hirdetés

Dmitry Glukhovsky: Az volt a célom, hogy kiakasszam őket

2013. november 14.

Dmitry Glukhovsky generációja egyik legnépszerűbb orosz írója, aki Metró 2033 című regényével hatalmas nemzetközi sikereket ért el, könyvét csak Oroszországban több százezer példányban adták el és videójáték is készült belőle. Új, magyarul olvasható Orosz népellenes mesék című könyvével a politikai szatíra világába kalandozik. - Szathmáry-Kellermann Viktória beszélgetett a szerzővel.

hirdetés

Dmitry Glukhovsky generációja egyik legnépszerűbb orosz írója. Sikerét elsősorban az egy atomkatasztrófa után a moszkvai metró bunker-alagútjaiba kényszerült, egymással harcoló politikai frakciók, kannibálok és mutánsok posztapokaliptikus világában játszódó Metró 2033-nak köszönheti. Nem csupán a kamasz Artyom kalandjait bemutató alapregény és az új történetszálat indító Metró 2033 szerzője: a belőle készült videójátékok forgatókönyvét is jegyzi amellett, hogy a részben amatőr szerzők által alkotott, több mint negyven kötetet számláló Metró 2033 Univerzum köteteit is ő szerkeszti. Mégis örömmel szakad el olykor az általa teremtett világtól: az orosz irodalom klasszikusai mellett a latin-amerikai mágikus realizmus olyan szerzői voltak rá a legnagyobb hatással, mint Cortázar, Marquéz vagy Borges – előttük is tisztelgett Szürkület című regényével. Legújabb kötete, a földönkívüliek földreszállását, a pokollal szerződő nagyvállalatot és szervkereskedelmi összeesküvés áldozatául eső posztszovjet vendégmunkásokat is bemutató szatíráit tartalmazó Orosz népellenes mesék idén jelent meg az Európa Kiadó gondozásában.

Fotó: Valuska Gábor


A lehető legjobbkor jelennek meg Magyarországon a politikai szatírái, hiszen itthon is egyre népszerűbbé kezd válni ez az ‒ egyébként puha autoriter rendszerekre nagyon is jellemző – műfaj. Olyan zsáner ez, ami enyhíti ugyan a társadalmi feszültséget, de nem robbannak ki a nyomában forradalmak – nem félt attól, hogy ha humoros formában, abszurd és fantasztikus elemekkel vegyítve jeleníti meg a mondanivalóját, túl sok veszik majd el a kritikai élből?

Jó kérdés. Általában mindenki azt kérdezi tőlem, nem féltem-e attól, hogy meghurcolnak érte, de hát nem igazán tehetik, ha csak nem kezd az ember újságírói oknyomozásba. Márpedig az olyasvalami, amit nem mernék megtenni. De nem is különösebben érdekel. Minden korrupt kormányzat próbálja valamiféle megkérdőjelezhetetlen szentségként beállítani saját magát, így aztán a legjobb módszer arra, hogy megfosszuk ettől a szentségtől, az, ha gúnyt űzünk belőle. Azért sem választottam komolyabb hangnemet, mert nem szokásom ítélkezni. Nem vagyok se Szolzsenyicin, se Tolsztoj, nincs morális tekintélyem, nem ültem húsz évet börtönben, és nem is áll szándékomban. Másrészt, ha azt szerettem volna, hogy ezer ember olvassa a könyvet, komolyra vettem volna. Ezek a történetek viszont politikai viccek vagy anekdoták, amiket igyekeztem ugyan az irodalmi nyelvén megfogalmazni, de egyszerűen is el lehet mesélni őket, épp ezért válhattak népszerűvé és kezdtek vírusként terjedni Oroszországban.

A kötetben talán nincs is olyan sok orosz elem, mint lehetne, hiszen az alkoholizmus vagy a korrupció – de akár az imperialista szemléletmód is – meglehetősen elterjedt egész Kelet-Európában. Eleve a külföldi közönséget tartotta szem előtt, amikor német ördögöt választott?

Nem a Nyugatnak írtam a könyvet. Ezeket az elbeszéléseket egy elitnek szánt irodalmi magazinba írtam, amit közvetlenül juttattak el a vezető hivatalnokok irodáiba vagy a minisztériumokba. Az volt a célom, hogy kiakasszam őket. A lap úgy hirdette magát, mint ami végre teljességgel politikamentes lesz, és tényleg sokáig toleráltak, miközben például interjút csináltak Putyinnal vagy éppen a hírközlési miniszter történeteit jelentették meg. Olyannyira nem a Nyugat számára készült a kötet, hogy tulajdonképpen magyarra fordították le először, és fogalmam sincs, hogyan is fog ez működni.

