hirdetés

Díszvendég 2018: Szerbia – Körkérdés 2.

2018. április 17.

Az idei budapesti Könyvfesztivál díszvendége: Szerbia. Magyar irodalmárokat (költőket, írókat, irodalomtörténészeket, fordítókat) kérdeztünk a kortárs szerb irodalom tendenciáiról, jelentős képviselőiről, a szerb-magyar, magyar-szerb (irodalmi) figyelemről és figyelmetlenségről. – A második részben Orcsik Roland válaszait közöljük.

hirdetés

Milyen hasonló tendenciákat, tematikákat, kérdésfeltevéseket érzékel a kortárs szerb és magyar irodalom között, illetve mik a legmarkánsabb eltérések?

A fiatal irodalomban sok a hasonlóság, pl. a menni vagy maradni kérdése, az egzisztenciális ellehetetlenülés, a közéleti irodalom problémái (a nacionalizmussal való szembesülés, vagy épp annak kritikátlan éltetése), a gender kérdései, a kultúrpolitika túlságos elpártosodása stb. A legmarkánsabb eltérés a tranzíciós kapitalizmus megítélésére vonatkozik: a volt jugoszláv térségben a művészetekben, illetve a társadalom-filozófiában a bezárkózó nacionalizmusok mellett felerősödött a ’68-as hagyományokra visszatekintő radikális baloldal. Paradoxon: a fiatal szerb írók egy olyan országban élnek, amely nem tagja az EU-nak, mégis jobban akarják alakítani az EU-ról való diskurzust, mint a fiatal magyar írók. Persze ez a bírálat változó színvonalon fogalmazódik meg. Mégis fontos, mert az önreflexió mozdítja előre az európai gondolkodásmódot, és a jelenkori fasizmus hiányosan érthető a neoliberális kapitalizmus bírálata nélkül. Ezzel párhuzamosan azt is tapasztalom, hogy a szerb irodalom (a horváthoz hasonlóan) jóval kísérletezőbb, sokkal tudatosabban rá tud hagyatkozni a saját avantgárd, neoavantgárd és posztmodern gyökereire, mint a magyar. Az egykori telepesek üdítő hagyománytörése és kánon-átértékelési experimentumai igencsak jelentősek (legutóbb pl. Sopotnik Zoltán Moszkvics című kötete vállalkozott arra, hogy diskurzusba hozza a marginalizált alkotókat), ám ritka ennek a kritikai továbbgondolása. Persze, ez nem feltétlenül jelent esztétikai többletet, a szerb irodalom nem jobb a magyarnál és fordítva, hiszen a két kultúrának teljesen más a szervezete, nincs is értelme egymással szemben versenyeztetni őket.

Mindenesetre az avantgárd, a neoavantgárd és a posztmodern irányzatainak organikus és dinamikus többrendszerűsége érzékelhető a fiatal szerb irodalmon belül. Ugyanakkor ez mégsem jellemzi a kritikai diskurzusukat: a különböző kánonkoncepciók a szerb irodalomban is több esetben süketek egymásra. Pl. máshogyan néz ki a kánon-menedzsment Belgrádban, mint Újvidéken. És bár nálunk nem városok szerint érzékelhetők a repedések, a megosztottság hülyeségében nincs különbség. A szerb írók által sokat olvasott, ám a magyar írók által igencsak ellentmondásosan kezelt Hamvasnak van egy jó idevágó mondata: „Az emberek nem engedik, hogy megzavarják őket tönkremenésükben.”

