Azt kéritek, barátaim, írjam meg találkozásomat középiskolás diákokkal. Tasnádi István nyilatkozta valahol, hogy az írók között a drámaíró valami egészen különleges, ismeretlen állatfaj. A drámaíró az osztályteremben ugyanezt érezheti, legalábbis az első tíz-húsz percben. Nekem szerencsém volt, a diákok olvasták a „kijelölt” darabot, sőt, eljöttek megnézni a színházba. Két gimnáziumban voltam, a másodikban nem csak ezt látták-olvasták, hanem kiderült, az eddig négy évben még három darabomon ott volt az egész osztály, sőt ebből dolgozat, irományok születtek. Mindenféle fesztiválok, akciók nélkül. És még így is csak nehezen tudtunk egymással mit kezdeni. Párbeszédre gondoltam, kérdésekre, válaszokra, de nem tudtam megállni: ömlött belőlem a szó. Beszéltem korszakról, amikor a drámaíró ismert, szeretett állatfaj volt. Amikor nem lehetett választani, hogy este melyik darabot nézd meg. Szakonyi, Hernádi, Páskándi, Illés Endre, Csurka István, Örkény István, Sárospataki, Fejes Endre, Sarkadi, Kocsis István, Szabó Magda, Spiró György, Sütő András, Nyírő József, Görgey, Illyés, Németh László, Győrffy – és még hányan. Az előadások nagy szériát értek meg, általában nagyszínpadon, micsoda korszak, micsoda szerzők, micsoda művek. És milyen alkotó kapcsolat közönség-szerző-színház között. Hol rontottuk el? Ki rontotta el? Törvényszerű? Kisstílű színházi korszakokban azt mondjuk, igen, ez törvényszerű. A film. A video. A televízió. Érdektelenség. Rohanás. Színház halála. Színház örökléte. Majd egyszer. Újra. Tehetségtelen korok örök kifogásai. Korszakról beszéltem, melyben a burjánzó magyar dráma közkincs volt. Ma magánügy. Érdektelen.
     Mint a színészet, a színészek. Mint a rendezők, a rendészet. Mennek el sorban, iskolateremtő színészek, rendezők, és nem hagynak itt senkit. Tanítványt nem. Mert nem kell mester. Nincs mester-tanítvány viszony. Nincs folytatólagosság. Anélkül pedig hiány, űr, lyuk.
     A kortárs dráma fesztiválja keretében került sor a beszélgetésre. Azokkal, akiknek fogalmuk nincs, mit takar ez a fesztivál. Hogy is lenne. Nem értük rendeződik. Valamiféle elit-különítmény részére, a kifinomult hallású közönségnek, a sznobériával méregerősen átitatott pár tíznek, húsznak. Kortárs drámafesztivál, amelynek nincs köze a közönséghez. Amelynek nincs kapcsolata a befogadóval, amely nem törekszik a befogadó felkészültségétől, műveltségétől független hatáselemekre. Amely nem akarja a nézőt felmutatni a drámában, hanem önmagát billegeti a tükör előtt, és nárcisztikus rohamot kap attól, hogy ezt valakik még képesek megnézni. Előadások, amelyek szánalmas igyekezettel próbálják felmutatni a hatvanas-hetvenes évek avantgarde színházi megnyilvánulásainak akkor még tiszta eszközeit. Hol van már az a forradalom? Nem kellene túllépni rajta? Ki lesz az, aki visszavezeti a drámát a közönséghez, a minden-emberi lényeg-hordozójához? Vagy ki az, aki a közönséget varázsolja saját költői világába, olyan teret nyitva, ahol nincsenek számozott ülőhelyek, csak a befogadás öröme, megtisztulása, katarzisa?
      A kortárs dráma fesztivál keretében vagyok itt, próbálom megindokolni a találkozót, de erről nem is beszélek többet. Nyíljanak meg ők. Kérdezzenek, beszéljenek. De nincs a kérdésekhez információjuk, nincs a témához élmény. Nem ők a hibásak. Mások rontották el.
      Más generáció ez már. Látom rajtuk, látom a lányaimon. Egy morális mocsárba tartó világ kegyetlen kritikusai. Az előző generációk idióta létezéseitől megundorodott, tehetségesnek tetsző nemzedék. Ha írónak hisszük magunkat, rajtunk a felelősség, hogy olyat adjunk nekik, amely segíti őket ennek az életképtelen világnak a megváltoztatásában. Ha már mi nem tudjunk, nincs rá erőnk, tehetségünk, tegyék meg ők. Hisz ők néznek. Elmennek. Befogadnak. Csak válogatnak. Kritikusan, elszántan.
     Ezt a kritikát nekünk tudnunk kell elviselni. És ezzel a tudattal írni. Nekik.

 

[a kép forrása: szinhaz.net]