hirdetés

drMáriás: cím nélkül (bérháznapló)

- részletek drMáriás készülő kötetéből -

"Egy napon a feleség, aki állandósult depressziójában mindig sírva seperte fel a lépcsőházat, fogta magát, s megszökött a két gyerekkel. A gondnoknak ez nem jelentett különösebb problémát. Sajnálta a gyerekeket, de nem tudott változtatni életén. Maradt az antennaforgatás és az egészéjszakás őrület."
 
drMáriás Író, zenész, képzőművész (Újvidék, 1966. nov. 3.) 1986-91: Művészeti Egy., Belgrád. Budapesten él és dolgozik. Kötetei: égevő (bahia, 1995), szép a puszta (Kalligram, 1999), űrboksz madrigálok (Kalligram, 2001).
hirdetés

fsz/1
    
     A gondnok egy nagydarab, szakállas, mélabús arcú, üres szemű harmincöt körüli ember. Egy szobában lakik sovány feleségével és két szép gyermekével, nagy fekete kutyájával, rengeteg aranyhalával, tévéjével és mindazzal az irgalmatlan kacattal, szeméttel, amelyet nap, mint nap talál, s begyűjt. 
     Kedvenc szórakozása a pornóadók belövése és bámulása. Külön követőrendszert dolgozott ki, hogy az állandóan változtatott kódok kulcsait megtalálja. Egész éjjel pornót néz, minél keményebbet lehet, majd beáll a konyhába és nyögdösve onanizál. A kutya ilyenkor mögötte csahol és ugat, amíg a művelet befejeződik. Minden éjjel, kivétel nélkül.
     Egy napon a feleség, aki állandósult depressziójában mindig sírva seperte fel a lépcsőházat, fogta magát, s megszökött a két gyerekkel. A gondnoknak ez nem jelentett különösebb problémát. Sajnálta a gyerekeket, de nem tudott változtatni életén. Maradt az antennaforgatás és az egészéjszakás őrület.
     Üresnél is üresebb nappalait gyűjtögetéssel töltötte, mint régebben is, s hordta a sok szemetet haza: elázott deszkákat, rozsdás alkatrészeket, letört hűtőszekrényfogókat, szétszakadt parókákat, repedt akváriumot, szétázott telefonkönyvet, egyszóval mindent, s már-már alig fért be az egyetlen szobába.
     Egy reggel egy közeli építkezés hatalmas, ormótlan gödrében sétált. Sétált, s rugdosta a kacatot jobbra-balra az útjából, s nézte, hogy van-e ott valami érdekes. Egyszer csak valami keménybe rúgott, s az csendben továbbgurult a magas gazban. 
     Egy fej volt. Egy hosszú fekete hajú férfié. A halott fej szeme üresen nézett a semmibe, s nem látott semmit. Lejárt a film. Kiürült az elem. Kész. 
     A gondnok egy kicsit viszolygott tőle, majd egy bottal belökdösve egy kartondobozba hazavitte. Otthon jól látható helyre akarta tenni. Fogta a halakat a nagy zöld akváriumból, beöntötte a vécébe, s bele tette a fejet. Oldalról kövekkel támasztotta meg, hogy ne dőljön el, úgy álljon, hogy őt nézze. 
     Nézte a fejet, s felröhögött. Örült, hogy most már megint nincs egyedül. A kutyának is tetszett, csóválta a farkát és ugatott az akvárium felé. Ekkor vette döbbenten észre, hogy a fej éppen olyan, mintha az övé lenne. Ha ránéz, mintha a tükörben saját magát látná.
     
      
      
