hirdetés

Dragomán György: Medvezsír

2017. március 11.

A férfi akkor megfogta a ruhát, összerándult, ahogy megsütötte a tenyerét a hideg, felszisszent, aztán kérdezett valamit a nőtől, a nő Hermészre nézett: – Hogyhogy a medvék testhője? – kérdezte. Hermész erre a vasrácshoz ment, lerántotta róla a ponyvát: – Medveháton fognak menni... – A hónap szerzője, Dragomán György novelláját olvashatják.

hirdetés

Hermész, ahogy mindig, most is nagyon óvatosan állt be a fák közé a busszal, ahogy leállította a motort, rögtön meghallotta, hogy hátul, a vasrácsra feszített ponyva mögött kaffognak és morognak az állatok.

Hermész a rácsba rúgott: – Csend legyen, már az istenit neki – kiáltotta, nem is annyira az állatoknak, mert azok úgyse bírtak volna nyugton ülni az éhségtől, a koffeintől, meg az amfetamintól, inkább csak azért, hogy az kuncsaftok felébredjenek végre, több órája aludtak mind a ketten, a férfi félrebicsaklott fejjel, félig a nő ölében, a nő meg oldalra dőlve a lefóliázott ablaknak döntött fejjel. 

Hermész megint rávágott a rácsra, hallatszott, hogy az állatok szomjasan tologatják ide-oda az üres lavórokat a padlón, Hermész újra az ügyfelekre nézett, a férfi tért először magához, kábán nézett körül, aztán lassan eszébe juthatott, hogy mi a helyzet, mert a nő vállára tette a kezét, megrázta, halkan mondott neki valamit, elég szép dallamos nyelv volt, Hermész meg se próbálta már kitalálni, hogy milyen, régen még érdekelték az ilyen dolgok, de több mint harminc év után már azt gondolta, igazából mindegy.

A nő mindjárt tudta, hogy hol van, a régi Ikarusz baloldali üléseinek helyét kitöltő ütött-kopott ipari mélyhűtőre nézett, aztán Hermészre: – Átértünk már? – kérdezte.

Hermész bólintott. – Ötszáz méter – mondta –, ilyenkor szoktam elkérni a pénz másik felét.

A nő odaszólt a férfinak, a férfi pénzzel teli nájlonzacskót vett elő a kabátja alól, odanyújtotta.

Hermész elvette a pénzt, arra gondolt, hogy mindig becsomagolják, borítékba, zacskóba, zsebkendőbe, olyan is volt, aki egy zokniba dugva adta oda.

Kinyitotta a hűtő rekeszét, egy törött összevissza szigszalagozott fagylatosdobozt vett elő, odaadta a nőnek. – Vetkőzzenek pucérra, aztán jó alaposan kenjék be magukat – mondta –, addig én megszámolom a pénzt.

Ahogy kimondta ezt a mondatot, az apja jutott eszébe, hogy az öreg vajon hányszor mondhatta ki ezt a mondatot, és ő maga vajon hányszor, felismerte a hangjában az apja hangsúlyait, majdnem egészen úgy mondta ki, ahogy az öreg mondta volna, biztos büszke lenne, hogyha hallaná.

A nő elvette a dobozt, odasúgott valamit a férfinak, aztán vetkőzni kezdett, a férfi is levette a felsőjét, az ingét meg a nadrágját, közben a nő kibontotta a dobozt, a szagtól öklendezni kezdett, Hermész egy zsebkendőt nyújtott oda neki, – Ez már csak ilyen, nem lehet rajta segíteni – mondta –, de gyorsan meg lehet szokni, ne féljen. 

A nő megtörölte az arcát, az egyik ujját undorodva a sárga kenőcsbe dugta: – Mi ez? – kérdezte közben.

Hermész megint az apjára gondolt, az ő mozdulatával intett: – Hogyhogy mi, medvezsír – mondta –, de több kérdés ne legyen, megegyeztünk, hogy senki se kérdez semmit, tetőtől talpig kenjék be magukat, a hajukat se hagyják ki, mire befejezik, addigra én is végzek. 

