hirdetés

Dragomán György: Nekem kamaszkoromban mindig süt a nap

2017. március 14.

Ahhoz, hogy az első pillanatban a szagán megérezd az elnyomás veszélyét, tényleg nem árt, ha vannak már ilyen típusú tapasztalataid. Ha nem láttad és tapasztaltad meg működés közben, akkor az elején talán még megbocsátóbb vagy, a cél érdekében megengedhetőnek tartasz bizonyos dolgokat – pedig nem megengedhetők. – A hónap szerzőjét, Dragomán Györgyöt Hrabovszky Dóra kérdezte.

hirdetés

Mennyi a konkrét, saját élmény a történeteidben, valósak-e bizonyos motívumok? A gesztenye például visszatérő elem…

A saját történeteim nem érdekesek, azokat sosem írtam meg egy az egyben. Gyerekkoromban is mindent érdekesebben meséltem el, mint ahogy megtörtént, a fantáziám elragadott, és hasonlóképp van az írásnál is. Meglátok valamit, aztán mögötte a történetet, ami izgalmasabb is és jobban érdekel, mint maga a puszta valóság. Egy csomó motívum, egyes tárgyak, helyszínek, szagok és indulatok viszont nagyon is konkrétak lehetnek. A gesztenyét tényleg rajongásig szeretem, bárhol vagyok a világon, veszek. Biztosan azért, mert elég nagy ritkaság volt Vásárhelyen, Nagybányáról kellett hozni, olyan egzotikus dolog volt. És ott volt a gesztenyepüré-csinálás is. Erdélyben nem volt az a fajta klasszikus gesztenyepüré, ami Magyarországon, nem lehetett a boltban megvenni, hanem anyámmal ketten készítettük: szerezni kellett hozzá gesztenyét, megfőztük, kettévágtuk, kikapartuk kiskanállal. Ünnepi dolognak számított, nem sokszor csináltuk. Úgyhogy nekem idillikus szimbólum lett a gesztenye, és már vigyázok is, hogy ne írjak folyton erről… Dél-Tirolban ettem amúgy a legjobbat, nagy lyukas vaskanálban sütötték hordóban lobogó tűz fölött.

Fotó: Valuska Gábor

A fehér király filmváltozatában modern sportkocsik és drónok száguldoznak, a nagykövetnél tett látogatás pedig sci-fibe illő jelenet lett a filmben. Miért cserélték az alkotók az erdélyi helyszínt egy másik, fiktív és modern világra?

Nyilván a saját valóságukból kiindulva akarták megnézni, hogy milyen lehet a diktatúra. Talán az is közrejátszott, hogy a rendezőpáros férfi tagját, Jörg Tittelt különösen izgatták a technikai részletek. Például igazi robotot használt a filmben, ami talán első alkalom volt. A technológia amúgy is érdekes kérdés, az én gyerekkoromban például be volt tiltva, mintha félt volna tőle a hatalom. Még egy írógépet is regisztrálni kellett, egy kétkazettás magnó veszélyes dolognak tűnt. Ezért gyerekkoromban valahogy úgy képzeltem, hogy a technikai fejlődés automatikus kiszabadulást jelent a diktatúrából. Így nőttünk fel és aztán felnőttként különös volt látni, hogy most mégis vannak olyan diktatúrák, zárt társadalmak, amelyek technikailag nagyon fejlettek, mégis elnyomó rendszerek. Észak-Koreában nincsen internet, de Kínában van – igaz, cenzúrával. Nem valósult meg, amit gondoltunk, hogy a technika majd elhozza a szabadságot is, a rendezőpárost is az érdekelhette, hogy egy ilyen technikai társadalomban hogyan működik a diktatúra. Hiszen egészen nyílt társadalmak, mint például az amerikai is, tudnak autoriter irányba fordulni.

SZ.D.: Egy mai elnyomott társadalomban a technikai fejlettség mégis meghozhatja a szabadság illúzióját?

Nem gondolnám. Talán szabadabbnak érzed tőle kicsit magad, mi is szabadabbnak gondoltuk magunkat attól Erdélyben, hogy titokban videofilmeket nézhettünk, és függetleníteni tudtuk magunkat az állami televíziótól. De ettől még teljesen egyértelműek a diktatúra szabályai. Aki abban él, nagyon világosan tudja, hogy mik a szabályok, és milyen következményekkel jár, ha áthágják őket. Olvastam, hogy a fiatal kínaiak közül nagyon sokan nem is tudnak a Tiananmen téri mészárlásról, mert egyszerűen nem beszél róla senki. A hatalom célja még mindig az, hogy ha a többség nem ismeri az igazságot, akkor nem is létezik az információ.
Ehhez jön, hogy mindaz a technológia, ami ma a kezünkben van, a visszájára fordulhat: létrejöhetnek a tökéletesen megfigyelt társadalmak. Kínában 40-50 ezer cenzorról beszélnek, a szoftverek, amelyeket nem egyszer a szabad világban fejlesztenek, és amelyekről nem is tudjuk igazán, hogyan működnek, lassan a totális megfigyelést is lehetővé teszik majd. Az én gyerekkoromban még letakartuk a telefont, de most mit takarsz le?