     II./1 
     
     Rudika egy tizenkét éves kövér kisfiú. Idősebb testvérei, szülei nem foglalkoznak vele. Ha tehetik, kiküldik a lakásból, menjen ki, menjen el valahová, menjen játszani, csináljon, amit csak akar, csak itt ne lábatlankodjon.
     Rudika magányos. Tudja, hogy ő nem hülye, és azt is tudja, hogy egy napon mindent meg fog bosszulni. Szüleinek azt, hogy nem hallgatják meg, nővéreinek azt, hogy nem játszanak vele, csak kefélnek naphosszat az udvarra néző gyerekszobában. Kefélnek, s viháncolásukat hallgatja az egész ház, mert mindig nyitva az ablak, az ablak, melynek szeme van.
     Egy délelőtt Rudika szép ruhában jött haza az iskolai ünnepségről, boldog volt, s játszani akart testvéreivel, beszélgetni szüleivel, de azok, mint általában, kiküldték a folyosóra. Fogta a kutyát, a kis spánielt, s elvitte sétáltatni. Amikor visszatért a sétából, a lakás ajtaja zárva volt, s csak a szokásos nyögések szűrődtek ki az ablakon. Kopogott, csengetett, de csak a nyögéseket hallotta, majd kuncogást és zenét bentről.
     Lassan kigombolta nadrágját, letolta gatyáját, s maga alá szorítva a nyüszítő kutyát levágódott a függőfolyosóra. Vakarászott, babrált a lába között, majd amikor már érezte a várt feszültséget, még jobban maga alá húzta a kutyát, s hosszú kínos szenvedés után, amely alatt a kutya rémülten kapálózott, ugatott és vonyított, betolta kis farkát. A kutya rémülten nyüszített, kapálózott, forgatta a nyelvét és menekülni próbált, de hiába. Rudika dolgozott. Nagy, kövér teste egyfolytában izzadt, arca bevörösödött.
     A szomszédok lassan előjöttek odúikból: egyikük röhögött, másik csóválta a fejét, s csak néztek, nem tettek semmit. Rudika meg mozgott, ünneplő nadrágja kiszakadt, a kutya nyüszített.
     Hirtelen kinyílt lakásuk ajtaja. Ott volt nővére, félmeztelenül egy fokossal a kezében, amellyel teljes erővel ütni kezdte Rudikát. Kegyetlen dühvel és gyűlölettel ütötte a fejét még akkor is, amikor az már csupa vér volt, s akkor is, amikor már a gyerek meg se mozdult, ütötte a fejét mindaddig, amíg a kutyus ki nem húzta magát a görcsös szorításából és a lányhoz nem futott.
     Rudikát estig hagyták ott feküdni.
     
      
      
     fsz/5
     
     Kata huszonöt év körüli lány, nagyon sovány, törékeny. Képtelen rendes állást szerezni, nem is bírná, így időnként egy cégnél borítékol, hogy ne haljon éhen. Sokszor nagy félelmei vannak, melyeket olykor eszelős, bátor kacagás vált fel, majd visszatér ismét a hangulati szürkeség, mozdulatlanság. Senkiben sem bízik, szinte mindig egyedül van, szinte mindig sötét szobájában, s általában ugyanazt a szöveget mondja:
     "Nézem a virágot, a kardvirágot, és látom, ahogy megpattan, ahogy elválnak a virág levelei egymástól, s halakká változnak, mintha egy akváriumban lebegnének. Az utolsó levél, jobb szélen, az utolsó hal, lassan elfeketedik, nagyon-nagyon fekete lesz, kinyitja a száját, s egyre jobban tárva szét, fájdalmasan emberi formájúra feszíti magát, majd átalakul ördöggé, kis, ronda, fekete, nagyon gonosz ördöggé. Az ördög ezután kiúszik, s továbbúszik körbe a szobaakváriumban a virág, a teáskanna és a szekrények között, majd lassan, kedvesen mosolyogva a vállamra mászik, ott táncra perdül, egyre csak táncol. Én megsimogatom az ördögöt, lefektetem egy pici párnára, majd visszaülök, s nézem tovább. Vagy nézek magam elé, mert nem tudom, hogy ő, az ördög az én gyerekem-e, vagy sem."
     Elájul, majd magához tér, már nem is tudja, hogy mikor van magánál, s mikor nincs, csak mered maga elé, nem értve, hogy miért is történik mindez vele újra és újra. Nem érti, hogy mit vétett, hogy állandóan ezzel az ördöggel kell együtt lennie, s hogy miért nem tud tőle szabadulni. Megkérte már a szörnyű társat, hogy vegye el őt feleségül, vagy legyen kis nevelt gyermeke, barátja, de az ördög mindig kijátssza, s nevet rajta. Minden álmában és minden ébrenlétében a lány feje melletti ablakokat töri be, s zúdítja azok ezernyi szilánkját a fejére, minden alkalommal újra és újra meggyilkolja, kijátssza, megmérgezi, elárulja őt, majd amikor végre a lány elüldözi, akkor meg hiányzik, sikoltozik utána hangtalanul, hogy térjen vissza, lépjen vissza a szobába, s változzon vissza mozdulatlan virággá.
     "Dobják ki innen a virágokat! Félek! A virágokból ördögök úsznak elő! Segítség! Vigyék el innen a virágokat!" szokta üvölteni kétségbeesve, majd hirtelen elhallgat.
 
