Csütörtökön kilencedik alkalommal gyűltek össze a Szépírók a 2001 óta hagyománnyá vált, rangos irodalmi díj átadására, ez alkalommal az Alexandra Könyvesház Károly körúti boltjának előadótermében. A szép számmal egybegyűlt, jeles írókból álló közönség előtt magasodó pulpituson helyet foglaló, talpig fehérbe öltözött elnök, Csaplár Vilmos és a díjat szponzoráló Matyi Dezső, az Alexandra-könyvbirodalom feje előtt in medias res vette kezdetét a laudációk felolvasása és a díjátadás.

A Szépírók Társaságának tagjaiból álló, háromtagú zsűri (Radics Viktória, Báthori Csaba és Tarján Tamás) titkos szavazáson döntött a három díjról (vers, próza és esszé kategóriában), a díjazottak kiléte az eseményre odasereglett írók előtt sem volt nyilvános, maximum néhányuk „székfoglalásából” lehetett következtetni a bejelentésre váró örömhírre.

 Aczél Géza (fotó: Valuska Gábor)

Elsőként Báthori Csaba olvasta fel laudációját, mellyel Aczél Géza (vers)szakadás című Szépíró-díjas kötetét üdvözölte. „Aczél Géza az utóbbi években kialakított egy olyan lírai formát, amely szokatlan a szemnek, feladat a szívnek, de táplálék a türelemnek” – kezdődik a méltatás. Aczél – amint Báthori fogalmaz - a „remény elve mentén gyarapodó és csalódó személyiség élményeit gyűjti szavakba”, művészete azért (is) jelentős, mert „a provinciából az országra, az országból az emberre, az emberből a magasra és múltba, a katasztrófából a jövőbe figyel”. A debreceni Alföld folyóirat főszerkesztőjeként is ismert költő a tőle megszokott, ironikus humorral és hol szabadjára eresztett, hol visszafogott vehemenciával (hol működő, hol nem működő hangosítással) olvasta fel kötetben szereplő versét a laudációt követően.

Krasznahorkai László

Krasznahorkai László Seiobo járt odalent novelláskötete kapta az ez évi Szépíró-díjat próza kategóriában. Radics Viktória laudációja Fehér madár címmel a Seiobót mint műegészt méltatta. „A Seiobo lelkigyakorlatos könyv is lehetne – állítja Radics Viktória. - Összpontosítási gyakorlatokkal, vizualizációkkal, nyelvtörőkkel, művészeti leckékkel és keleti imákkal. Ellenállást fejt ki azzal a jól ismert honi mentalitással szemben, mely elzárkózásba, kedvetlenségbe és gyűlöletbe hajszol, vagy a banalitást forszírozza.” Krasznahorkai László könyvének 2584. számmal jelzett, Üvöltés a föld alatt című kötetzáró novelláját olvasta fel elmélyült koncentrációval, némi prófétai áhítattal: „mert van tartomány, a halálé, a föld iszonytató súlyával mindenfelől, mely őket is befogadta, s amelyik majd minket is el fog nyelni, hogy magába zárja, betemesse, hogy eleméssze az emlékünket is, túl mindazon, ami örökkévaló.”

Takács Ferenc

Tarján Tamás Takács Ferenc: Mobilis in mobile című esszé- és kritikakötetét méltatta. Mint fogalmazott, „Tájékozottságának széles spektruma, ítéleteinek és következtetéseinek dinamikus esztétikai megokoltsága mellett Takács Ferenc a fejezetek szcenírozásával is mozgatója napjaink hazai irodalomkritikai gondolkodásának”. „Maga a kritikusi mentalitás van a vérében: a kritizálni necesse est. Takács Ferenc nem kebelezi be sem a vizsgált művet, sem a nála szellemi lakomává váló elemzés olvasóját. Javaslattevő, orientáló véleményalkotásának iránytűje a sok kontextusú függetlenség” – folytatta Tarján dicsérő szavait, amely szavak – noha beszédében jelezte, hogy részletekbe mennie nem alkalmas sem hely, sem idő – valójában bármely jeles esszéíró és kritikus művére alkalmazhatók volnának. A szerző (Takács Ferenc) egy Váncsa-kritikájának felolvasása zárta az eseményt.

Vagyis zárta volna. A díjazottak átvették díjaikat, igaz, az emelvényre kisebb megpróbáltatás volt feltornázniuk magukat. Az egybegyűlt közönség elégedettnek látszott, örvendett a társak dicsőségén. És noha kissé lehetetlen időpontban került sor a díjátadásra (az Ünnepi Könyvhét nyitónapján), az egybeesés nem szegte kedvét sem ünnepeltnek, sem ünneplőnek (a kortárs magyar irodalom krémje, Esterházy, Kukorelly, Németh Gábor, Földényi, Ungváry, Györe, Bozsik, Keresztury, Zeke, Balla Zsófia, Konrád, Csordás, hogy csak néhányukat említsem).

Csaplár Vilmos és Matyi Dezső

Történt valami azonban, ami igencsak kedvét szegte a megfigyelőnek. Matyi Dezső ugyanis felszólalásra emelkedett, egy zergeugrással a mikrofon előtt termett, és felolvasta ez alkalomra írt záróbeszédét, amelyet nagy valószínűséggel mindannyiunk feddésére és okítására szánt. Tekinthetnénk mesének is a gonoszról és a jóról, ha naivak volnánk. Ám nem vagyunk azok. Matyi Dezső, az Alexandra-könyvbirodalom atyaúristene, a Szépíró Díjak szponzora a jóságos és nagylelkű adományozó pozíciójából dorgálón leintett a becsületes munkát akadályozó, együttműködésre képtelen, rosszindulatú csúnyáknak, hogy ejnye lesz. Majd megkínálta az egybegyűlteket saját borával. 

Nagy Gabriella