hirdetés

Domonkos Domi István: Nem tudom, ki vagyok

2018. május 5.

A verset [Kormányeltörésben] Djuphultban, Svédországban írtam. Az idő tájt épp favágó voltam, Mannfreddal, a szomszédommal irtottuk a fenyvest. Közben pityizálgattunk, és hogy, hogy nem, a láncfűrész a bőrkesztyűn keresztül a hüvelykujjamba szaladt. A verset ekkor írtam három nap alatt. – Kőrössi P. József interjúja Domonkos Istvánnal a Várad folyóiratban 2011-ben jelent meg.

hirdetés

Kőrössi P. József: 1979 óta, idestova harminc éve Svédországban élsz, svéd feleséggel, aki megtanult magyarul. 1979-ben miért kellett elhagynia Jugoszláviát annak a költőnek, aki Tolnai Ottó mellett a 60-as, 70-es években a kortárs magyar költészet egyik legeredetibb, legizgalmasabb alakja volt?

Domonkos Domi István: Elhagyni, otthagyni valamit, valakit lehetetlen. Énünk parányi szatyrát igen korán telegyömöszölik a véletlenek. Belénk sül a világ kicsinyített mása. Sietünk gyorsan lemondani a mindenről, hogy békésen heverészhessünk egymás mellett a semmiben. Aztán néhány szó, egy eltűnt tyúk, bevetett sírhely, akármi, egy ottfelejtett országrész, egymásnak ugraszt bennünket. „Kezdődhet a csihi-puhi. / A zsák-sötétben! / El, el bárhová, ki a télbe! / De nem lehet!"

Ladik Katalin egyszer elmondta, hogy azt, hogy őt ismerik, olvassák Magyarországon, azt, hogy szeretik a költészetét, csak a közép-európai rendszerváltozások után tudta meg.

Fogalmam sincs, miért, de én is mellőzöttnek érzem magam, pedig sohasem kétkedtem abban, hogy szolid tuttista vagyok. A magyar irodalom, úgy tűnik, a mellőzöttek irodalma. A mellőzötteket mellőzöttek istápolják. Ladik Katalin a magyar költészet egyik legoriginálisabb egyénisége. Kata, szeretettel gondolok rád!

Úgy tudom, Grönskara, ahol Svédországban éltek, a világ egyik végén van, nagy távolságra a nagyobb városoktól.

Uppsalában éltünk majd' két évtizedet. Az iskolák miatt. Miután a gyerekeink kiröpültek a fészekből, Djuphultba (ötházas falu), majd Grönskarába költöztünk. Én a természetet még festményeken sem komálom. A szüntelen csipogás, nyávogás, bömbölés szörnyen idegesít. (Talán emiatt voltam képtelen írni fél életen át.) A teraszra repül hirtelen egy nagy, fekete madár. Mi ez a halálhír?! Micsoda ez? Skata – mondja a feleségem. Nézd meg jobban, nem is annyira fekete, fehér is. Beszaladok a szótárért: szarka! Ahá! Szarka? Undorító név... Naponta száz csókot váltunk, általában így bátorítjuk egymást. Én a csillogó hangszerek, divatlapok, a nyüzsgés álomvilágában élek.

Hogyan lehet élni Grönskarában?

A feleségem Stockholmban korábban francia követségi titkár volt. Grönskarából aztán télen-nyáron egy kimustrált autón naponta bekocsizott a harminc kilométerre fekvő Lenhovdába, ahol egy biztosítóintézetben dolgozott. Én meg, egy kisbaltával a kezem ügyében, egész nap vártam, hogy hazajöjjön. A kisbaltára azért volt szükségem, mert a környéken „állítólag" rablók fosztogattak.

Milyen hangszeren játszottál, amikor kikerültél Svédországba, és milyen hangszereken játszol ma?

