hirdetés

Díszvendég 2018: Szerbia – Körkérdés 1.

2018. április 16.

Az idei budapesti Könyvfesztivál díszvendége: Szerbia. Magyar irodalmárokat (költőket, írókat, irodalomtörténészeket, fordítókat) kérdeztünk a kortárs szerb irodalom tendenciáiról, jelentős képviselőiről, a szerb-magyar, magyar-szerb (irodalmi) figyelemről és figyelmetlenségről. – Az első részben Szerbhorváth György válaszait közöljük.

hirdetés

Milyen hasonló tendenciákat, tematikákat, kérdésfeltevéseket érzékel a kortárs szerb és magyar irodalom között, illetve mik a legmarkánsabb eltérések?

SZERBHORVÁTH GYÖRGY: Természetesen a délszláv háborúk témája a 90-es évektől megjelentek a szerb, horvát, bosnyák, de a magyar irodalomban is, utóbbi esetében elsősorban a vajdasági magyar írók által. Az utóbbi időben mintha megszűnt volna ennek konjunktúrája, de időközben felnőtt egy újabb írógeneráció, a ma 30-40 év körüliek, akik a háborús időket gyerekként élték át, és inkább a traumák feldolgozása jelenik meg műveikben, azaz traumairodalomról beszélhetünk, hangozzék ez bármilyen általánosan is.
Megkérdeztem, milyennek látja a szerb író helyzetét Muharem Bazdulj, a bosnyák/boszniai származású író, aki Belgrádba tette át székhelyét. Szerinte a szerb irodalom helyzete nem is oly rossz, ahhoz képest, hány lakosa van az országnak (mintegy hétmillió, bár ennek egy jó része nyugaton él és dolgozik). Ahogy írja: „Ha elfogadjuk Andrew Wachtel tézisét, miszerint az irodalom fontossága csökkent Kelet-Európában a kommunizmus bukása óta, akkor Szerbia előnyben van az irodalmat illetően, mert a kommunizmus itt tíz évvel később bukott meg. Ebben az értelemben az író relevanciája a nyilvánosságban még most sem megkerülhető: sok írónak van rovata az újságokban, kommentátorok, felismerhetőek a nyilvánosságban a szűkebb irodalmi szférán kívül is."
Megvallom, a szerb irodalom egy része engem nem igazán érdekel (sőt, semennyire), és ezek a nagy történelmi narratívák. Az I. világháború százéves évfordulója kapcsán megjelentek vaskos történelmi regények (ne feledjük, a szerbek nyertek az első világégésben, bár rengetegen meghaltak), de ezeket már megemelni is nehéz. Ezzel szemben akadnak olyan ironikus-szatirikus alkotók, akik e témákhoz is kellő distanciával nyúlnak, mint Svetislav Basara. Az más kérdés, hogy ezeket az, aki nincs otthon a mai szerb politikában, gyakorlatilag nem is értheti.
A történelmi vonulat mellett a szerb irodalom másik nagy témája a (nagybetűs) szerelem. De ezt csak a könyvesboltokban látom, az efféle műveket nem olvasom, ahogy a magyarokat sem, tehát összevetni sem tudom.
De megemlítenék egy hasonlóságot: ahogyan a délszláv térségben, úgy Magyarországon is pezsgőnek mondható a színházi élet, különösen az áthallásos, politikai része pörög (ezt a szerbeknél angazsált színháznak hívják), és a színházi életben az írók szerepe is kitüntetett, ha nem is mindig.

 

Milyen helyet vívott ki magának a kortárs szerb irodalom a magyar szakma és olvasók körében, illetve fordítva?

SZGY: Egyre inkább semmilyet. Emlékszem, mekkora kultusza volt még Milorad Pavić Kazár szótárának a nyolcvanas évektől kezdődően – posztmodern kulcsregényként olvasták, és még ma sem esett le, hogy e regény-valaminek mekkora szerepe volt a szerb nacionalizmus újjáélesztésében. A potenciális magyar olvasót a magyar irodalom sem igen érdekli, nemhogy a környező kis népeké. A szerb irodalomnak az a szerencséje, hogy még akadnak vajdasági magyarok, akik működtetik ezt a fordító szférát, a könyvkiadást, mint az újvidéki Forum Könyvkiadó, vagy Magyarországon a Jelenkor Kiadó. De ha nem lenne Csordás Gábor, ez sem lenne. Vagy éppenséggel egy-egy agilis szerb szerző „sztároltatja" magát, azaz megjelennek a művei magyarul – hogy aztán nulla recepciója legyen. Nevet inkább nem mondok, nem is ez a lényeges, mert én amúgy sem kedvelem e szerző munkáit. Szóval, nehéz ügy ez, szinte reménytelen is. Másfelől az is „botrányos", ahogyan a szerb irodalmi nyilvánosságban alig vannak jelen a magyar írók, miközben Szerbia legnagyobb kisebbsége számszerűleg most (már és még) mégis a magyar. Egyszerűen senki sem kíváncsi a másikra, más téren sem, és ez megnyilvánul az irodalomban is.

 

Kik azok a szerzők a mai szerb kínálatból, akikre mindenképpen felhívnák a magyar olvasók és a szakma (fordítók, kiadók) figyelmét?

SZGY: David Albaharinak a boldog békeidőben jelentek meg magyarul munkái, őt biztosan ajánlanám, ragyogó kisregényeket és rövidprózát ír. Vagy a már említett Svetislav Basara, bár rá Újvidéken odafigyelnek. A megszólaltatott Muharem Bazduljt is.
A probléma egyik lényege azonban mégiscsak a nyelvi. Ami Montenegróban, Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban és Szerbiában megjelenik, az a lingvisták szerint mind egy nyelven van, a szerbhorváton, illetve annak valamely variánsáról van szó. Természetesen itt nincs helye az etnikai alapú kimatematikázásnak (melyikből mennyit), de mégis felvetődik a kérdés, egy évben hány ex-jugoszláv szerzőt lehetne kiadni? (És akkor még ott vannak a szlovének és a macedónok is.) A magyar piac évi nyolc-tíz ilyen művet aligha bír el, az állami finanszírozás, hát azt meg tudjuk, milyen ma. Marad a reménykedés.

Litera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.