Mi határozza meg a diktatúrát?

Induljunk ki abból, ha a gondolat-, szólás- és vallásszabadság hármasa teljesül, akkor lehet szabad társadalomról beszélni. A diktatúrában először is nincs tökéletes szólásszabadság, egyfajta túlhatalom van, bizonyos gondolkozási irányok korlátozottak. A világ nagy részén azt lehet látni, hogy a pénz, fejlettség nem hozza automatikusan magával a szabadságot. Bizonyos, zárt társadalmak minden szempontból igen fejlettek technikailag, mégsem valósul meg egy sem e három dologból. Mondjuk Szaud-Arábia: csúcstechnológia, hatalmas gazdagság, de nagyon szigorú szabályok vannak, ezért a mi szempontunkból egy totálisan zárt társadalomnak tekinthető. A tudásból, fejlettségből tehát nem automatikusan következik a nyílt társadalom vagy a totális gondolatszabadság létrejötte.

Sz. D.: Hogyan látod a mai magyar társadalmat e hármas mentén?

A diktatúrának nincsenek szigorú határvonalai: láttam már cenzúrát közelről Magyarországon, de úgy gondolom, mivel ezek a dolgok nem intézményesültek, nem érdemes diktatúráról beszélni. Azt a szót szoktam használni inkább, hogy „túlhatalom”. Amikor a hatalom olyan dologba is bele akar szólni, amibe nem kellene, hiszen nélküle is nagyszerűen megy. A hatalom akkor működik jól, ha megteheti ezt, de mégsem teszi: korlátoznia kell önmagát, a minimumra kell törekednie, nem a maximumra. De ahhoz, hogy önfenntartóvá váljon, a maximumra kell törekednie. Ugyanakkor, vannak durvább példák a környéken. Törökország jó példa arra, hogy egy működő demokrácia felé tartó társadalom hogyan válik pillanatokon belül rendőrállammá: tíz évvel ezelőtt még komolyan úgy tűnt, van esély arra, hogy előbb-utóbb az Európai Unió tagja legyen, ma pedig barátaim ülnek börtönben, műfordítók, lapszerkesztők, akik nem csináltak semmit, csak próbáltak normálisan újságot írni. Mi azért nagyon messze vagyunk ettől, de érezhetünk túlhatalmi törekvéseket. Ha kíváncsiak vagyunk, hogy mennyire szabad egy ország, meg kell nézni például a híradót. Amikor a híradóban nincsenek kérdések, vagy a politikusok nem válaszolnak rájuk, a híradó gyakorlatilag egysíkú teremlési riportok sorozata, az azért elég árulkodó.

A fehér királyt és a Máglyát is sokan dicsérik időszerűségük miatt. Az utóbbi években világszerte megjelent a disztópiairodalom egy újabb hulláma, jellemzően sci-fi regények, amelyek a fiatalabb generáció körében lettek különösen népszerűek. Mit gondolsz, mi lehet a jelenség oka?

Az a baj, hogy ez a téma mindig időszerű. A hatalom természetéből következik a túlhatalomra való törekvés. Nem kell ehhez diktatúra, egy cégen vagy éppen egy családon belül is megtapasztalható. Ez mindig így volt és mindig így lesz, ezért az erről való beszéd is mindig időszerű. Néha persze a hatalom vérszemet kap, és ilyenkor ez a folyamat intenzívebbé válik. Számomra elég meglepő, hogy sok fiatal számára ezek a jelek nem evidensek rögtön az első pillanatban. Ahhoz, hogy az első pillanatban a szagán megérezd az elnyomás veszélyét, tényleg nem árt, ha vannak már ilyen típusú tapasztalataid. Ha nem láttad és tapasztaltad meg működés közben, akkor az elején talán még megbocsátóbb vagy, a cél érdekében megengedhetőnek tartasz bizonyos dolgokat – pedig nem megengedhetők.
Nagyon furcsa volt számomra, mikor olyan 15 évvel ezelőtt elindult a disztópiák népszerűsége. Egyre gondolkoztam, hogy vajon miért érdekli ez a fiatalokat, jó dolgukban olvassák-e őket. Akkor vegyék elő inkább Orwellt, vagy olvassák el, milyen volt egy diktatúra valójában. Aztán rájöttem, arra kíváncsiak, hogyan jöhet most létre egy ilyen diktatúra-disztópia. Próbálják megérteni, hogy ők hogyan juthatnának oda: minden mostanában divatos disztópia nagyjából olyan társadalmakból indul el, mint amilyeneket most látunk. A technológia túlhatalomként is működhet, a személyes szabadságunk, azaz a privacy-kérdés igen sérülékeny, és ezt érzékeli a társadalom is.

