hirdetés

Downhill

2008. november 8.
[É]ppen az tűnt el, az az egyetlen esély és megoldási forma, ami nélkül semmiféle gyógyír nem képzelhető el. A közösség nevezetesen, a szolidaritás, az együttérzés. Mindaz, ami ezt a helyet országgá tenné, nem pedig véletlenül ugyanarra a helyre reprodukált egyedek kényszerű tartózkodási helyévé.
hirdetés

Eredetileg az őszi Balatonról akartam volna írni, de időközben azt már megírtam másutt, így maradt a - mondjuk így – permanens és univerzális agónia, mint a szívemnek olyannyira kedves és kimeríthetetlen téma. Ez a „szívemnek olyannyira kedves” persze némi iróniával kezelendő, és korántsem oly módon, mintha ez valamiféle perverz foglalatosság lenne a részemről. Arról van szó inkább, hogy a pusztulásról és a széthullásról való beszéd számomra előbbre való sok minden másnál. Ennél csak egyvalami lenne (lehetne) fontosabb, nevezetesen az arról való beszéd, hogy mi van a pusztulás és a széthullás mögött, illetve hogy mi van a pusztulás és a széthullás után. Magyarul tehát arról, hogy mi szegezhető szembe mindazzal, amit nagyon finomkodón és épp ezért mocskos módon hazugul „fejlődő, gyorsuló világnak” szoktak nevezni. Az erről való beszéd mintha hiányozna az életünkből – és ezzel együtt az irodalomból is-, és amit mégis ilyennek szánnak, az általában nem több patetikus maszlagnál. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy mérhetetlen tanácstalanság uralkodik minden szinten, amit bizony csak kevesen akarnak vagy tudnak bevallani. Úgy teszünk, mintha nem tudnánk, amit tudunk.
Máshol és korábban, de itt, a litera egyik kétflekkenjében is szóltam már arról, hogy az, ami mostanában az „utca emberének” tekintetéből kiolvasható, több mint félelmetes. Valami olyasmi látszik a szembejövő arcok legtöbbjén, amit nem túlzás démoninak vagy ördöginek nevezni. Ezek a kifejezések ne ijesszenek meg senkit, nem arról van szó, hogy hirtelen megtértem volna egy karizmatikus gyülekezetben, pusztán csak arról, hogy számomra ezek a jelzők fejezik ki a legpontosabban mindazt, ami ezekről az arcokról leolvasható. Az ördögi vagy a démoni, ha úgy tetszik, pszichológiai kategóriák is egyben, lelki és szellemi állapotok mutatói. A modern pszichológia persze már nem alkalmazza az ilyen és ehhez hasonló kifejezéseket, azonban attól, hogy nem alkalmazza, még nem tűnnek el azok az állapotok, amelyeket korábban ilyen módon írtak le. Sőt. Amit a misztika vagy a teológia nyelve oly régóta ismer, az nem tűnik el pusztán attól, hogy jön egy olyan kor, amelyik tudomást sem vesz mindarról, amiről adott esetben több ezer éves híradásaink vannak.
Az ördögi vagy démoni, ami arcok sokaságáról süt jeges, metsző fénnyel, nem más, mint a másképp nem kifejezhető üresség, félelem, megalázottság és indulat. Nem mintha jól esne vagy különösebb megelégedéssel töltene el, de nap mint nap kénytelen vagyok konstatálni, hogy semmi túlzás nincs abban, amikor ilyen mondatokat fogalmazok meg. Elég egy villamosmegállóban öt percet eltölteni, és közben figyelni az előttünk elvonuló vagy mellettünk álldogáló embereket. Olyan feszültség érezhető minden mozdulatban és minden szóban, minden szó és mozdulat mögött, amely ha elszabadul egyszer, itt tényleg kő kövön nem marad. De ha elszabadul majd, nem azért szabadul el, hogy valaminek véget vessen és valami újba kezdjen, hanem azért, hogy egyszer és mindenkorra megszüntesse még a lehetőségét is bármiféle újrakezdésnek vagy építkezésnek. Legyen vége, és tűnjön el velünk együtt az egész. Ez az, ami oly sok arcról sugárzik azzal a dermesztő fénnyel.
Lehet mondani akármit, lehet drámai bejelentéseket megfogalmazni, majd lehet megcáfolni máshonnan negyed óra múlva, mint ahogy ennek az országnak a vezető rétege teszi ki tudja hány éve már, a lényeg az, hogy közben itt valami olyasmi bontakozott ki mindannyiunk szeme láttára, ami minden bizonnyal példátlan a történelmünkben. Minden jel arra mutat, hogy eljutottunk egy olyan pontra, ahonnan körbetekintve valami hasonló panoráma tárul elénk, mint Caspar David Friedrich képén a szerzetes elé, aki egy északi tengerparton áll. A fenyegető, jéghideg, szürke víztömeg a horizont pereméig ér, és semmi remény arra, hogy ezen a horizonton túl van még más is, mint ez a közönyös és süket tér. Közönyös és süket térben nem lehet élni, még akkor sem, ha viszonylag tágas ez a tér, még ha kilencvenháromezer négyzetkilométernyi is.
A baj természete persze távolról sem gazdasági eredetű. Istenem, de jó is lenne most mindent a kibontakozó (vagy már tomboló) gazdasági válságra kenni. Ez csak, mint mondják, a hab a tortán, a bónusz, a jól megérdemelt jutalomfalat annyi év szorgos és engedelmes munkája után. László András írja egyik „metafizikai aforizmájában”, hogy az ember a túlvilágon nem azt kapja, amit megérdemel, hanem azt, ami számára megfelelő. Gyanítom, hogy ez a kauzalitás már az „innenvilágon” is működik, hogy tehát nincs a dologban semmiféle büntetés, pusztán okok és következmények vannak szigorú rendben. Ami azt is jelenti, sőt, talán elsősorban azt jelenti, hogy ebben bizony mindnyájan benne vagyunk, mindnyájunk bűne az, hogy ide jutottunk. Aki azt állítja, hogy ő tökéletesen ártatlan abban, ami ebben az országban (és persze a világban) bekövetkezett, egyszerű hazudozó. (Nevek a szerkesztőségben). És ami a legborzalmasabb, hogy éppen az tűnt el, az az egyetlen esély és megoldási forma, ami nélkül semmiféle gyógyír nem képzelhető el. A közösség nevezetesen, a szolidaritás, az együttérzés. Mindaz, ami ezt a helyet országgá tenné, nem pedig véletlenül ugyanarra a helyre reprodukált egyedek kényszerű tartózkodási helyévé.