A többi könyve elsősorban a fiatalokat szólítja meg, ennek épp, hogy nem ők a célközönsége.

Nem tudom, kiknek szólnak a könyveim, de egyetlen korcsoportot vagy nemet sem szeretnék kifejezetten boldoggá tenni. Persze a tinédzserfiúk, akik játszottak a Metro 2033 játékkal és aztán elolvasták a regényeket is, csalódottak lesznek, ha megveszik ezt a könyvet és semmit sem fognak belőle érteni; de nem hiszem, hogy annak kellene szentelnem a hátralevő életemet, hogy az ő elvárásaiknak próbáljak eleget tenni. Most már 34 éves vagyok, és nem szeretnék visszamászni a tíz évvel ezelőtti cipőmbe, mert mostanra túlságosan is szűk lett a számomra. Olyan érzelmekről akarok írni, amikkel tudom, hogyan kell játszani, és amikről érdemes beszélni. Ráadásul a titokzatos elemeknél, amiket valaha olyan érdekesnek és menőnek találtam, mostanra sokkal jobban érdekelnek az emberi drámák.

Bár a magyar kiadója hangsúlyosan szépirodalommal foglalkozik, a korábbi könyvei kimondottan a populáris irodalom körébe tartoztak, és tulajdonképpen először kalandozik a magas irodalom és a zsurnalisztika határvidékén. Van még a generációja számára jelentősége a magas és populáris irodalom ellentétének?

Ez az ellentét mindig jelen van. Igyekszem a könyveimet tömegpiacra szánt bestsellerként megírni, de ennek ellenére megpróbálom mindazokat a rétegeket belerejteni, mint például a társadalomkritika vagy a politikai szatíra, amik talán inkább a szépirodalomra jellemzőek. A tömegpiacot használhatod egyfajta álcaként, hogy kérdéseket tegyél fel, hogy elmondj dolgokat, hogy megváltoztasd a műfajról alkotott elképzeléseket. Ahogyan felnőttem, lassan megtanultam, hogy ne foglalkozzak túlzottan a magas irodalom – populáris irodalom ellentéttel. Egy barátomtól, aki a szépségiparban dolgozik marketingesként, tanultam valami fontosat: Azt gondolnánk, hogy a tudományos felfedezések megelőzik a szépségipart, de nem így van. A marketing viszi előre. Ha a felméréseik kimutatják, hogy az emberek narancsalapú krémre vágynak, ők azok, akik a tudományos részlegtől azt megrendelik. Bármilyen fantasztikus felfedezésnek állítják be ezeket később, a szépségipar sosem fog minket fiatalabbá tenni. Soha semmi értékes sem születhet egy marketingtervből. Előbb létre kell hoznod valami valódit, csak azután gondolkozhatsz azon, hogy is akarod eladni.

Ha már a tömegpiacnál tartunk, egy korábbi interjúban a nálunk is népszerű lengyel fantasy író, Andrzej Sapkowski példáját hozta fel a brandépítésre, noha ő éppenséggel mindent elkövet, hogy a könyveit és a feldolgozásaikat szétválassza. Nekem úgy tűnik, vele ellentétben ön jól érzi magát a Metró-franchise világában.

Tudom, miért csinálja ezt Sapkowski: komoly szerző akar lenni. Egy író nem lehet üzletember; még ha pénzt is keres, nem lehet materialista, spirituális lénynek kell maradnia. Az írók, elsősorban Európában, morális tekintélyek. Ha egy szerző jól érvényesül az üzletben, azzal aláássa a saját spirituális tekintélyét, megszűnik valamiféle igazságot közvetíteni, márpedig az írónak orákulumnak kell lennie, ismernie kell az igazságot. Ezért van az, hogy Dosztojevszkij sokkal, sokkal jobb író mondjuk Tolsztojnál, aki csak idős korában mondott le a vagyonáról. Dosztojevszkijt lázadással vádolták, halálra ítélték, megkegyelmeztek neki, Szibériába küldték, ráadásul szerencsejátékos volt. Ismerte az emberi lelket annak minden szélsőségével együtt, tudott valamit rólunk, amit mi magunk sem tudunk saját magunkról. Ha egy írónak túlságosan jól megy a sora, ha elszigetelődik, nem valódi író többé, hanem egy szórakoztató, piacra dolgozó szerző.
Én úgy próbálok ezzel megbirkózni, hogy minden kereskedelmi célú projektet kreatív projektként kezelek. Nem alakítom a Metró 2033 Univerzumot valódi kereskedelmi franchise-zá, hanem rajongókat hívok meg, hogy vegyenek részt a létrehozásában a saját energiájukkal, őszinteségükkel és kezdőkre jellemző szenvedélyükkel járulva hozzá, még ha persze néha nem is túl jók az írásaik. Az irodalom a legutolsó és a legkevésbé egyértelmű módja annak, hogy valaki meggazdagodjon Oroszországban. Olyan, mint a rulett: felteszel három évet az életedből a nullára, aztán mégsem jön be, mert a könyved senkit sem érdekelt, a kiadó nem csinálta rendesen a marketinget, vagy egyszerűen csak rosszkor, rossz helyen adtad ki.

