DRAGAN TODOROVIĆ

Félbeszakadt napok krónikája

(részlet)

AN DER SCHÖNEN BLAUEN DONAU

VISSZATÉRÉS. 1999. április 22.

Jegyzet: I.

Szívesen hisszük azt, hogy törekvéseink meghatároznak minket. Küzdelmeink jelképpé válnak, bennük mutatkozik meg, hogy kik vagyunk. De ez csupán a kép fele. A világ szeme előtt valamiféle Grált keresünk, csak hogy ne kelljen tudomást venni egy be nem vallott, mélyebb kényszerről. Emlékeink titkos rekeszében gondosan betakargatva, megvilágítatlanul hever a ránk vonatkozó igazság: az vagy, ami elől futsz.

Aláfirkantotta a dátumot, és sietős, dőlt betűivel odaírta: „T.O.” Szerette pontosan behatárolni a gondolatait, tudni, hol és mikor jutott eszébe valami új, így jegyzetfüzetei térképként olvasódtak, számon tartották minden kiruccanását a gondolat tágas vidékeire.

A repülőgép mosdójának fényében pergamenszerűnek látszott a bőre. A keskeny tükörben álló férfi végigsimította borotvált fejét, hátulról előre futtatva rajta hosszú, csontos ujjait, le a homlokán, arcán, végül kecskeszakállán, amelyet hegyesebbre igazított, majd megismételte a mozdulatot visszafelé, mintegy kiürítve és újraformálva az arcát. Jobb keze mutatóujján ezüst pecsétgyűrű. Alaposan szemügyre vette a tükrön kívül álló alakot, és megjegyezte:

– Öregem, úgy nézel ki, mint egy kísértet.

A pilóta hangja szakította félbe.

– Hölgyeim és uraim, megkezdjük az ereszkedést a Ferihegyi repülőtérre. Kérjük, térjenek vissza az ülésükhöz, és csatolják be a biztonsági övet. A helyi idő kilenc óra tizenegy perc. Budapesten szép idő van. A földön pillanatnyilag tíz Celsius-fok a hőmérséklet, derült az ég. Köszönjük, hogy a Malévval repültek. Minden utasunknak kellemes tartózkodást kívánunk Magyarországon.

Hát persze – nem Torontóban, hanem a levegőben van. Áthúzta a „T.O.”-t, és odaírta, hogy „Hung.”, becsukta a jegyzetfüzetet, és eltette fekete kabátja zsebébe. Kezet mosott, visszament a helyére.

Repülőgépről a legtöbb város kihalt tengerpartra hasonlít: a háttérben álló hangárok és gyárépületek nagy sziklák, az apró házacskák pedig az üzleti élet monolitjáról lehullott kavicsok, míg a szállodák víz szélén sorakozó homokvárak. Nézett kifelé az ablakon, ahogy elszálltak a Duna fölött, aztán egy nagy park jött, majd még egy kavicsos rész, már a repülőtér közelében.

Az utasok begombolkoztak, visszabújtak a cipőjükbe. Némelyek fésülködtek, megigazították a sminkjüket, mintha nyolc órán át dorbézoltak volna a levegőben, s most el kellene tüntetni a nyomokat. Hamarosan sorba állnak, helyüket a jegyükre költött összeg határozza meg: elöl az első osztályon utazók szállnak ki, utánuk a komfort osztályon utazók, hátul pedig az ó-a-francozó maradék. Aztán kinyílik az ajtó, és a repülő bélrendszer a városba üríti tartalmát. Összeszedte és az előtte lévő ülészsebbe tuszkolta a képes újságokat. Mindegyik egyformán hisztérikus dagályossággal szónokolt a merőben humanitárius háborúról – egyiket sem akarta magával vinni.

Jobbjával két útlevelet vett elő ujjatlan fekete bőrdzsekije zsebéből. Kinyitotta a kék könyvecskét, és rámeredt a fotóra, aztán a pirosat lapozta föl, és egymás mellé tette a két fényképet. Két arc. Két ember. Két világ. Eltette mindkettőt, majd kitapogatta a dzseki belső zsebében lapuló, tömött pénzes borítékot. Majdnem minden vagyonát elhozta. Szüksége lesz rá. Kell a temetésre, halotti torra, kell a hivatalnokok megkenésére, nehogy egyenruhát húzzanak rá, amint vége a temetésnek, kell a repülőjegyre, visszafelé, és kell, mert hátha úgy adódik – márpedig mindig úgy szokott adódni.

Csak akkor állt fel, amikor az utasok többsége már kiszállt; az ülés fölötti csomagtartóból kivette a kopott, barna bőrtáskát.

Vizenyőskék szemű fiatalember volt a vámtiszt.