Gitárosként kezdtem. „Villanygitárja" 1955-ben Szabadkán Sava Gojkovicnak volt (a barré-fogásokra ő tanított meg). Aztán egy olasz dixieland-zenekar látogatása után barátom, Heinz Richárd rábeszélt, hogy térjek át a harsonára. A cseh gyártmányú (Lignaton) kályhacső-konstrukció egy pénteki napon érkezett meg, délután. És még ugyanazon a napon este az iskola-táncon felléptem vele. Velőtrázó sikert arattam! Az ügyeletes nevelő, Gyula bácsi, rohanva érkezett a dobogó elé, és megfenyegetett, hogy „kivágat" az intézetből. Zenekarunk a következő évben a zágrábi országos döntőn harmadik díjat kapott. Tizenkilenc éves koromban bekerültem az újvidéki rádió nagyzenekarába. A zenekart Stevan Radosauljevic becskereki, magyarul kitűnően beszélő karmester vezette. Stevo Pesten tanult. Kürtös volt. A zenekar Yu volt, Jugoszlávia kicsiben. Magyar, szerb, zsidó, sváb, ruszin egy nótát fújt! Csavargásaink közben bőgősként és dobosként is figuráltam. A rovinji Park Szállóban egy évben egyszerre doboltam és gitároztam, mert a dobos és a gitáros lelécelt Németországba. Ott álltam a szezon kezdetén egy szerződéssel a kezemben, egyedül. Akkor már nős voltam. Gigi lányom kétéves volt. A spliti munkaközvetítőből telefonáltak, hogy küldenek erősítést, a kollégáknak azonban nincsen dobosuk, harsonára és gitárra meg nincs szükségük. Rijekában másnap, hitelre, dobfelszerelést vásároltam, és még aznap este visszabuszoztam Biográdba, pontosan nyolckor ott ültem a nagydob mögött. Várakoztam. Majd csak bevágódnak a kollégák. Kilenc óra tájt megjelent a szállodaigazgató. „Csinálj már valamit, baszd meg!" Ordított. Elővettem a harsonát, és ismét helyet foglaltam a nagydob mögött. Pislogtam. A terasz tele volt hangoskodó német vendégekkel. A Schön ist die Liebe in Hafen című valcert kezdtem el dudálni kontracsinnyel és nagydob-kísérettel. De azon nyomban sírva fakadtam. Uppsalában és Stockholmban öt zenekar tagja voltam egyszerre. Alig kerestem valamit.

Tanítottál is?

Állás után kellett néznem. Az esti tanfolyam igazgatóját Björnnek hívták. Dobos volt eredetileg, aztán felvitte isten a dolgát, a zenei részleg igazgatója lett. Hangszer? – kérdezte. Van – mondtam. Van, de milyen? Horpadt – mondtam. Röhögni kezdtünk, közben csak úgy mellesleg bedobta, hogy harsonára nincs jelentkező, de van fuvolára. Tudsz fuvolázni? Tudok! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Rendben van – mondta –, add le az adataidat, két hét múlva kezdünk. Fuvolám nem volt, fuvolázni nem tudtam. A felvállalt munkát azonban elkezdtem. De ez már egy másik mese.

Legismertebb műved a Kormányeltörésben című hosszú vers, talán nevezhetjük poémának. Az irodalomtörténet is a huszadik század egyik legjelentősebb verseként tartja számon. Ha kimondják a nevedet, mindenkinek ez a vers jut eszébe. A diktatúrának, a kelet-közép-európai és balkáni létnek, az emigrációnak, az idegenségnek kiszolgáltatott, az ezerféleképpen megalázható kisember – aki egyszer csak bárki lehet – balladája ez a vers. Mit hozott ennek a megjelenése? Sikert? Ismertséget? Hírt? Változott-e valami tőle az életedben?

Irodalommal foglalkozó barátaim – Tolnai Ottó, Bányai János, Fehér Kálmán, Bosnyák István, Utasi Csaba, Végel László, Gerold László, Danyi Magdolna, Thomka Beáta, Juhász Erzsi – elismerése új tartást adott tántorgó önbizalmamnak, és közrejátszott abban, hogy az újságíróskodás elkövetkező hosszú évei nem törtek le teljesen. Gitárral a hátamon jártam a városokat, falvakat.

A vers még emigrációja előtt született, 1971-ben, egyik alapélménye, amiből nagy erővel táplálkozik mégis az emigrációs lét, életforma.

A verset Djuphultban, Svédországban írtam. Az idő tájt épp favágó voltam, Mannfreddal, a szomszédommal irtottuk a fenyvest. Közben pityizálgattunk, és hogy, hogy nem, a láncfűrész a bőrkesztyűn keresztül a hüvelykujjamba szaladt. A verset ekkor írtam három nap alatt. Ujjamról a kötést csak két hét múlva vették le.

Mit gondolsz ma a Kormányeltörésről?

Semmit!

Olvasható-e idegen nyelven?

A verset Judita Salgo fordította le szerbre. Csodálatos beleérzéssel és nyelvi leleményességgel. A szerb fordítás ritmusosabb az eredetinél. Svédre Mária D. Becker uppsalai tanárnő fordította. A vers a 90-Tal című színvonalas folyóiratban jelent meg. Alan McDuff Újvidéken – azóta ki tudja, hol – élő angol író részleteket fordított a versből. Egyébről nem tudok.

Az a hír járta, hogy hosszú ideig nem írtál semmit, se verset, se prózát, könyved sem jelent meg, csak egy, a válogatott verseidet tartalmazó, annak is éppen tíz éve. Most azonban van egy új mű, a Könyvhétre megjelenő, Yu-Hu-rap című, ugyancsak hosszú vers. Ha nem hasonlítható is a Kormányeltörésben-hez, ez is határkő a költői pályán. Megváltozott a világ körülöttünk, nem a megalázottságunk gyilkol, és már nem csak a lelkünket, hanem a politika, a katonák, az új háborúk törnek az életünkre. Na meg az emberi ostobaság, aminek a kiszolgáltatottjai vagyunk mindannyian. Ez a vers is nyelvi erejével, az iróniájával hat. Újra megszületett benned a költő. Az a költő is, aki tökéletesen tisztában van saját szavainak erejével, képi világának tisztaságával és közvetíthetőségével. Előbb erről az enigmatikus címről beszélj, aztán a vers valóságos hátteréről, világáról.