      
      
     I/8.
     
     Iván hatalmas termetű, tagbaszakadt negyvenéves ember. Nagy lófeje van s hatalmas lapátkezei. Együgyű, gyermeki lelkű férfi, aki kicsit lassan és nehézkesen fogja fel a világ dolgait, ha egyáltalán felfogja. Mert egyrészt azok nem igen érdeklik, másrészt nem is tudja átérezni, felfogni azokat igazán, mert azok oly távolinak és érthetetlennek tűnnek.
     Lakása egy hatalmas tengerimalac-ólra hasonlít. Szobája fő fala nagy, masszív fából durván összeeszkábált polcok fiókjaival van a plafonig borítva, melyben mindenféle színű, mintájú tengerimalacok vannak, a legfiatalabb soványkától a legméltóságteljesebbre hízott korosig. 
     Iván naphosszat velük foglalkozik. Hozzájuk beszél, motyog, énekelget, vagy éppen dühösen ordibál, s mindeközben szárított füvet, salátát, répát dobál be nekik, olykor vizet is ad, s nézi őket megelégedettséggel. Az állatok dobozaiból hihetetlen bűz árad, mert Iván nem takarítja őket, csak időnként forgácsot szór alájuk, mint ahogyan magáról sem igen gondoskodik. Olykor összevizeli a nadrágját, ruháit nem cseréli, abban alszik egy szakadt matracon a földön a nagy fiókos szerkezet előtt, amiben napközben is van, ugyanbabban a kék, molyette, száz sebből vérző munkaruházatra emlékeztető köpenyben, ingben és nadrágban.
     A háziorvosa hetente felkeresi, tisztába teteti a vele érkező ápolókkal Ivánt, s egy nagy, csípős folyadékkal töltött fecskendőt nyom a hátsójába. Valamennyire rendbe teszik lakását hosszasan mondogatva Ivánnak, hogy mit szabad tennie, s mit nem, meg hogy okvetlenül menjen vizsgálatokra, ellenőrzésekre. 
     Iván utálja a kórházakat, a gondozókat. Nagyon fél ott, mert általában nagyon durvák vele: kiabálnak rá, fenyegetik, s számon kérik, hogy miért nem szedi a gyógyszert, miért iszik, s miért olyan koszos és büdös, mintha tízszer maga alá hányt volna. Akkor elviszik, megfürdetik, megborotválják, megetetik, kiselejtezett tiszta ruhát adnak rá, s néhány figyelmeztetéssel hazaengedik. 
     ő ilyenkor nem megy egyenesen haza. Üldögél hosszasan egy parkban, s mosolyog a járókelő emberekre, akik óvatosan, messzire elkerülik. Kéregetni is szokott, s ha összejön egy kis pénz, akkor megveszi azt, amit olyan nagyon tiltanak tőle, a pálinkát, s iszik belőle, iszik, s akkor végre érzi, ahogyan valami kellemes melegség önti s kábítja el, viszi el ebből a világból valahová máshova, mindegy hogy hova, csak el messzire innen a magányból, a megfelelni nem tudás rettenetes börtönéből.
     Szülei gyermekkorában elhagyták, s ráhagyták a lakást. Számlái mindig időben ki vannak fizetve, de senki soha nem látogatja. Egy barátja volt mindössze, valamikor régen, egy tízéves kislány, aki mindig mosolyogva jött hozzá megnézni a tengerimalacokat, s simogatta őket hosszasan nagy lelkesedéssel. Ivánt ilyenkor majd szétvetette a boldogság, csak nézte a kislányt, s nevetgélt félig nyitott szájjal, melyből rossz fogai ferdén álltak kifelé, csurgott a nyála, de ez nem zavarta sem őt, sem a kislányt. A kislány elmerült a rengeteg apró állat megfigyelésében, simogatásában, s csak azon járt az esze, hogy milyen jó is lehetne az, ha ő is egy ilyen finom pici prémes állatka lehetne, s játszhatna ott egész nap, s nem kellene iskolába menni, tanulni, a sok dölyfös gyerek erőszakoskodását, verését, gonoszkodásait elviselni.
     A kislány egy idő után már nem jött többé. Azt mesélik, hogy azért, mert egyszer, amikor az anyja jött Ivánhoz a lányáért Ivánt megmerevedett farokkal látta ücsörögni a konyhában, s attól a naptól a kislányt többé még csak nem is látta. 
     Nagyon hiányzott neki. Ez a kislány, aki szép volt, kedves, s tiszta szemmel mosolygott rá, sokszor kacarászva a malacok mozgásán, ugrándozásán. Várta, hogy majd csak egyszer visszajön, majd csak megérti az anyja, hogy neki jó ott játszani, s sehol máshol nincsen ennyi gyönyörű kisállat, s hogy jó ott a kislánynak Ivánnal, aki igazából sohase bántotta. De nem. Mégsem jött. Soha többé. Sem ő, sem más. Senki. Csak az orvos, s az ápolók, akik időnként kitakarították a kis állatokat is.
     Egy este nem bírta tovább. Zokogni kezdett saját magányán, saját nyomorúságán, s a kegyetlenségen, hogy őt már a kislány nem látogathatja. Akkor minek a sok kis pici állat? Csak azért vannak, hogy zabáljanak és bebüdösítsék a szobáját?
     Felállt konyhai hokedlijéről, s odament a sokpolcos tákolmányhoz, s egyenként emelve ki a kis állatokat törte ki a nyakukat, majd dobta le őket a sarokba. Az állatok, érezve a vészt hatalmas ugrálásba, futkosásba, visítozásba csaptak, de ez nem segített rajtuk. Iván, könnyező szemmel nézve őket, összeszorított foggal fogdosta őket egyenként, s csavarta ki őket, mint egy szivacsot, halk roppanással törve el a kis gerinceket, majd dobta őket tovább a sarokba.
     Amikor befejezte a dolgát, a tetemkupac mellé húzta matracát, s ott aludt el zokogva, a sok pici bunda társaságában.
     Ivánt az orvos következő látogatásakor elvitték, s a ház lakói soha többé nem látták. A lakást egy asszony kitakarította, a sok bomló állattetemet, ürüléket, koszt elvitte, de a polcokat, matracot, hokedlit és egyéb apróságot otthagyta ugyanúgy, ahogy az azelőtt ott volt. 
     A ház lakói úgy gondolják, hogy Iván egyszer még visszajön.
     