Míg A fehér király Dzsátája egy 11 éves fiú, a Máglya Emmája 13 éves. A diktatúra miatt választottad a gyerekperspektívát ezekhez a regényekhez?

Azt nem állíthatom, hogy a diktatúránál adja magát, mert az első regényem egy sokkal végletesebb diktatúráról szól, mégsincs benne gyerekhang. Viszont tény, hogy a gyerekek diktatúrában élnek, ha akarnak, ha nem. Az óvodánál nagyobb diktatúra nincsen. Emlékszem óvodás koromra: onnantól tudtam, hogy nagyon nehéz szabadnak lenni, mert nem hagyják. Már önmagában frusztráló, hogy vannak nálad kétszer nagyobb gyerekek, akik téged megvernek, vagy meg tudnának verni, ha akarnának. A kamaszkor azért jó, mert akkor bukkansz ki ennek az egésznek a szörnyű nyomása alól, akkor lehetsz igazán szabad. Én inkább erről a korszakról írok, engem ez érdekel.

Mi teheti szabaddá a kamaszkort?

Nekem nagyon szépen alakult a kamaszkorom, egész életemre erőt ad. Három dolog történt velem ekkortájt, először is átjöttem Erdélyből Magyarországra. Azt éreztem, hogy egy zárt társadalomból totálisan nyílt rendszerbe kerültem. Az itteni elnyomásnak már csak a legvégét láttam, tudatosan, szinte felnőttként élhettem meg a rendszer összeomlását. És közben beleszerettem életem szerelmébe – nem egészen másfél év alatt minden szempontból szabadnak érezhettem magam, egy, a kivándorlás terhétől félig agyonnyomott kiskamaszból egy boldog és szabad fiatal felnőtt lettem, nem csoda, ha ettől úgy éreztem, hogy minden lehetséges. Fényes, gyönyörű időszak volt, nekem kamaszkoromban mindig süt a nap.

Egy diktatúrában is megvalósulhat ez a bizonyos szabadságérzés?

Attól függ, hogy a diktatúra mennyire teszi tönkre az életed. Nekem szerencsém volt, akkor jöttünk el, amikor kezdett a dolog élessé válni. De alapvetően hiszek abban, hogy lehet szabadnak lenni egy diktatúrában is. Akkor kezdődik a diktatúra igazán, amikor elhiszed, hogy igazuk van, sőt annyira rettegsz tőlük, hogy már valahol azt akarod, hogy igazuk legyen. A hatalommal kapcsolatban pesszimista vagyok, de a történeteim ennek ellenére mégis csak éppen arról szólnak, hogy „csakazértis”. Lázadni kell, főleg egy kamasznak.

Sz.D.: Azok a negatív élmények, amelyeket gyerekként átéltél a közösségben – hogy nem voltál boldog az óvodában, iskolában, nem volt jó neked egy ilyen hatalmi helyzetbe kerülni –, szülőként hogyan dolgozod fel? Mit közvetítesz a gyerekeidnek erről?

Ez tényleg nehéz, mert én nem nagyon tudok semmiféle hatalmat elfogadni. A gyerekeimnek el kellett magyaráznom, hogy az iskolának nem a hatalomról kell szólnia. Nem fogadhatják el, hogy valakinek hatalma legyen felettük, de ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan értelmetlenül lázadniuk kell, mert ha túlzásba viszik, akkor támadási felületet adnak a hatalomnak, és éppen ezzel kerülnek igazán a csapdájába. Nem nevelhetem társadalmon kívülinek a gyerekeimet. Megpróbálom nekik megmagyarázni, hogyan lehetnek, akár csak belülről szabadok.

Mikorra várható a trilógia befejezése?

Megfogadtam, hogy már nem ígérgetek. Jól állok, de sokesélyes, mert közben más könyveken is dolgozom. Elképzelhető, hogy megelőzi valami, bár nem valószínű.

A témát továbbviszed a későbbi munkáidban is?

Nem, egyáltalán nem. Persze, biztos megmaradok a hatalmi viszonyoknál, mert hatalmi viszonyok mindig vannak, de valószínűleg ugyanerről a korszakról önálló könyvet többé már nem írok. A 80-as évekbeli Románia mint téma érintőlegesen még előkerülhet később, de újabb regényként már nem valószínű. A könyvek, amiket látok magam előtt, teljesen más világban játszódnak.

(Néhány kérdést, az interjú során Szekeres Dóra tett fel, ezeket SZ.D.-vel jeleztük.)

 

 

Hrabovszky Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.