Ma délután sétáltunk egyet a feleségemmel és a gyerekkel a Budai-hegység egyik kies völgyében. Toltuk a babakocsit az ösvényen, egyszer csak üvöltést hallunk a hátunk mögül, feltűnik egy biciklis, kis híján elüti a kutyánkat, lefékez mögöttünk, és elkezd ordítani, hogy a kurva anyánkat basszuk meg, ez nem turistaút, mi a faszért sétálunk mi erre. Aztán elrobogott mellettünk és eltűnt egy vízmosásban, de jött utána még két másik, azok nem szóltak egy szót sem, csak majdnem felborították a babakocsit. Downhill, mondtam a feleségemnek a kisvártatva beállt csendben, ezt hívják downhillnek, azaz le a hegyről, mindig csak lefelé, eszeveszett tempóban, üvöltve, le. Uphill nincs, kérdezte. Olyanról nem tudok, mondtam, csak down van, mindig csak down, up soha.
Giulio Evola írja valahol, hogy az utóbbi száz évben elterjedt sportok, mint például a sízés, elsősorban annak köszönhetik népszerűségüket, hogy egy magasan elhelyezkedő pontról kell minél rövidebb idő alatt mintegy lezuhanni egy mélyebben fekvő pontra, és ez az az állapot, ami a modern ember vágyait a leghívebben fejezi ki.
A gyerek megvárt minket néhány kanyarral lejjebb. Bocsánatot kért a szavaiért. Beszélgettünk egy keveset. Elmondta, hogy pár éve alig voltak még downhillesek errefelé, most meg már nem férnek fel a fogaskerekűre, annyian jönnek fel egy-egy hétvégén. Terjed nagyon, mondta a végén. Ugratva, kurjongatva tűntek el az erdőben, mint valami manók, akiket itt felejtettek egy fantasy-film forgatása után. Fiunk aludt a babakocsiban, a hegy mögül hallatszott a szüntelen moraj, a város véget nem érő hasmenése, remegtek a lombjukat vesztett gyertyánok, mint akik tudják, hogy innen már nincs hova tovább.

Győrffy Ákos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
szabodani szabodani 2008-11-09 14:07

lásd fent

uroborosbocslafu uroborosbocslafu 2008-11-09 12:23

Ebben a skizofrén haddszóljon - blogoló fórumozó fennforgásban, zéró kommentes fajankó módjára megefeledkeztem a bemutatkozásról: Nevem: Ladányi László ladany/lafu Nagykanizsa - Nagyrécse -Bacónakhegy 8régi 7-es út mentén egy magányos vízfejű toronynál, irány be az észrevétlenül egyre emelkedő hegyre fel ( ~1500 m), mint amilyen hosszú már az UROBOROS c. könyvem, amin évek óta megszállotként dolgozom. Ennyi, s a nevem végéről a nyikhaj feketegárdista bátyám miatt maradt le az i. (: mail to: uroboroselfmedia@gmail.com

