Solymosi Bálint: Die Nixe / Árnyékolástechnika

2011. december 20.

Egyetlen, élethossziglani erőfeszítés volt a fiú és a lány együttlétének minden pillanata, már megismerkedésüktől fogva. A megismerkedésük egyúttal az elhagyás pillanata... - Gerlóczy Sári kiállítását Képmegnyitás címmel tíz plusz egy kortárs író nyitotta meg a Nyitott Műhelyben. Solymosi Bálint írását olvashatják.

[Szombat hajnal]
Azzal a mélységes hittel éltél idáig, nincs az a hely, ahol a világon kívül lehetnél –, de ma változott a helyzet; ez a hely a fürdőszoba, leginkább akkor, ha ott van a barátnőd is és ott van, egy hipermanganát fürdőt készít számodra, mert szeretne veled lefeküdni, és tudjuk, milyen vagy! Ez az első éjszaka, azonban vadállati kíméletlenséggel az a víziód támad, hogy ezt a nőt ismered, mondjuk (és képtelennek mutatkozol kitalálni egy ide megfelelő, irgalmatlan számot) x éve, méghozzá annál a különösnek vélt oknál fogva, hogy nem néz rád; azaz tudja, milyen vagy, mi több, azt is, hogy ki vagy…, tehát akkor valahonnét számodra is ismerősnek kellene lennie a lánynak. Egyetlen, élethossziglani erőfeszítés volt a fiú és a lány együttlétének minden pillanata, már megismerkedésüktől fogva. A megismerkedésük egyúttal az elhagyás pillanata, vagyis, ahogy ezt általában gondolják, az elhagyás képtelenségének folyamatos jelene lett. Felvázolódik most egy életforma lehetősége; az első éjszaka, amikor hipermanganát fürdőt készít neked; akkor elfogadod, levetkőzöl, vakarózol, majd beülsz a kádba; olyan forró vizet engedett, hogy az kínvallatásszámba megy; nincs más esélyed, előtted már nem lehet semmi más, csak a partraszállás, a partraszállás félelmetes képei. Ott vergődsz a vízben, megvezetve, már nem érzed a tested, azt érzed, hogy nincs tovább, de azért valahogy ki kell jutni, partot kell érni. Markolod, szorítod a fürdőkád peremét, nulla esély. Zéró. Pont. Expedíciónak gondolni magad, katonának egy kád fürdővízben, igen szomorú feltevés. A szomorúság akkor tetőzik, mert az abszolút értetlenség szintjét éri el, amikor a nő azt mondja, hogy beül hozzád, eléd a kádba, együtt fürödnétek! Azt mondja, ő egy hableány! Nixe! Ilyen nincs, ez nem lehet! Még mindig nem néz a fiúra. A haját feltűzte, melltartója pántját igazgatja, majd hátul kikapcsolja. A fiú lemerül, mintegy önkívületi állapotban szorítja a fürdőkád peremét, de váratlan felemeli a kezeit, és nekivág a hínáros, sűrű, szürke víznek, fölötte tartva a Springfieldet. Lehet, hogy valami iszapzátony ez az egész. Nem lehet más, gondolja. Micsoda öröm volna, megmagyarázhatatlan nyilván, ha egyszerre csak kint találná magát az országúton, mindenhol körülötte nyílt síkság, nem, észak felől, és nyugat felől is dombok, előtte folyó. Azonnal kiegyezne ezzel a látképpel, csak ne kellene itt lennie, jutna el odáig. Az ég, hogyne, volna az oltalmazó ég…! Odafent. És idelenn? Mi a válasz? Mit hallasz?; nichts; das ist nichts für uns! A Springfield, az OK! A víz fölött, a markunkban szorítva a Springfield, ez az őrület közvetlen közelsége. Ám a helyzet urai vagyunk, gondolja a fiú, itt vagyunk, hipermanganát fürdőt veszünk Nixe kedvéért, aki, gondolod elszörnyülködve, „meg szeretne füröszteni magában”.

 
John William Waterhouse - Die Nixe (1892)

Amikor azt feltételezzük, hogy voltál közel valakihez, akkor az ilyesféle; meztelen test, sebezhető és megszerezhető; most azonban sérthetetlenné és megszerezhetetlenné lett, (közel és távol) (így vagy úgy) – mindenki megvan.





Fotók: Valuska Gábor
  

Solymosi Bálint