Hermész a sofőrülés mellől a vaskazettából, a többi pénz mellől, elővette a kis UV-lámpát, egyenként végigsimított mindegyik bankjegyen, külön-külön mindegyikre rávilágított, volt, amelyiket meg is szagolta, látta, hogy a férfi nézi, – Mit bámulsz – mordult rá, magyarul, hogy még véletlenül se értse, aztán hosszasan forgatta, gyűrögette a pénzeket a lilás fényben, az ember nem lehet elég óvatos, csak az hiszi el, hogy ezeket az új eurósokat nem lehet hamísítani, aki nem látott még rendes transznisztriai vagy északkoreai minőségi munkát, azok ott Brüsszelben annyira hisznek az elektronikában, itt a határon is, amit művelnek, mindenhol lézeres mozgásérzékelők meg infrakamerák meg mágneses lépésdetektorok, azt modják, hogy nemsokára jönnek majd a kábítólövedékes mikródrónok, állítólag a franciák már kifejlesztették a prototípust, na majd ha azokat is elkezdik bevetni, akkor lehet, hogy tényleg vége lesz ennek az egész szakmának, ez egyetlen működő módszer, nem csoda, hogy egy vagyonba kerül, alig van, aki ki tudja fizetni, kéthavonta egy fuvar, az semmi. Az apja még hetente vitt át embereket, és azt mesélte, hogy azelőtt, amíg még az aknazár volt fenn, addig naponta százan-kétszázan nekivágtak, abból a fele legalább átjutott, igen, a régi szép időkben, amikor még nem kellett ez a kurva csúcstechnológia. 

Hermész kikapcsolta az UV-lámpát, összegumizta és eltette a pénzt. – Megvan – mondta –, nagyon köszönöm – kinyitotta a mélyhűtő legnagyobb rekeszét, elővette a két pár jegesre hűtött gumicsizmát meg a két csuklyás neoprén ruhát. – Jól van – mondta –, húzzák fel, a medvezsír megvédi magukat a ruha hidegétől, legfeljebb a bőrük hámlik le pár tenyérnyi helyen, de így biztosan nem látja meg magukat a hőkamera, ami kis melegük a neoprénen átmegy, azt meg elfedi a medvék testhője.

A férfi akkor megfogta a ruhát, összerándult, ahogy megsütötte a tenyerét a hideg, felszisszent, aztán kérdezett valamit a nőtől, a nő Hermészre nézett: – Hogyhogy a medvék testhője? – kérdezte. Hermész erre a vasrácshoz ment, lerántotta róla a ponyvát: – Medveháton fognak menni –, mondta, a rácson át látszott, hogy a két nagy barnamedve a lavórokat pofozgatja, Hermész hallotta, hogy az ügyfelei hőkölve szívják a levegőt. – Öltözzenek, öltözzenek – szólt rájuk –, nem kell megijedni, a medvék szelídek, még az apám idomította őket bocs korukban, ez az egyetlen biztos módszer, ezzel eddig még mindenki átjutott, a barnamedve az Unióban még mindig védett állat, arra nem lőhetnek, nem is foglalkoznak vele, a medve szabadon kószálhat, amerre akar, még örülnek is, ha átmegy a határon, legalább frissül az állomány – Hermész elhallgatott, az ügyfelekre nézett, ott álltak, már rajtuk volt a ruha, gőzölgött róluk a hideg, a férfi mondott valamit a nőnek, a nő nem fordította le, hanem ő is beszélni kezdett, úgy tűnt, vitatkoznak, aztán a nő szólalt meg: – Nem ezt ígérte – mondta. 

Hermész erre elmosolyodott: – Lehet, hogy a részleteket nem mondtam el, de a módszer üzleti titok. Megigértem, hogy átvitetem magukat a határon, és az vagy így megy, vagy sehogy, de ha nem tetszik, úgy is jó, ha akarják, visszaviszem magukat a legközelebbi városig, de a pénzt sajnos nem tudom visszaadni, döntsék el, beszéljék meg – elhallgatott, a medvéket nézte, tudta, hogy úgyis igent fognak mondani, mindig mindenki igent mond. A férfi nagyon hangosan mondott valamit, a nő erre vadul rákiabált, Hermész inkább próbált oda se figyelni, megesett, hogy ilyenkor tettlegességre került sor, az apja mindig azt mondta, ebbe jobb nem beleszólni, jobb megvárni, amíg szépen meggyőzik egymást. És tényleg, a férfi végre sóhajtott egyet, a nő Hermészre nézett: – Jól van – mondta –, ha máshogy nem lehet, akkor így. 

