hirdetés

Díszvendég 2018: Szerbia – Körkérdés 4.

2018. április 19.

Az idei budapesti Könyvfesztivál díszvendége: Szerbia. Magyar irodalmárokat (költőket, írókat, irodalomtörténészeket, fordítókat) kérdeztünk a kortárs szerb irodalom tendenciáiról, jelentős képviselőiről, a szerb-magyar, magyar-szerb (irodalmi) figyelemről és figyelmetlenségről. – A negyedik részben Rajsli Emese válaszait közöljük.

hirdetés

Milyen hasonló tendenciákat, tematikákat, kérdésfeltevéseket érzékel a kortárs szerb és magyar irodalom között, illetve mik a legmarkánsabb eltérések?

RAJSLI EMESE: A legmarkánsabb hasonlóságot a befogadásban/recepcióban látom: csak azokat a szerzőket ismerik a másik oldalon, akiket valaki-valamiért fölfedezett, vette magának a fáradságot és megvette-pályázott-lefordította-kiadta-bemutatta. Sava Babić fordította Hamvast, Marko Čudić Krasznahorkait, Vickó Árpád Esterházyt, Radics Riának Mirko Kovač a(z egyik) szíve csücske, Bognár Antal Velikićet próbálja eladni, vagy ott van a Gondolat Nikolaidis-sorozata, a fordításomban, amiről, legnagyobb bánatomra, még senki nem írt (egyik-másik kötetről persze igen, de hogy már a negyedik jelenik meg zsinórban, arról alig  tudni).

Pedig tulajdonképpen van hasonló tematika, csak éppen nem tudnak egymásról az írói. A háborúban felnövő nemzedék sorra írja a regényeit, de ezek csak elvétve jutnak át a határon. Sőt, Szerbiában azokról se igazán tudnak, amelyekért a határon se kéne átmenni, hanem csak lefordítani őket, hisz Danyi Zoltán vagy Sirbik Attila regénye/szerzője ott él köztük. Elsorvadt a kapcsolati háló, eltűntek/világgá mentek a műfordítók.

De ezt az érdektelenséget tapasztalom a vajdasági magyar közösségben is: nemrég első alkalommal Újvidéken járt Kristian Novak, aki a fiatal horvát próza utánozhatatlan és igazán nagyszerű képviselője, de rajtam kívül senki nem érezte úgy, hogy meg kéne őt hallgatni, vagy, urambocsá, interjút kéne vele készíteni... Sajnos abban is biztos vagyok, hogy ennek nem az első regényének elég gyatrára sikerült fordítása az oka.  A vajdasági magyar olvasó Budapest, a budapesti és a belgrádi pedig Párizs, Frankfurt, London és Lipcse felé tekinget.

Milyen helyet vívott ki magának a kortárs szerb irodalom a magyar szakma és olvasók körében, illetve fordítva?

Előbbi mondataimat tovább fűzve válaszolnék erre a kérdésre is: semmilyen helyet nem vívott ki magának a szerb irodalom a magyar szakma és olvasók körében. És viszont, a magyar se a szerbekében. Vannak jó hangulatú műhelyek, általában valamelyik folyóirat  körül, van egy-két megszállott, aki nélkül ezek a műhelyek se lennének, de rég elmúltak már azok az idők, amikor minden magyar olvasó tudta, ki Krleža vagy Andrić, esetleg Danilo Kiš. Belgrádban még néhányan emlegetik a Sympó nemzedékét, Vickó Árpád még minden kortárs íróval jóban van, és biztos kézzel válogatja a lefordítanivalót, de egyre kevesebben tudnak magyarul, és egyre kevesebben gondolják azt, hogy pont a magyar irodalom tudna nekik valamit nyújtani.

Azért persze Szerbiában is vannak csodák, pl. az Arhipelag kiadó, Gojko Božovićtyal az élén, ahol mostanában jelent meg a Hasnyálmirigynapló, de Esterházy és Konrád mellett adtak már ki Schein- és Darvasi-kötetet is.

Kik azok a szerzők a mai szerb kínálatból, akikre mindenképpen felhívná a magyar olvasók és a szakma (fordítók, kiadók) figyelmét?

Természetesen a kortárs szerb irodalomban is akad olyan, aki megérdemelné a magyar olvasóközönség figyelmét. Már ha a magyar kiadók nem csak eu-s támogatásra ácsingóznának a fordításkötetek kiadásakor, hanem ténylegesen utánajárnának annak, mi az, amit érdemes kiadni. (Itt említeném meg, mekkora aránytalanságot szül a Kreatív Európa műfordítások kiadását támogató pályázati kiírásának az a kitétele, hogy plusz pont jár, ha Európa Díjas-kötettel pályázik a kiadó.  Szerb-magyar viszonylatban lassan elfogynak a le nem szerződött Európa Díjas-kötetek - és a kutya se tud továbbra se semmit a kortárs szerb prózáról.)

Nagyon javasolnám pl. Srđan V. Tešin Gori gori gori c. regényét, Ana Ristović verseit, Filip David és Mirko Kovač levelezését. És immár, Mirko Kovačcsal, át is tévedtünk Horvátországba, és egyben arra az ingoványos talajra, hogy különálló nyelv-e a szerb és a horvát, hogy a bosnyákról és a montenegróiról itt most szó se essék (már csak azért sem, mert a szöveg elején említett Nikolaidis se szerb, hanem montenegrói…)

Csak hogy még tovább bonyolítsam, hadd meséljek el egy jó sztorit: az isztriai Pazin városka könyvtárát a Szabadkán fölnövő, magyarul kiválóan beszélő író, műfordító, szerkesztő Neven Ušumović vezeti. Ehhez a könyvtárhoz tartozik egy alkotóház, ahova olyan szerzőket várnak, akiknek a műveit fordítás nélkül is érteni horvátul. Magyarán szerbeket, bosnyákokat, montenegróiakat, kis jóindulattal macedónokat és szlovénokat is. Na, ennek fényében érdemes elgondolkodni a dróton túl föltáruló horizontokról.

Litera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.