A hívás után Sandy azt mondta: – Úgy látom, szépen megvagytok egymással.

– Igen. Úgy látszik, az antidepresszáns még az ingatag házasságot is gyógyítja.

– Azért nem csak a gyógyszer húzott ki téged a bajból. Magadnak is köszönheted.

– Ugyan mit? Hogy teljesen kifordultam önmagamból, és a pszichiátriára kerültem?

– Megbetegedtél, és kész.

– Ja, mindenki ezt mondja.

– És a nehezén már túl vagy.

– Ezt is mondja mindenki.

– Tony pedig igen jól viselkedik.

– Úgy érzem, afféle fegyverszünetet kötöttünk.

– Az még mindig jobb, mint egy csomó házasság, amit ismerek.

– Például a tiéd Deannel?

– Nem, mi egész jól megvoltunk… vagy legalábbis azt hittem. Amíg el nem szólította őt a vadon szava.

– Nem lehet, hogy…

– Micsoda? Rám unt, mert elhíztam?

– Ilyet ne mondj.

– Miért ne, ha ez az igazság?

– Szerintem inkább az az igazság, hogy Dean több kalandot szeretett volna az életébe.

Sandy értetlenül nézett rám. – Hogyhogy kalandot? Nem tudlak követni.

– Valószínűleg nem volt semmi baja sem veled, sem a fiúkkal. Csak aztán jött ez a nő, és…

– És?

– Lehet, hogy ő kalandot ígért neki. Új életet a természetben. Ez nagyon romantikus tud lenni, amíg rá nem döbbensz, hogy minduntalan turistákat kalauzolni ugyanarra a hegyre, az is unalmassá válhat. Márpedig az unalomtól félünk a legjobban az életben, talán még a halálnál is jobban. Mivel rámutat mindennek a hiábavalóságára. Nem szabad lebecsülni az ember kalandvágyát. Ha van kaland, akkor elhisszük, hogy mi vagyunk a saját szélesvásznú filmünk főszereplői. Az csak jobb, mint a mindennapok taposómalma.

Sandy összevont szemöldökkel kérdezte: – Hogy is hívják a hangulatjavítódat?

Nem felejtettem el bevenni a két tablettámat, amikor másnap reggel felébredtem. Aztán hazatelefonáltam Londonba. Senki sem vette fel, ezért arra gondoltam, hogy Cha kivihette Jacket sétálni. Ezért Tony mobilját hívtam, csak hogy odaszóljak neki, de csak a rögzítője válaszolt.

– Tudom, hogy Párizsban vagy – mondtam rá. – Csak annyit akartam mondani, hogy bonjour, és már nagyon várom a találkozást az én két fiúmmal.

A délutánt egy bevásárló központban töltöttem Sandyvel. Vettem néhány babaruhát, meg egy „Banánköztársaság” feliratú bőrdzsekit Tonynak. Ebédnél bevettem két újabb pirulát, a napi utolsó kettőt pedig rögtön azután, hogy búcsút vettem Sandytől a Logan reptéren. Ismét elsírta magát, amiért a húgát el kell engednie idegen földre.

– Meglátod, túljutsz ezen is – mondtam neki. – Mert muszáj.

Mielőtt fölszálltam volna a gépre, egy telefonfülkéből felhívtam a londoni házunkat, remélve, hogy még ébren találom Chat (az is lehet, hogy Jack egyelőre nem hagyja aludni). De nem vette fel. Az órámra néztem: Bostonban negyed nyolc, Londonban éjjel negyed egy. Jacknek nyilván nyugodt éjszakája van, így aztán Cha is lefeküdt már aludni.

Én is ezt tettem, miután befészkeltem magam a kényelmes elsőosztályú ülésre, és magamban ismét hálát adtam Tonynak a nagyvonalúságáért. Felszállás után bedugaszoltam a fülemet, letakartam a szememet, és megpróbáltam kialudni az elmúlt napok minden feszültségét.

Aztán már Londonban is voltunk, és kimenet Tony ígérete szerint már várt rám a megrendelt taxi. Allegro con molto repültük át az óceánt, így negyven perccel a menetrend előtt már megérkeztünk. Vagyis reggel háromnegyed hétkor már az M4-esen robogtunk. Nem mertem hazaszólni a mobilomon, nehogy fölébresszem Tonyt vagy Chat.

Rekordidő alatt értünk Putneyba: csak fél óra volt a reptérről. A sofőr elvitte a kapuig a bőröndömet. Elővettem a kulcsomat, és a lehető legcsöndesebben nyitottam ki az ajtót. Beléptem, és azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. A hallból eltűntek a bekeretezett régi kairói fényképek, amelyeket Tony hazahozott Egyiptomból.

Talán máshova rakta át őket?

Aztán, fölfelé menet a gyerekszobába, oldalt pillantottam a nappaliba. Földbe gyökerezett a lábam. A könyvespolcok csaknem üresen álltak, Tony nagy cédégyűjteménye sem volt sehol, sem a méregdrága sztereó-berendezés, amit nem sokkal a beköltözésünk után vásárolt.

Kiraboltak bennünket!

Fölszaladtam a lépcsőn, és Tony nevét kiabáltam. Kitártam a gyerekszoba ajtaját. Semmi. Se kiságy, se játszóka, se játékok, se mózeskosár, se Jack. Álltam az üres, bútoraitól és az összes babaruhától megfosztott szoba közepén.

Belémvillant: ez nem lehet betörés!

Fölrohantam Tony dolgozószobájába. Azt is teljesen kifosztották. Lerohantam a hálószobába, és kitártam a ruhásszekrényt. Tony ruhái mind eltűntek, az enyémek megvoltak. A fürdőszobában is csak a saját holmimat találtam.

Visszamentem a hálószobába, leültem, és arra gondoltam: ez érthetetlen. Ez nem akar összeállni. A férjem és a fiam egyszerűen eltűnt.