, a családtörténet, az agyműködés, az ösztönök kitapintása is ebből a horizontból válhat érdekessé, legalábbis számomra. Amikor az apokalipszis megtörténik, akkor a belső és külső környezet már régóta gyúrja, rágja egymást. A külső, amelyik agresszív és hazug, a belső, amelyik elfojt és vizionál. Ez az a pillanat, amikor a Másik már a küszöbön áll és les befelé. Persze sosem jön be, nem jöhet. De ekkor, ebben a lehetőségben kelhet életre a báb, ekkor történhet meg a transzformáció, ami után valami új, valami baljós, valami más következik. A vízió, ilyen értelemben, maga a hasadás.

A kötet szerkesztője Pollágh Péter volt, aki híres arról, hogy nem enged a szövegminőségből: szigorú és jó szemű szerkesztő, sok fontos könyvet köszönhetünk neki. S nem titok az sem, hogy én leginkább alkotótársként tudok róla beszélni: 11 éve ő a párom, tehát nem túlzás, hogy ez a munka esetünkben a teljes 6 éven keresztül folyt. Nálunk mindez természetesen alakult így, az együttműködés hatékony, sok szeretet és kreativitás övezte tehát a könyv elkészítését. A ciklusok kialakításakor arra törekedtünk, hogy egyfajta hullámzó szerkezet jöjjön létre, ahol az egyes részek (görbe) tükröt tartanak egymásnak, továbbírják az elhallgatott mellékszálakat, ugyanakkor olvashatóak stációkként is. Lezárják határaikat, de ugyanebben a pillanatban megnyitnak egy-két dimenziókaput is az Óvilág felé. Mintha Hopper arcvonások nélküli, magányos alakjai keringőre kérnék Chagall álomlényeit, miközben a vörös függönyök mögül lesik őket Lynch rémálmai és Cseh Tamás fehér babái.

Az Élet és Irodalomban és az Alföldben nemrég jelent meg két-két új versed. Sok szöveg nem fért bele az új kötetbe? És/Vagy a kiadást nem az írás pihentetése követi most? Milyen szakaszban vagy éppen, ami az alkotás intenzitását illeti?

A Bábhasadásba bekerültek a 2011 és 2016 között írt versek, emlékeim szerint kivétel nélkül. Ezek a 2017-es új versek már más irányokba nyitnak, a psziché pikkelyeit vizsgálják. És a jó hír, hogy a második verseskötet anyagának lezárása óta elég sok szöveget írtam, a következő kötetnek nagyjából harmada elkészült, úgyhogy az intenzitás erős. Nyilván más a viszonyom az új versekhez, amelyek aktuálisabban szólnak arról, hogy mit gondolok most szövegekről és szabadságról. Kicsit hátrányba kerültek a befejezett tanulmányok talán, de mintha megtaláltam volna egy szebb egyensúlyt a versek és tudományos műfajú szövegek között, más relációban érzékelem őket.

Az alkotás persze sok formában jelen van az életemben: számomra az egyetemi oktatás is ide tartozik, angol és magyar nyelvű kurzusaimon, de a verses műhelymunkák is, legújabban a JAK líraműhelyében például, de a Független Mentorhálózatban is. Újabb ötlet, és lehetőség a fordítás mint alkotómunka gyakorlására, hogy többekkel szeretnénk összehozni egy Anne Sexton fordításkötetet, hogy magyarul is hozzáférhetővé válhassanak a Sexton-versek, hiszen izgalmasak, frissek, felkavaróak.

De emellett éppen a Színház és társadalom című gyűjteményes tanulmánykötet szerkesztésében vagyunk Herczog Noémivel, amely számos elméleti és gyakorlati szakember írásain keresztül vizsgálja azt, ahogyan a színház bizonyos elképzelései és formái egészen konkrét társadalmi változások elősegítését célozzák, ideértve például a szociális és közösségi színház formáit, a színházi nevelés gyakorlatait, de a színház mint struktúra kérdései is előkerülnek majd.

 

A tanítás, szerkesztés, kutatás mellett mikor van alkalmad elmélyülni az írásban? Sokféle munkával, projekttel foglalkozol – hogy néz ki mondjuk egy átlagos heted?

Sajnos vagy szerencsére, de szerintem nincsenek átlagos heteim. Annyiban hátrány ez, hogy nehéz egy kiszámíthatóbb dinamikát létrehoznom, cserébe a sokféle impulzus energiát ad. És ez az energia továbbmegy a versekbe.

Fix pontjait tudom csak kijelölni egy-egy hétnek: oktatóként a károlis, valamint az ELTE-s napok ilyenek, de hogy ezeken kívül mikor találok időt a kutatásra, szerkesztésre, írásra, az eléggé ad-hoc. Október első felében például a szegedi Shakespeare-konferencián töltöttem pár napot, utána pedig Budapesten csatlakoztam be az éves Derrida-konferenciába előadóként. Ezek fontos élmények, nemzetközi közeg, jó beszélgetések, frissíti a versekről gondoltakat is. De például most szombaton, november 4-én indulunk Kolozsvárra egy JAK-Helikon könyvbemutató estre, úgyhogy az megint kimozdít a megszokottból. Közben igyekszem megírni egy posztdoktori kutatói pályázatot, illetve jövő héten folytatódik a Bábhasadás bemutatkozása is: november 9-én a PIM-ben. Lopott időkben a szerkesztési határidőkre és a könyvtárazásra gondolok. Most, hogy így kérdezed, talán nem ártana pihenni sem.

A versírás viszont, azt hiszem, ilyen értelemben nem is illeszthető bármiféle átlagos hétbe, az írás áldott, a jelenből kimozgató, időutazó tapasztalat. Persze, jegyzetelni, cetliket gyártani mindig szabad, de hogy mikor, vagy mitől kerülök bele a megfelelő hullámba, ami segít megírni, átírni, lezárni egy szöveget, arról nincs tippem. De talán jobb is így. Szeretem, ha vannak titkok. Nélkülük szörnyű lenne.

 

Két éve a Kortársnak adott interjúdban a Műút felkért tárcaírójaként azt mondtad, nem zárod ki a jövőben a mesék vagy egy nagyobb lélegzetvételű próza írását. Most hogy állsz ezzel?

Képzeletben jól! A mesékkel az a helyzet, hogy éppen most fejezek be egyet, de miután mesék között nőttem fel, így ez a világ nagyon otthonos nekem. A próza nehezebb dió: biztos más a ráhangolódás ritmusa, mint a versnél. Lehet, hogy kicsit türelmetlen is vagyok. Persze mindez egy 250 oldalas monográfia után mégsem lehet teljesen igaz. Talán csak várok a megfelelő, biztató időre, egy átláthatóbb hétre, alkotói szabadságra.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.