A Tiszatájnál most jelenik meg a könyvfesztiválra a fiatal szerb irodalmat bemutató irodalmi antológia, Hogyan legyél mesterlövész címmel: jól érzékelhető a két irodalom közti hasonlóság és különbség, ilyen szempontból is ajánlom a figyelembe. Ebből többek között az is kiderül, hogy politika ide vagy oda, a szerelem nevű áfiumtól ugyanúgy sorvad a szerb szív, mint a magyar. Hadd idézzem itt a britt énekes, Morrissey új lemezének egyik dalszövegét:

„They say presidents come, presidents go
But all the young people they must fall in love
All the young people they must fall in love
Presidents come, presidents go
And oh look at the damage they do”

 

Milyen helyet vívott ki magának a kortárs szerb irodalom a magyar szakma és olvasók körében, illetve fordítva?

Épp a Literán olvastam az interjút Végel Lászlóval, aki Németh Lászlóra hivatkozva azt állítja, hogy: „a közép-európai gondolat magyar vonzereje az, hogy a kényszerűséget, amely ránk szakadt, küldetéssé alakítja át. Ezt a küldetést nevezem Bécs-szerepnek.” A magyar kultúrának a Monarchia örököseként nagy közvetítő szerep juthatna a közép-európai térségben, hiszen egyik szomszédos ország sem rendelkezik ilyen sokágú kisebbségi és közvetítő tapasztalattal, mint a magyar. A magyar irodalom akkor lenne igazán nagy, ha a világirodalom mellett a térségi irodalmak világát is bedolgozná a saját heterogén szövetébe. Ehhez az egyik lehetséges út a kisebbségi magyar kultúrákon át vezet, ezzel nem pusztán a szomszédok világához kerülnénk közelebb, hanem a magyar kultúra önismerete is elmélyülhetne. A szerb irodalom magyarországi jelenlétét a vajdasági magyar kisebbség (a Trianon utáni időktől máig), a magyarországi szerb kisebbség, illetve az olyan szenvedélyes műfordítók szerepe tette lehetővé, mint Csordás Gábor. Valójában ez a folyamat már a Monarchiában elindult, igaz, felülről irányítva, vagyis nem a másik iránti elementáris kíváncsiságból. Ám a két háború között már egyre többször jelennek meg a szerb irodalmat bemutató összeállítások (a Nyugatban is).

A kortárs szerb irodalom magyarországi szakmai és olvasói befogadása a személyes kapcsolatokon is múlott és múlik, illetve az olyan komparatisták munkásságán, mint Fried István, Milosevits Péter stb. Danilo Kiš magyarországi beágyazásának nagy szerepe volt a szerző magyar nyelvismerete, műfordítói szerepe, Eörsivel, Esterházyval és Petrivel való baráti kapcsolata, és természetesen a symposionistákkal való viszonya (Bosnyák István, Bányai János, Maurits Ferenc, Végel, Tolnai – igaz, egy kritika miatt Kiš távol tartotta magát az Új Symposiontól). A másik legtöbbször emlegetett szerző Milorad Pavić, s hozzá társul még a Nobel-díjas Ivo Andrić (vö. Balázs Attila és Darvasi László műveivel). Ezek után azt mondhatjuk, panaszra semmi ok, hiszen a szerb irodalmat jól ismerik Magyarországon! Ám ez inkább a szakmai körök bizonyos részeiben érzékelhető, nem a könyvek eladási mutatójában (a Magvető pl. nem tudta eladni az általam fordított Mirko Kovač kiváló regényét, akkor sem, ha több méltató és értő kritika is született a műről). Mindig van mit bepótolni, de azt hiszem, nem olyan rossz és reménytelen a helyzet. A vajdasági magyar irodalom megismerésével, rekanonizációs folyamataival egyben a szerb, illetve a volt jugoszláv irodalmakat is megismerhetjük. Ahogyan az erdélyivel a román, a felvidékivel a szlovák és a cseh irodalmakat stb.