Korábban azt nyilatkozta, hogy nem szeretnél J.K. Rowling vagy Arthur Conan Doyle módjára egyetlen történetét írni egész életében, mégis úgy tűnik, hogy a metró posztapokaliptikus világának történetét írja meg újra és újra. El tudja egyáltalán képzelni, hogy véget érjen a sorozat?

A terv az, hogy a Metró 2035-tel lezárom a trilógiát. A regényírás számomra tényleg többet jelent puszta pénzkeresetnél; eleve sokkal többet keresek a játékokkal vagy a licensz-szerződésekkel, mint magukkal a regényekkel. A könyvek jelentik számomra az egyetlen módját annak, hogy kifejezzem magam és hatást gyakoroljak másokra. Az új regényem, a Jövő például 18 éven felülieknek szól, nagyon erőszakos, nagyon nyers, nagyon nehéz, különösen azok számára, akiket a törzsközönségemnek szokás tekinteni. De ha azon gondolkodnék, túl bonyolult-e egy könyv vagy nehézkes-e a nyelvezete, ha megpróbálnám egyszerűbbé és szerethetőbbé tenni, sosem írnám meg a megfelelő könyvet. Én viszont azt szeretném, ha az olvasó teljesen a hatása alá kerülne. Amikor 17 évesen elolvastam a Száz év magányt, két hétig depressziós voltam tőle. De ez így volt jó: ha elolvasol egy könyvet és két hétig depressziós vagy tőle, tudod, hogy az jó munka.

Gondolja, hogy a Metró 2033-hoz hasonlóan a szeptemberben megjelent Jövő is generációs élmény lesz?

A Metró 2033 azért generációs élmény, mert egy posztapokaliptikus generáció érzelmein alapul és azokra reagál, egy olyan nemzedék élményeire, amely a szovjet birodalom romjain született. A Jövőben felvetett problémák: az, hogy eltaszítjuk magunktól az öregséget és úgy teszünk, mintha örökké fiatalok maradhatnánk, a tény, hogy nem akarunk felelősséget vállalni a gyerekeinkért, nem akarunk családot, nem egyértelműen orosz, hanem bizonyos szempontból nyugat-európai dolog. Olyan regényt akartam alkotni, ami a jövőbe mutat, mert biztos vagyok abban, hogy az élet végtelen meghosszabbítása még ebben a században lehetővé válik. A célom tehát inkább egyfajta látnoki vízió megalkotása volt, egy olyan könyvé, ami nem a mai generáció számára, hanem száz év múlva válik majd aktuálissá.

A világ metróhálózatai, bár számtalan dologban hasonlóak, mégis más-más műfajokat inspirálnak: Neil Gaiman Soseholjában például tündérmesének beillő urban fantasyt álmodott a londoni járatokba, a budapesti metró pedig, bármennyire oroszos, mégis egy pszichológiai thrillert, a Kontroll című filmet ihlette. Oroszország szimbóluma lenne a moszkvai metró?

Mégis csak a metró az elsüllyedt Atlantisz, amit egy előző, a miénknél nagyobb civilizáció hozott létre. Természetesen romlott civilizáció volt, de mégis csak hatalmas, akár csak vizuális értelemben is lenyűgöző. A metróban látod, hogy legalábbis esztétikai értelemben nem romboltak le semmit, ott maradt összes Lenin, a szobrok, a festmények; az a múlt kultúrájának legnagyobb múzeuma. Az országunk sosem volt képes arra, hogy elvágja a múlthoz fűződő biztosítókötelet. Sokat emlegetem Mózest, aki kivezette a népét a sivatagba – de azt a sivatagot valójában két hét alatt át lehet szelni! Azért tartott negyven évig, mert azt akarta, hogy a korábbi nemzedék elpusztuljon, az új pedig ott, a sivatagban szülessen meg, és szabad legyen. Oroszország viszont, miután kapott tíz évet Jelcin sivatagjából, határozottan úgy érezte, hogy inkább hazaindul Egyiptomba. Még a piramisunk is ott áll a fáraó múmiájával Moszkva kellős közepén. Így aztán még mindig rabszolgák vagyunk, és sehová sem jutottunk. Úgyhogy ha a metró nem is Oroszország szimbóluma, de egy olyan civilizációnak az emléke, ami régen véget ért, de amit képtelenek vagyunk elengedni.

 

Szathmáry-Kellermann Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.