hirdetés

Dorotea Vučić: Csalók. Megváltás

2018. április 21.

Mesélt Baricának arról is, hogy állandóan valamiféle hatalmas ürességet érez, már születése óta, amit sehogy sem bír kitölteni, bármennyit eszik is. Pedig mindenki tudta, hogy rengeteget eszik. Újból elkezdett sírni, könnytelen zokogással, amikor eszébe jutott néhai édesanyja, aki már nincs többé, Barica pedig valahogy ugyanúgy – láthatatlan. – Dorotea Vučić Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának horvát vendége. Művének részletét Bubreg Györgyi fordította.

hirdetés

Zdravko sokáig nem felejtette el a kövér Sunčicával való találkozását, de ha akarta volna is, térdének csikorgása állandóan emlékeztette rá – ez pedig gyakran megtörtént, legalábbis, amíg lépkedett. A bikát nagy ívben kerülte, mindaddig, míg egy nap a bika holtan esett össze, mégpedig épp amikor Zdravko igyekezett megkerülni őt. A bika már néhány órája kint pörkölődött a napon, mozdulatlanul, de Zdravko nem mert közelebb menni hozzá. Csak amikor már elkezdték körüldongani a legyek, ébredt fel benne valamiféle bátorság, vagy csak együttérzés, mert egyszerre megindult a hatalmas test felé (bár Zdravko maga is valaha testes volt, a bika testének nagysága, az övétől eltérően, tiszteletet ébresztett, nem pedig álmélkodást) és átölelte azt, széles mozdulatokkal hajtva róla a legyeket. Ekkor keserű sírásra fakadt, a bika fejét és szarvait simogatva, vigasztalhatatlanul zokogott, könnyei lecsorogtak arcán és az elpusztult bika pofájára ragadtak.

Barica odament hozzá – ekkor szem már nem láthatta, de Zdravko érezte őt – és megkérdezte:

Azért sírsz, mert a bika elpusztult? Tudod, hogy eljött az ő ideje.

Zdravko pedig azt válaszolta:

Nem azért sírok, mert elpusztult, hanem mert egyedül pusztult el.

Ezután Barica hosszasan, halkan mesélt neki arról, hány szerelme volt a bikának életében, hány és hány tehenet hágott meg tüzesen, és mennyi borjú született ebből. Volt élelme, nem fázott, és, azon kívül, hogy szegény Zdravkót néhányszor átugrasztotta az itatóvályún, félelmet és csikorgó térdeket hagyva emlékül, valójában meglehetősen jámbor bika volt. Erre Zdravko csak még jobban rázendített, és két szipogás között kissé összefüggéstelenül elmagyarázta, hogy épp ez az oka annak, hogy sír. Eltelt még egy kis idő, mire Barica (aki e földi életét szintén testi szerelem nélkül élte le) megértette, hogy arról van szó, hogy Zdravko magányos, és sosem érzett asszonyi érintést, nemhogy valakit meghágott volna. És ebből nem születtek sem gyerekek, sem borjak. Senkit nem szúrt fel a szarvaira, senkit nem ugrasztott át semmiféle itatóvályún. És igazából elég jámbornak tartják. Úgyhogy ezt mondta:

Én is egy napon ugyanígy, holtan esem össze, és legyek fognak körüldongni. De én tényleg magányosan fogok meghalni.

Mesélt Baricának arról is, hogy állandóan valamiféle hatalmas ürességet érez, már születése óta, amit sehogy sem bír kitölteni, bármennyit eszik is. Pedig mindenki tudta, hogy rengeteget eszik. Újból elkezdett sírni, könnytelen zokogással, amikor eszébe jutott néhai édesanyja, aki már nincs többé, Barica pedig valahogy ugyanúgy – láthatatlan.