      
   
      
     I./4.
     
      
     Boglárka ápolónő. Éjt nappallá téve dolgozik a kórházban megmagyarázhatatlan forrásokból merítve a hatalmas energiát, erőt, amellyel megy, végzi a dolgát. Hatvan év körüli, kerek arcú, még mindig fürgén mozgó alkat, amelynek a vállán láthatatlanul azért ott tornyosul a hatvan év hatalmas súlya, s ha ügyesen is egyensúlyoz vele, hogy az agyon ne tiporja, az mégis óvatossá teszi. Az arckifejezése általában egyszerű, kissé üres, kissé komor, de ha szólnak hozzá, azonnal elmosolyodik, mint a világ legkedvesebb, leggondtalanabb teremtése. S már megy is, fut, ágytálat cserél, tisztába tesz, ételt, italt, infúziót visz, ágyneműt cserél, s ellátja a több termet is megtöltő beteghadat, akik fekszenek, hallgatnak, s várják őt, hogy jöjjön, mint egy mentőangyal, aki, ha kell, átkíséri őket gond és fájdalom nélkül a túlvilágra.
     Boglárka egyedül él, nincs senkije, még egy macskája sem. Annyira kevés a fizetése, hogy abból csak a rezsire futja, így élete a kórházra korlátozódik, ott eszik, iszik, olykor alszik, s csak néhány órára tér haza naponta átöltözni, megöntözni virágait, s apró-cseprő dolgaival kikapcsolódás céljából ellenni. Moziba, barátokhoz, sétálni már évek óta nem megy, ideje, pénze, ereje sincs rá. Csak a kórház, csak a betegek, akik várják, akik miatt nem adhatja fel, nem, nem engedheti meg soha, hogy valami is hiányozzon, ne teljesüljön a tervből, mely neki megszabva lett a főorvos, saját maga, vagy a legfelső gondviselő által. S teszi a dolgát már-már eszelősen akkor is, ha a kórház már összedőlt, ha nem maradt kötszer, ágynemű, s ha az étel már nem egyéb, mint üres leves.
     Boglárka tiszta szemmel néz előre, néz az élet szemébe. Nem mond neki semmit, nem kiabál, nem káromkodik, nem lázad. De akkor sem érti, hogy miért. Hogy miért kell ennyit szenvedni az elmúlásért, miért kell a céltalanná, irányvesztetté vált vagy tett életeket ebben az összeomló kórházban gyűjteni, s hogy honnan jön ez a rengeteg agyoncsapott ember saját történeteivel, hogy célba jutás nélkül fusson át a semmi palánkján a nemlétbe, az elmúlásba, a kisimító nullába.
     Boglárka maga is felkészült a halálra. Legszebb ruháját, egy szürke komplettet, fehér inget, kifogástalan fehérneműt a kórház egyik félreeső szobájában tartja, s minden kolléganője tudja, hogy amikor majd eljön a végórája, akár váratlanul, akár várva vártan, ott lesz a ruha, melybe majd Boglárkát beöltöztetik, virágot szórnak rá, s kihajóztatják majd méltósággal e világból a nyugalom tengerére.
