(Részlet)

HABILIS: Valamelyik múzeumban, azt hiszem, Avignonban van egy Janus-fej: hidegen, csupaszon, albínó fehéren bámul a semmibe – mint egy dögtemetőben, a bomlás páráján keresztül a fénybe. Nem messze a falon alakok láthatók a sajátos kelta pokolból, az ő kollektív tudatukból. Két frankért látható egy undok szörnyeteg is, amely két levágott férfifejet tart a mancsai között. De az egész látvány inkább csak annak a lidércálomnak az érzetét kelti, amiből ez a szörnyeteg megszületett. A kelta művészek komolyan vették az álmokat. Az álmok, tudjuk, bentről jönnek, a szív mélyéből. És ez a tárna itt a mi századunk szíve, az Új Hallstatt. Ez, hölgyeim és uraim, ez a mi kollektív tudatalattink.
A mi Janus-tudatunk. Itt minden, de minden érthető. Nem érzik furcsának, amiről beszélek? A világ romlott, nem törődik az emberi jogokkal, ezért kerül sor borzalmas öldöklésekre. Vagy még nem értik, hogy az embert nem az rontja el, ami külső erő, és ami kintről hatol az emberbe? Hiszen az nem ér a szívig, ha már annyit
beszélünk a szívről, nem hatol a szívbe, hanem a hasba megy, és a maga természetes útján távozik onnan. Mint az étel. – Az embert az rontja el, ami belőle származik; mivel belülről, az emberi szívből rossz gondolatok érkeznek. Ahogy a szívből jött a kelták közé a törvénysértés, a paráznaság, a gyilkosság, a lopás, az irigység, a
fondorlat, a tisztátalanság, az istenkáromlás, a gőg, az esztelenség;.
Mindezek a tulajdonságok belülről jönnek, és megrontják az embert.
Ez történt, és kitört a lázadás. Öldösni kezdték a lázadókat. Meg kellett ölni őket.
HONZA: Ajaj!
HABILIS: Hallom, látom őket. Harcolnak az életükért az utolsó leheletig. De megölik mindet, könyörtelenül. Ha ilyenkor lehunyom a szemem, hirtelen előjönnek mindenhonnan. A tárna falain keresztül, hallatszik a távoli csatazaj, öldösik a provincia lázadóit. Ők pedig jönnek. A kelták – a fejedelmek – a lovak.
HONZA: A csontok.
Habilis fölébred révetegségéből.
Csönd.
NELA: Most kimondok valamit ebben a csöndben, jéghideg hangon: ez az ember, ez a Habilis, aki éjszaka odamászik hozzám, aki bunkósbottal hadonászik és kutyává változtatja az embereket, ez az ember, jól figyeljetek, ez csaló és őrült.
Mind Nelát bámulják.
NELA: Mit bámultok? Hiszen mindnyájan tudjuk.
ANASTAZIJA: Mit tudunk, Nelli szivikém, mit tudunk?
NELA: Hogy nem volt semmiféle lázadás a hallstatti provinciában, nem volt semmiféle fordulat.
ANASTAZIJA: Szivikém, te ezzel azt akarod mondani, hogy a professzor ezt csak úgy kitalálta?
NELA: Nem kitalálta. Hazudta. És mi mind vele hazuduk. Nincsenek itt kelták, nincs semmiféle kelta kultúra. Halottak csontjai vannak itt a legutolsó háborúból vagy a háború utáni politikai öldöklésekből vagy Isten tudja, honnan. Csontokon tapodunk, csontokon alszunk. Csontokon szeretünk és gyűlölünk. Ez a csontok évszázada, ez a csontok kontinense. Rétegekben, egyik réteg a másik fölött. Ennek az országnak minden tárnája egy-egy Hallstatt. És ez az igazságügyi orvostan témája, nem az archeológiáé.
Hosszú csönd.