Hermész bólintott, megint benyúlt a hűtőbe, odadobta nekik a terepszínű hátizsákot – tessék, ez a maguké, ebbe pakolhatnak, aztán jöjjenek, hátramegyünk, ott kinyitom az ajtót, bemegyünk a medvékhez, a lényeg, hogy lassan mozogjanak, és ha felültek, erősen tartsák a hevedert. Az állatok csak akkor indulnak, ha füttyentek, a vízszagra mennek, a patak a határ túlsó oldalán van, odáig maguktól tudják a járást, ha odaértek, rögtön elkezdenek majd inni, akkor azonnal szálljanak le a hátukról, mert a medvék így begyógyszerezve elég gyorsak, nehogy még visszahozzák magukat, a patakmederben gyalogoljanak folyásirányba az első hídig, onnan már az országúton vannak, a gumicsizmákat és a zsákot megtarthatják, de a neoprént hagyják ott a híd alatt.

Hermész megvárta, amíg bepakolnak, aztán kiszálltak a buszból, a férfi vitte a zsákot, sötét volt, ahogy a busz hátsó részéhez mentek, cuppogott a bokájuk körül a sár, a nő gumicsizmája egy kicsit nagy lehetett, egyszer majdnem elesett, de a férfi elkapta a karját. Hermész a lánccal leengedte a rámpát, aztán egy kurblival kinyitotta a busz hátsó ajtaját.

A ketrecből kiszűrődő halvány fényben megállt, az ügyfelekre nézett, elővette a két borítékot az iratokkal, odaadta nekik. – Az átjutással nem lesz baj – mondta –, de vigyázzanak, a határon belül ötven kilométerig kérhetik a papírjaikat, ezekkel az ideiglenes személyi igazolványokkal nem jutnak messzire, épp csak arra jók, hogy egy kis időt nyerjenek, ha biztosra akarnak menni, legjobb lesz, ha azt mondják, hogy AIDS-fertőzöttek, akkor nagyobb eséllyel kapnak betegjogi menekültstátuszt, de ahhoz vírus is kell, szerencséjük, hogy ilyen öreg profit választottak, még plusz húsz százalékért ezt is el tudom intézni maguknak – ahogy ezt mondta, már elő is vette a zsebéből a két előkészített fecskendőt, a nő felé kínálta, az mondott valamit a férfinak, a férfi nemet intett. – Amink volt, odaadtuk – szólalt meg a nő. 

Hermész elmosolyodott – Csak vicceltem – mondta. – Ez természetesen benne van az árban. Apám még felárat kért volna érte, de én nagyvonalúbb vagyok. Változnak az idők – mondta, elfintorodott. – Ha most beadják maguknak, két nap múlva már kimutatja a szervezetükben a teszt. Onnan kezdve már semmiképpen sem toloncolhatják ki magukat. Ma már ez az egyetlen működő módszer.

A nő fogta meg először a fecskendőt, a férfi először nem akarta elvenni, aztán mégis kézbe fogta.

Hermész bólintott – Ez az, adják szépen be egymásnak – mondta, elfordult. – Ne féljenek, nem nézek oda. Ha megvannak, szóljanak, akkor kinyitom a ketrec ajtaját, bemegyünk a medvékhez. Onnantól nem ajánlatos megszólalni, úgyhogy legjobb lesz, ha most búcsúzunk el egymástól, maguknak is azt kívánom, amit mindenki másnak szoktam, jó utat, sok boldogságot, sok szerencsét.

 

2004-ben a Litera Eurovízió című antológiájában jelent meg Dragomán György Fuvar című novellája. Azóta több mint 12 év telt el, a most közölt novella a Literán ugyan nem, Dragomán György szerzői odalán azonban olvasható Fuvar folytatásának is tekinthető. Fotó: Valuska Gábor.


Dragomán György

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.