– Boris Bulić? Milyen célból látogat Magyarországra, uram?

– Csak átutazom.

– Hová?

– Délebbre.

– Szerbiába? Kanadai útlevéllel nem tud átmenni. És veszélyes; Szerbia velük is hadban áll. 

– Nálam van a jugoszláv útlevelem is.

– Harcolni megy? Mert akkor sietnie kell. Pillanatokon belül elbánnak magukkal.

– Nem tudhatja, én melyik oldalhoz tartozom.

A kék szemek összeszűkülve méregették a sapka pereme alól, aztán ismét a fényképre pillantottak, összehasonlítva az útlevélképet az utassal. A kép lágyabb vonásokat mutatott, rendetlen sötét sörény keretében, a szemekben derültség bujkált.

– Nem hasonlít a fényképre.

– Öregszem.

– Tudja, hogy megtagadhatnám öntől a belépést?

– Tekintettel a körülményekre, lehet, hogy szívességet tenne vele – válaszolta Boris.

A tiszt lepecsételte, és visszaadta neki az útlevelét.

Zsúfolt volt a repülőtér. Boris megfigyelte, hogy az utasok többsége gyerekkel utazik, amit szokatlannak talált. A gyerekek általában jól öltözöttek voltak, de korukhoz képest túl csöndesen kullogtak többemeletnyi csomaggal megrakott reptéri kocsikat toló szüleik mögött. Leginkább szerb beszédfoszlányokat lehetett elkapni a tömegben. Boris megállt az egyik kevésbé megrohant büfépultnál, hogy vegyen egy kávét, mielőtt megkeresi a belgrádi minibuszt. Ha ugyan még jár.

Az ajtóban félre kellett állnia, hogy beengedjen egy sietős emberekből álló csoportot. Egy piros gyerekkocsi kereke átgurult a lábán. Az épületből kilépve azonnal cigarettára gyújtott. Felhőtlen volt az ég, mint ígérték.

– A derült napok a legrosszabbak – mondta az anyja Belgrádból. – Viharos időben viszont föl sem szállnak. 

Levette a műanyag pohár fedelét, kortyolt egyet. Zöld kabátos, idősebb nő lépett mellé:

– Szobát, uram? – súgta oda bizalmasan. Boris átnézett rajta.

Az indulási csarnoknál nagy nyüzsgés volt. Taxisok álltak meg röviden a terminál bejáratánál, járó motorral várva, amíg a fáradt szülők kiráncigálják a kocsiból csemetéjüket és óriási bőröndjeiket. Minden Belgrádból induló járatot felfüggesztettek, így a háború elől menekülő szerbeknek a budapesti volt a legközelebbi repülőtér. A menekülőket többnyire kocsival vitték a magyar határig, onnan vonattal vagy busszal utaztak tovább.

Dragan Todorović: Félbeszakadt napok krónikája

Európa Könyvkiadó, 2011

Fordította: Lukács Laura

"A bomba gyilkol, majd magához ölel." 

1999 tavasza: magányos ember áll egy lerobbant minibusz mellett az újvidéki hídon. Kanadából jött, s most Belgrádba megy, "haza" - s miközben közelednek a NATO-bombázók, ő a vizet nézi, és felidézi magában mindazt, amit emigránsként már szívesen elfelejtett volna. 

Visszaemlékszik a kilencvenes évek elejére, amikor legjobb barátjával, a rockzenész Johnnyval együtt koncerteken és utcai performance-okon tiltakoztak a Milošević-rendszer őrültsége ellen. Felidézi, hogyan sodródott hazája a háborúba, miközben az embereknek "kötelességük volt, hogy gyönyörtől mámorosan zengjék a rendszer dicsőségét". És emlékezik az apjára - épp azért jött haza, hogy őt eltemesse -, a nyugalmazott tábornokra, aki annak idején lelkesen állt ki a "hazafias" célokért, szívvel-lélekkel támogatta a katonai beavatkozást a "szeparatista erőkkel" szemben Boszniában és Horvátországban… 

Csupa gyötrelmes emlék, de mind közül a leggyötrelmesebb saját nagy bűnének emléke: ahogy a háború zűrzavarában elárulta legjobb barátját, s ellopta tőle a boldogságot - a lányt, akit mindketten szerettek… 

Dragan Todorovic 1958-ban született Kragujevacban, költő, zenész, színházi rendező és multimédiás művész. 1995-ig - amikor Kanadába emigrált - négy könyvet publikált Jugoszláviában, és népszerű televíziós személyiség volt. Jelenleg Angliában él. Multimédiás alkotásaival és könyveivel is számos jelentős díjat nyert. A Félbeszakadt napok krónikája első angol nyelven írt könyve.