A címet a hangzása miatt választottam. A Yu-Hu majdnem úgy hangzik, hogy Juj-juj! Vagy: Hú-hú-hú... A jujuj a tragikus hangütését húzza alá, a húhúhú az elbizonytalanodott jókedvét (mely álnokul lapít az iszonyatban) a versnek. A rap vulgáris műfaj, ezért választottam. Mifelénk a létbizonytalanság a globalizáció motorja. Magyarország, Jugoszlávia, Csehország, Szlovákia, Románia, Moldávia, Ukrajna, Németország, Anglia, Svédország!, Kanada stb., sajnos nem valami szűkös háttér. Hangok, sorsok, apró és nagy félelmek, bizalmatlanság... Ha lett volna erőm, aprólékosabban írtam volna meg... Nem a nagy fába, én egy lombtalan, törzs és tőke nélküli fába vágtam a fejszémet. És azt sem tudom, hogy miért! Valahová mégis tartozni kell?

Nemcsak a költő, de a prózaíró is feltámadott. Regényt készülsz írni, vagy már írod is?

Feltámadott, de zsebei tele vannak kaviccsal. Párizsban keresgéltem a helyet, ahonnan Celan a Szajnába ugrott. Furcsa, én, aki egész életemben utáltam a vizet... A tengernek is csak a feneke izgalmas: tele aranyrudakkal, gyémántveretes ékszerekkel, üres koponyákkal, melyekben nagy szemű halacskák laknak: biztonságban!

Amikor ezt az interjút megbeszéltük, éppen Párizsban voltál, de kérdéseimre lehet, hogy már Grönskarában válaszolsz. Párizsban, úgy tudom, zenéltél is egy zenekarban.

A zenélést abbahagytam. A kottát alig látom. Fülemben valami stockhauseni zene szól szakadatlan. A dzsesszt azonban változatlan hévvel szeretem. Életem legnagyobb ajándékát.

Azt mondtad, nem szeretnéd, hogy Domonkos István néven jelenjen meg új köteted, ezért Domonkos Domi István szerepel a kötet fedőlapján. Előtte mindenféle egyéb variációk is felmerültek. Miért akarsz nevet változtatni?

Stevan, Stipe, Iván, Isterband, Dumi, Dami, Demi, Daminikus, Domonos stb. mind voltam már. Az Iszterband (Zsíros Kolbász) nevet a kórházban (ulleroker – elmegyógyintézet) ragasztották rám a páciensek, bosszúból én a nekik kijáró nyugtatószereket igen gyakran megdézsmáltam. Én nem tudom, ki vagyok!

2011

Az eredeti interjú 2011. augusztus 22-én jelent meg a Várad folyóiratban. A folyóirat és az interjú szerzője, Kőrössi P. József beleegyezésével közöljük. A címlapkép eredetije a vajdasági Magyar Szóban jelent meg.

DOMONKOS ISTVÁN

Domonkos István 1940. augusztus 7-én született Ókéren (Zmajevo). Szabadkán tanult a tanítóképzőben. Dzsesszmuzsikus volt, majd a Képes Ifjúság munkatársa. Az 1960-as években Tolnai Ottóval és másokkal együtt a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő műhelye, az akkor induló Új Symposion köréhez csatlakozott. 1979 óta Svédországban él. Művei: Rátka (versek, 1963), Mao-poe (Tolnai Ottóval, versek a Híd mellékletében, 1968), Valóban mi lesz velünk (Tolnai Ottóval, versek, 1968), A kitömött madár (regény, 1969, 1989), Via Italia (ifjúsági regény, 1970, 1984), Áthúzott versek (költemények, 1971), Redőny (publicisztikai írásainak gyűjteménye, 1976), Tessék engem megdicsérni (gyermekversek, 1976, 1980), Önarckép novellával (novellák, 1986), Kormányeltörésben (válogatott versek, 1998), Yu-Hu-Rap (költemény, Kaiser Ottó fotóillusztrációival, Domonkos Domi István néven, 2008), Domi-dalok (versek CD-melléklettel; VMMI, Zenta, 2012, Allegro bajbajó (Forum, Újvidék, 2015), Kormányeltörésben (tizenkét nyelven, Országos Idegennyelvű Könyvtár–Napkút, 2015). Az újvidéki Forumnál 2015-ben jelent meg Orcsik Roland Detonáció című monográfiája. 2006-ban adta ki a Kijárat Thomka Beáta szerkesztésében a Domonkos-symposion című kritika-, tanulmánygyűjteményt Domonkosról.


Kőrössi P. József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.