A szerb irodalom talán kevésbé ismeri a magyar irodalmat, ez azzal is magyarázható, hogy a XX. század második felétől a magyarországi szerb kisebbség nem volt egzisztenciálisan arra utalva, hogy közvetítő szerepet vállaljon a magyar-szerb kultúra között. Jelenleg Hamvas mellett Krasznahorkainak van nagy kultusza Szerbiában, illetve Ladik Katalinnak, Végel Lászlónak és Tolnai Ottónak, ám furcsa, hogy Esterházy nem tudott annyira átütni, és még furcsább, hogy pl. Nádas Péter főbb művei közül csak az Egy családregény vége van lefordítva, valamikor a ’80-as években jelent meg először Stevan Martinović munkájában (2011-ben viszont a belgrádi megakiadó, a Laguna is kiadta Maria Tot Ignjatović tolmácsolásában, módosított címmel: Egy családtörténet vége). Azonban erről a munkáról is alig tudnak a szerb író ismerőseim, nem győzöm ajánlgatni nekik Nádas korai remekművét. Bodor Ádám Sinistra körzete megvan szerbül hála az egész életében fáradhatatlanul dolgozott Sava Babićnak, de a Verhovina madarait is mindenképpen érdemes lenne szerbül megszólaltatni. Szerencsére épp Krasznahorkai fordítójának, a belgrádi hungarológia tanárának, az izompacsirta Marko Čudićnak, továbbá Vickó Árpádnak, Draginja Ramadanskinak, újabban Pataki Angélának, Ződi Ernának és másoknak sokat köszönhetünk, remélhetőleg bővülni fog a lefordított kortárs magyar művek száma is.

Az lenne talán a legjobb, ha a mindenkori magyar kormány a szomszédos országok kormányaival együttműködve létrehozna egy olyan finanszírozási alapot, amely lehetővé tenné a kölcsönös műfordítás támogatását. Ezt az alapot a szakmai szervezetek x évenként – a pártpolitikától független – újraválasztott képviselői kezelnék. És nem elég pusztán a műfordításra vagy a kiadási költségekre pénzt biztosítani, a könyv promóciójára is gondolni kell, arra is előteremteni a megfelelő összeget könyvenként. Engem több kiadó keresett már, hogy lefordítaná ezt vagy azt, de minden tárgyalás ott rekedt meg, hogy nincs rá anyagi fedezet. Éppen ezért gondolom, a szakmai szervezetekkel egyeztetve létre kéne hozni egy olyan pénzügyi alapot, amely független a pártpolitkától, és a mindenkori kormánynak pedig gondoskodnia kellene arról, hogy ez így is maradjon. Ennek az eredményei hosszú távon igencsak gyümölcsözőek lennének, a kulturális kapcsolatok igenis kihatnak a gazdasági együttműködésre. De ki gondol itt hosszú távra? Csak a magányos hosszútávfutó.

 

Kik azok a szerzők a mai szerb kínálatból, akikre mindenképpen felhívná a magyar olvasók és a szakma (fordítók, kiadók) figyelmét?

A Tiszatájnál könyvfesztiválra megjelenő kortárs szerb irodalmi antológiáról már szóltam. Mindenképp a figyelembe ajánlom az újvidéki Forum, a budapesti Napkút és a Timp kiadó kiadványait, Csordás Gábor munkáit a Jelenkornál, Fenyvesi Ottó, Radics Viktória munkáit, és a sor még folytatható. Vázlatos névsor: Radoslav Petković, David Albahari, Filip David, Svetislav Basara prózáját, Maja Solar verseskötetét Orovec Krisztina kiváló műfordításában, Radics Viktória készülő Andrić-átültetését, és last but not least az általam fordított Slobodan Tišma regényét (Bernárdi szobája, FISZ-Jelenkor), már csak azért is, mert idén jelenik meg a másik regénye a Forum kiadónál Quattro stagioni címmel, Lenkes László fordításában. Tudtom szerint az idei könyvhétre jelenik meg szintén Lenkes tolmácsolásában a kiváló újvidéki költő, Vladimir Kopicl egyik verseskötete (Forum), amit melegen ajánlok a líra kifinomult olvasóinak!

Litera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.