A helyszín összművészetinek mondja magát, de ez füllentés, jobb szándékkal hagyomány, esetleg be nem váltott ígéret. Félig nyitott óriási jurta rusztikus fagerendákkal, szőnyegpadlós faemelvényen sok babzsákkal, azokon ejtőző emberekkel, egy kocsma megnyugtató közelségével. Nem változott semmit tavaly és azelőtt óta, csak máshol van egész cucc a mozgatható szökőkúttal, a tarot- kártyás Labirintussal, a zajművészeti kísérletekkel és az élő berlini kapcsolattal körbefogva. Szokatlan állandóság ez Budapesten, az alternatívnak mondott szórakozóhelyeket szisztematikusan gyilkoló fővárosban.

„Kezdjétek már!” – mormolom türelmetlenül. Perceken belül hat óra, kezdődik a Juliette and the Licks koncert, egyszerűen nem vagytok konkurencia, fiúk. A fiúk amúgy Suefu és Jutasi álnevű dj-k, plusz Beczásy Áron, előbbiek zenét kavarnak, utóbbi József Attila verseket szaval, avagy - mint később megtudom - interpretál. Azt is később tudom meg, hogy az interpretáló beszólt az áhítattal, unottan, nyitottan, vagy éppen visszafogottan kíváncsiskodó közönség egy tagjának. Forradalmi tett, legalábbis szokatlan egy irodalmi eseményen, ahol nem a színpadról szoktak birkózni, hanem később a langyos borok és langyos pogácsák között, már ahogyan ezt tapasztaltam. Némi szóváltás keveredett állítólag, de gyorsan elcsitultak az indulatok, mint poros darázs a fesztiválsörben. Megítélésem szerint leginkább azért kerülhetett sor a gyors bocsánatkérésre, mert a kipécézett delikvens nem hagyta magát és - vélhetően a művész úr nagy meglepetésre – karakán nőnek bizonyult. Riszpekt.

Nem kizárt, hogy csak az öntudatos gender- tudósítóként kifejlesztett paranoiám láttatja így velem, de nehéz másra magyarázni, ha a színpadról ledorongalnak egy törékeny nőt, aki éppen az orrnyergéről masszírozza le a szemüveg nyomát. Merthogy ez volt a gond, az „orrsimítás unalmat jelez” mondá állítólag Beczásy a színpadról kihangosítva. És a szundikálás, a sörkortyolás, az esemesezés vagy a röhincsélés vajon mit jelez? Vagy ezt még nem tanították a színművészetin? Addig is tessen szíves kevesebb testbeszéd-tanfolyamra járni a művész úrnak, vagy figyeljen oda jobban, dühöngök itt, pedig tudom milyen jó lenne nem ütni vissza. 

De itt még nem tartunk. Ott tartunk, hogy el sem kezdték a produkciót. „Annyira unalmas már, hogy az Octopuson mindig minden program minimum fél órát késik” - panaszolom egy rég nem látott ismerősnek, de megnyugtat, hogy másutt is csúsznak, nem fogok lemaradni semmiről és kezembe nyom egy jó hideg sört, áldassék a leve.


Szerinte egyébként eszméletlen, mit meg nem tesznek József Attilával a 100. év alkalmából, éppen csak operettként nem tűnt még föl, meg bögrére matricázva. Én ebben korántsem vagyok olyan biztos, hosszú még az év, a pályázati pénzek állnak, lesz még altatódal a Nagymező utcában és Koltay is rendezhet musicalt a város peremén.

Egyébként az sem lenne iszonyat nagy baj, fejtegetem nekilendülve, ha szuvenírré avanzsálna, mint Kafka Prágában, abból is hányan megélnek, és jól is mutat Franz sovány feje a szatyrokon meg a hóesésgömbben. Számvetést készítünk, mennyit kéne beletolni a projektbe. Pár milkóból kijönne a kezdőkészlet, talán a lendületes Bozóki minisztériuma is megtámogatna, hiszen ő is csípi a punkokat, mert aki szegény, az a legszegényebb. Vagy kérhetném ezt a születésnapomra, mert én is állás nélkül élek. Buzgóságomban észre sem veszem, hogy végre jön a kedvesmosolyú Balázs Eszter, és elmondja, hogy mit fogunk látni-hallani és tényleg azt látjuk-halljuk. A két dj molyol hátul a lemezekkel, eddig jó, érces hangon beúszik egy vers, ezzel sincs gond, csak a kettőnek nincs túl sok köze egymáshoz. De nem zavarnak vele senkit, hát hadd csinálják, ha a Kalákának meg Hobónak is lehetett, majd emlékezni jó lesz rá egy másik nyári délután. 

Az első szám után jön a második, a harmadik, annyira nem emel föl egyik sem, aztán idővel nyilván a hetedik, ismerősöm is elunja, hajón megyek Pestre, súgja búcsúzóul, bizonytalanul intek, hogy én talán eltűnök hirtelen a Nagyszínpad felé. Így megszökni! Tudom, hogy nincs bocsánat.

Pál Kata