De én mindig itt vagyok. Te is tudod ezt. Sosem foglak elhagyni.

vigasztalta a testetlen nővér, de tudta, hogy ezzel nem bírja teljesen lecsillapítani fájdalmát, nemhogy kitölteni az űrt, melyről ő beszélt neki. Addig ültek ott, míg beesteledett, szegény bika pedig bűzleni kezdett. Dragan és Šeki épp hazafelé jöttek egy próbatúráról, melynek során kipróbálták azt az új technikát, amiről Šeki mindenképpen feljegyzést kívánt készíteni a Kézikönyvben, Dragan pedig arról győzködte, hogy ez felesleges. Lényegében, három gyufásdobozról meg egy golyóról volt szó, melyet gyorsan kellett áthelyezni egyik doboz alól a másik alá, azután pedig némi tét fejében megkérdezni az ügyfelet, hol a golyó. Dragan arról győzködte, hogy könnyű kitalálni, hol a golyó, amiben mindig sikerrel is járt, valahányszor Šeki valamiféle trükköt mutatott neki. Šeki, aki egy cigánytól hallotta azt, aki pedig egy nagybátyjától hallotta, aki maga is rengeteg pénzt veszített így egy pályaudvaron egy nyugati országban, nem tudta, miben rejlik a probléma. De erről később.

A lényeg az, hogy a bikát elvitték és feldarabolták, a jó részeket pedig odaadták Jelica mamának, hogy készítsen isteni vacsorát.

Zdravko, a sok sírástól és stressztől kimerülten, alig várta, hogy jóllakhasson. De bármennyire sózta, a vacsora sehogy sem volt elég sós. Amikor pedig Jelica mama elmagyarázta neki, hogy a só tönkreteszi a veséit, és hogy a bika húsa önmagában is elég sós, Zdravko elsápadt, a szájára szorította kezét, kiszaladt az udvarra és alaposan kihányta magát. Legsötétebb álmaiban sem gondolta, hogy ennek a szomorú, hatalmas bikának a húsát eszi, amit a nagymama (nem rosszindulatból, hanem tudatlanságból) nem említett neki. Soha azelőtt, kivéve, amikor meghalt az anyja, étel nem távozott Zdravko testéből ott, ahol bement. Ettől a naptól kezdve ismét fogyni kezdett, olyan gyorsan, mint a gilisztás marhák. Még meg is vizsgáltatták, nincs-e benne giliszta, vagy valami hasonló, de megállapították, hogy Zdravko továbbra is tökéletesen egészséges (még megemelkedett koleszterinszintje sem volt). De nem ragadtak rá a kilók, hiába evett. Egyedül Barica tudta, hogy ennek oka az a mély vágyakozás, mely, amikor már nem volt miből, a testében található zsírból kezdett táplálkozni. És, míg Zdravko továbbra is fogyott, Barica a szél sebességével, mellyel bírt, amióta átköltözött ebbe a másik dimenzióba, faluról falura, városról városra járt, hogy megtalálja a kövér Sunčicát, aki végre kielégítheti bátyja vágyait, mielőtt az átváltozik olyan árnyékká, amilyen ő maga is volt. Félt, hogy ez a (láthatatlan) dimenzió bátyjának nem felelne meg annyira, mint neki. Zdravko, még ikertestvérétől eltérően is, egy jó, átlagos, de mindenképp földi életre teremtetett. Korábbi, étel iránti szerelme jó jele volt ennek, ahogy normális, emberi, férfias vágya is egy meleg test ölelésére. De Sunčicát mintha a föld nyelte volna el. Ám Baricának nem jutott eszébe, hogy ott keresse.

Bubreg Györgyi fordítása

 

Első regénye fantasztikus történet: Horvátország, Bosznia és Szerbia hármas határán játszódik, Odolban, egy képzeletbeli faluban. Különböző hitű és meggyőződésű emberek élnek itt. A cselekmény csalók egy csoportját követi nyomon, és azt, ahogy a falu a jó és a gonosz csataterévé válik.

Dorotea Vučić (1973) a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott művészettörténetből és filozófiából. Posztgraduális képzés keretében filmrendezést és forgatókönyvírást tanult a South African School of Motion Picture Medium and Live Performance iskolában, Cape Townban.

Fotó: CeKaPe

Dorotea Vučić

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.