HABILIS (jéghideg hangon): Miféle igazságügyi orvostan, Nela, szivikém?
NELA: Hiszen tudjuk mindnyájan, nem igaz? Hiszen már régóta tudjuk. Igaz, Jula?
JULA: Én nem tudom. Én megadom a tiszteletet. Főként a botnak.
NELA: Anastazija. Hiszen meghamisítják a kutatási eredményeket, igaz? Gondolja, hogy ezt beveszik valahol?
ANASTAZIJA: De hát mi van itt, mi van itt egyszerre? Megbolondult ez a hülye tyúk?
NELA: Talán ti bolondultatok meg. Talán ti is segítettetek megölni ezeket az embereket a professzorral, mi? Ki tudja? Persze hogy megbolondultam, persze. Megbolondultam, igen. Mert hagytam, hogy ideküldjenek. Az első nap tudtam, hogy itt semmi sincs rendben. Csak nem tudom még, hogy igazán akartok-e valamit ezekkel a csontokkal, és ez az őrült a te segítségeddel valóban idezárt bennünket. Hova hurcolod azokat a csontokat, ember? Hova hurcolod? Na, majd kiderül.
ANASTAZIJA: Nem, azt aztán nem!
NELA: Dehogyisnem, Honza, hát nem érted? Hiszen a kezedben volt a hallstatti bakancs? A kezedben volt?
HONZA: A parkban gondolod, a padon, a lábamon?
NELA: Egy csöppet sem gondolom a parkban, a padon, a lábadon.
HABILIS: Mi az, hogy igazságügyi orvostan, Nela?
NELA: Milyen gyáva vagy, Honza!
HONZA: Mit csináljak, ilyennek születtem. Már az anyukám is megmondta, gyáva ez a gyerek, sohasem ordít.
NELA: Mindegy. Legalább szíved van, ha kutyaszív is.
HABILIS: Mi az, hogy igazságügyi orvostan, mi az, hogy bakancs?
HONZA: Nekem semmi közöm hozzá. Én nem megyek tanúskodni, ha balhé lesz belőle. Én csak ott ültem a padon, a Kongresszus téren.
HABILIS: Jól van, szivikém. Elfogytak a kérdéseid? Senki sincs már, aki válaszolhatna.
NELA: Dehogyisnem. Te vagy az. Elég sok itt a kérdés, szivikém: honnan tudtad, hogy itt ennyi csont van? Ki mondta meg neked? Te is itt voltál, amikor idekerültek? Hová szállítod a csontokat? Eladod őket? Vagy elégetik őket, valami krematóriumban? Dugdosod a csontokat a jövő régészei elől? Ezt csináljuk? Ki bízott meg ezzel? Lekötelezettje vagy valakinek? Vagy pénzért csinálod, honorisz kassza? Selyemharisnyáért? Netán őrült vagy, professzor Habilis? Hogy mondtad? Ez a kibaszott föld, tele van hallstatti csontokkal? Igen? Miért hiszed, hogy hallgatni fogok? Mint egy kisegér? Mint egy szuka? És a többiek itt mind?

***

2009. február 12-én volt a bemutatója Békéscsabán a szlovén Drago Jančar Hallstatt című drámájának. Az előadást Merő Béla rendezte. A premieren és a közönségtalálkozón a szerző is részt vett. A Hallstattot eddig Szlovénián kívül Ausztriában, Olaszországban és az USÁ-ban játszották. Magyar ősbemutatója Veszprémben volt 2003-ban Sashalmi József rendezésében. A dráma a Nyílt Fórum 1997. kötetében jelent meg Gállos Orsolya fordításában, jelenleg a Békéscsabai Jókai Színház műsorán látható.
A darab egy régészeti lelőhelyre viszi a nézőt, ott azonban kiderül, hogy az előkerülő csontok nem a régmúltból, hanem a legutóbbi háborúk, forradalmak nyomán kerültek a föld alá. Jančar azokra a csontrétegekre kérdez rá darabjával, amelyek annyira jellemzőek a mögöttünk hagyott századra.