uroborosbocslafu uroborosbocslafu 2008-11-09 11:39

Mifelénk Zalában, az végeken van a hegy, ami tulajdonképpen dombnak van a térképen jelölve minálunk, errorfelé van még up is az egyszerű szomszédságbeli: Hogy vagy api? ha azt mondom erre, hogy sehogy, mert írok, akkor azt is megértik, ha nem is tisztelik és így tudják, hogy a dolgok nem úgy mennek, mint kéne de tudják azt is - - én már kevésbé - - , hogy el is kell azt mindennap végezni, s nem csak úgy ahogy szenvelegve leírni Kincstárian szolidárisak egymással mindig, pedig nem olvasnak együttérzően semmiféle ó kult tan kauzális irodalmat, se post plural retro modernt Tehát tiszta szóval, szóval nem úgy, mint én a végtelenül írt - íródó uroborosomban:)(: ...laocei volt a kezdésed, a hagyd el a tudást... de szerintem Evola, ha nem is tudós módjára (Hamvas mondja), de egészen másról beszélt; s általa másmilyen állati hegyre jutott az fel az a másik > mindig magasabbra < ember...hisz onnan csúszott le a legmélyebbre...és erről zényleg mi nem tehetünk Arról viszont igen, ha helyben hagyjuk, mert akkor a Kor ott is marad betegen és kórosan H- a innen indulink minden nap, akkor feljebb jutunk a dombjainkon szándékosan nem magyar, vagy holland hegyet mondok, hisz tudjuk jól, hogy az a médiának való...vagy mit tudom én, nem vagyok én képzett tudós, vagy cuccos hegymászó... Egy napja jöttem én a nagypofájú ide, ebbe a szóországba, s nem tudom, hogy meddig maradok, de ahogy olvastalak, már megérte(m) Általad: ...régebben, a süllyedő országban szerettem a caspari tájakat nézegetni, s nemzeti szocializmuson általuk a Balaton parton tűnődni. azóta ne szívesen megyek le a partra, s nem csak oda, hanem a foucaultira sem. Kietlen lett a valóság; és hogy elhagyjam végre a hamvasi tájat, lezárnám most ezt is egy kissé apoka(el)liptikusan: kiélte magát az emberiség uroboros: Na ez az utóbbi - - tánnietzschei - - kijelentés az, amit soha ne mondjon - jelentgessen ki errefelé az ember. Bár itt is száguldoznak az úton lefelé - fölfele menet az emberek, sürgölődnek, sietnek, akár az idegenek, a messziről jöttek, a sűrűn és sürgősen pihenni vágyók, az átgázolók, a kirándulók, de emiatt még nem jelentem fel őket a mennybéli magasságosnál, inkább laoceien mondom: csak én vagyok bolond, kinek semmi dóga... Másnaposan: Legyintek és uroborosra mondom: szép nyárídő van ma, gyerünk legyet fogni Musillal. Már megint légypapírozok egyet, s mondom magamnak: kettő, jó esetben, ha sikerül a sartrei légy urat is megragadom, akár három is lehet belőle. ...szóval eközben mormogom magamban: ahol tartunk, onnan már csak jobb jöhet; csak nyugi - nyugi, nem kell a kényszernyugdíj...haladjunk szépen, Goldingra figyelve, lépésről - lépésre... (szerintem nem a mi jövőnkkel van a baj, hanem az a bizonytalan és ködös igazán, hoyg a gyerekkocsiban lévőknek lesz-e paranoia mentes?) A lényeg a lényeg, megindított a múlt jövőjéből érkezett írásod (köszönöm) haladok felfelé (down) hogy meddig jutok - jutunk nem vigasztalásul mondom cizelláltan: A mi időnk az kevés lesz hozzá, még ha az írás technológia ily gyorsan is fejlődik és oly gyakran ismétli is hozzánk: Maradj itt és légy újra olvasó! THANKSAKOS ladany/lafu

tki tki 2008-11-08 22:29

"Az ember semmire se megy. Aki intakt, az műveletlen, aki művelt, az korrupt Az intakt előtt le kell tagadni a műveltséget, a művelt előtt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy. Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt tőlünk független világ kényszerének tulajdonítsa. Tőlünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom. De határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részéről az olyan embernek nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi csináltuk és folyamatosan mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki részéről semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kell olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon. ..." http://hamvasbela.org/szavak/direktmoral.html

zacherlászló zacherlászló 2008-11-08 22:12

Győrffy Ákos megint nagyon jó. És pontos! Sajnos. Lélekbe-markoló írása az őszi Balatonról: "...A Balatont ezekben a napokban nehéz elviselni. Azért nehéz, amiért egy zseniális regényt vagy verset vagy festményt nehéz elviselni. Olyan erővel érinti meg az arra fogékony szemlélőt, hogy az hirtelen nem tudja eldönteni, sírjon-e vagy imádkozzon, esetleg azonnal rúgjon-e be veszettül... hirtelen azon veszem észre magam, hogy boldog vagyok. Ettől persze azonnal megijedek, mert el sem tudom képzelni, hogy mit csinál egyáltalán egy boldog ember. Nézi a Balatont, talán. De utána?" http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=154542