hirdetés

Deres Kornélia versei

Nyolc vers

Ezek a versek, így nyolcan, egy titokzatos de kerek ciklust alkotnak. Titokzatosságuk nem idegesítő, hanem nyugtalanító: első olvasásra is szépek, de feladványt is rejtenek magukban, amit muszáj megfejteni.
hirdetés

Pedig apa
 
Egy ideje úgy van,
hogy félek a fényben.
Az évnek ebben a felében
mindig bevitted a virágokat
az udvarról, pedig apa
még öntözte őket.
Te akkor is csak üvegházakban gondolkodtál,
hiába tanultuk meg magunknak,
hogy a levegő.
 
Az udvar felett közben
összegyűrődött a fény.
Ha koncentrálódik, akkor mindig
jobban fáj.
A poharak felett még látni,
valaki bedobta üvegházad ablakát.
Talán apa volt, nem emlékszem.
Lehet csak azt akarta persze,
hogy többet levegőzz.
Engem nem tudott kicsalni a napra.
Félelmetes trükkjei voltak.
Látod, már arra sem emlékszem,
ki tűnt el előbb, ő vagy te.
 
Azóta könnyebbek a szárítókötelek.
Lóg rajtuk a fény.
 
 
Bevitte magával
 
Lassan teltek a középső évek,
a garázs mögött nagy kupacban a homok,
mintha valaki kifeszítette volna a fényt,
apa mindennap felkelt és sorban
megmosdatta a zöldeket.
 
Aztán egy idő után rövidebbek
lettek az évszakok, arra gondoltam,
biztos apa keze lehet ebben is,
úgy tépkedte a fűcsomókat egész
nyáron át, mintha ezzel űzné a nyarat,
később sóval szórta fel az udvart,
azt mondta rá, hogy hó.
 
Ekkor készült az üvegház.
A homokdomb helyén jelent meg.
Túl gyorsan forogtak a nappalok,
fűcsomó már nem is látszott,
az udvaron vizes volt a só.
A testesebb zöldek még fejlődtek.
 
Apa azt mondta, hogy elege van
és beköltözött az üvegházba.
Nem tudta, hogy már neked adtam.
Bevitte magával a zöldeket.
Azóta is látni az ablakon a repedést,
ahol megpróbált kimászni.
 
 
Csak a sziluettek
 
Nekem beszéltél először
a kisgyerekről,
aki esténként látogat,
mióta az eszedet tudod.
Arról, hogy kis cipőivel
az ágyadig oson,
a füledbe suttog,
máskor meg a melledet bámulja.
Általában erre riadsz.
Aztán a szívdobogás.
Lassan értetted meg,
a szobában csak a sziluettek
nőhetnek fel.
 
Tudom, hogy a mandulaszagot
is el akartad mesélni,
de valami mindig fennakad az ajtón,
és minden este találgatsz,
meddig szaporodnak
még ezek a történetek,
mint ágyad mögött az
agyonhallgatott gyerekcipők.
 
 
ezek a csempék
 
mindig így kezdődik:
a macival szeretnének aludni
mi meg hagyjuk nekik
és megdicsérjük ha sikerül
 
anya most ne nyisd ki ezt az ajtót
mert kiszökik a levegő
 
tapadjon meg még belül valami
néha azt kívánom
de nem lehet mert ezek a csempék nagyon
fehérek és hidegek
 
mosd fel a fürdőszobát
itt nem lehet mocsok
 
és csak a csukott ajtó
az egyetlen ami biztos még
és a maci és ez a visszatérő
álom hogy megdicsérnek ha elalszom
 
 
Fázisok
 
1
A szőnyegen sincs több hajszál. Felszippantottuk.
Gyors és alapos munka. Puha, nagy szőnyegek ezek.
Hangtalanná teszik a lépteket, sosem hallottad, mikor mögéd
értem.
 
2
A mosogatás már egy másik ügy. A laposakkal kell kezdeni,
mindig csak utána jönnek a kések. De a sorrend sem
kikerülhetetlen. Aztán a víz alatt mindig új darabok
áznak.
 
3
Néha meg azt képzelem, van oka a szemétledobónak.
Ilyenkor ajtókat nyitok a lépcsőházban, magammal
engedem a légáramlatokat. Finom mozgások,
araszról araszra. A szemétledobók hússzagúak. Bele-
kívánlak.
 
 
Médeia esküszik
 
Kő kövön nem mondat. Tested megkezd egy mozdulatot, mégsem én leszek, aki befejezi.
 
Belülről kezdődött ez a kör. A te köröd. Megfelelő évek és megfelelő hallgatások között. De napfény csak a köveknek jutott. Nőttek Pedig kő kövön nem.
 
A mondatok régen megszakadtak. Minden egyes újrakezdésre egyre nagyobb élvezet borul.
 
Szemléljük az egészet a test felől. Rúzsokat kensz el végleg. Néha még mellettem ülsz de ez is csak amolyan retorika. A nyelven túl nincsenek mozgások. Azért a körök felnőnek.
 
A figyelem meg lassan kívül szorul. Ahol befejezni kell, ott a beszéd rohad. Növesztem magam. Valami szűkül. Kő kövön soha.
 
 
Apa
 
Apa egy gólem.
Mikor kivették a szívét,
még sírdogált.
Aztán kiköltözött a garázsba.
Sosem jött vissza,
nem láttuk azóta, de
állítólag jól teljesít szolgálatokat.
 
Egyes kerteket is ő rendezett be.
A fényviszonyok felmérésében
volt a legjobb,
mintha külön kiképzést
kapott volna.
Feladatait egy papíron,
szájában hordja.
Jól megírt szövegek,
bár az évek során
kicsit összenyálazódtak.
Máig sem tudni, ki tette oda.
 
Esténként azt képzelem,
a fiúk szedték ki a szívet.
De ők sem adják nekem az írógépüket.
 
„Te láttad könnyezni a gólemet?”
Ezt kérdik tőlem a fiúk.
„Az apákról vagy jót, vagy semmit.”
Hát ilyesmiket tennék a szájába,
ha már beszélni nem tud.
 
 
Tízévenként
 
Végül az erkélyre vittük
az üvegházat.
Ennyi maradt meg abból,
amit régen egyensúlynak
neveztünk.
 
A nagyok évekkel ezelőtt
elköltöztek innen,
mert nem maradtak rácsok,
amik formát és árnyékot
adhattak volna az arcoknak.
 
Ők nem tudták, hogy előbb-utóbb
minden átlátszó lesz.
Még én is.
Azóta próbálom
megtalálni az árnyékukat,
de egy üvegházban ez sem könnyű.
 
Az ablakok mentén
próbálom begyűjteni a fényt,
kis üvegekbe zárni el,
ajándék a nagyoknak.
 
És közben nem gondolni arra,
sikerülhet-e átlag tízévenként
egyszer magamra szabadítani
a fényeket,
arcokat.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.