     Boglárka évekig dolgozott a gyermekosztályon. Imádta a gyerekeket, de soha nem értette meg őket teljesen, mert neki nem lehetett gyereke, így mindig csak másokét ápolta, s azok maradtak távoliak, kissé álomszerűek számára, akiket, mihelyt az ő segítsége már nem kellett, elvittek. Vitték őket vissza a hétköznapi életbe mindazok a rettenetes szülők, akik igazából meg se tudták becsülni azt, amijük van: a gyereket, a csodát, melyből neki nem jutott.
     Már akkoriban apró tárgyakat kezdett gyűjtögetni, melyek emlékeztették egyik-másik gyerekre: szemüveget, kis könyvet, játékot, fotót, ruhadarabot, melyeket hazavitt, s vitrinében gyűjtött. Ahogy teltek az évek, egyre nagyobb lett a gyűjtemény, s Boglárka kénytelen lett átalakítani szobáját. Így egy napon fogta magát, s egy fűrésszel hozzálátva a munkának, átalakította valamennyi szekrényét vitrinekké, hatalmas üvegfalú tárolókká, melyekben a sok cuccot kis papírfecnikkel látta el, melyek azt mutatták, hogy azok kitől és mikorról származnak. A szekrényekbe felülre egy-egy lámpát lógatott be, melyek fényszórókként világították meg a gyűjteményt.
     Boglárka büszke volt gyűjteményére, s örült, hogy otthonát egy élő emlékszobává, kis múzeummá alakította át, melyben a gyerekek után maradt tárgyak egy levegőberepített óvoda hátrahagyott kelléktárának benyomását keltették. Mutogatta gyűjteményét szomszédjainak, munkatársainak, de senki le se fütyülte, mindenki a saját bajával volt elfoglalva, s megmosolygva Boglárkát intézték dolgukat tovább.
     Egy napon Boglárkát megkérték, hogy segítsen a nyugdíjazott főorvos könyvtára és gyűjteménye felszámolásában. Boglárka, belépve a tágas szobába a sok-sok polcon a rengeteg könyv mellett halomnyi formalinban tartott embriót, testrészt talált, csontokat és koponyákat dobozokban, melyeket a professzor előadásaihoz használt. Mivel az orvosnak örököseit a gyűjtemény nem érdekelte, a kórházi dolgozók és később a hallgatók azt vihettek onnan haza, amit éppen akartak: fogókat, köpenyeket, kesztyűket, régi bőrkötésű anatómia-könyveket, pszichiátria lexikonokat, s a rengeteg jegyzetet, tollakat, fényképeket, mindent. 
     Boglárka egy szép nagy faládába a gyermekcsontokat válogatta ki: a kis karcsontokat, lábszárcsontokat, bordákat, koponyákat. Legfőképpen a sok-sok apró koponyát.
     Nagyon megörült szerzeményeinek, mert ezeket már igaziaknak érezte, mintha a gyerekek már tényleg itt lennének vele, ők, a szegény kisgyermekek, akiket megment, akkor is meg fog menteni, ha már örökre késő, s helyezte el őket büszkén hatalmas vitrinjeiben. Szekrényei immár telis-tele lettek csontokkal, a sok koponyával, melyek vakító fehérséggel néznek rá vissza, s hallgatnak a rájuk zúduló fényben, mely otthoni műtővé, élő temetővé varázsolta a kicsike lakást, mely Boglárkának olyan, mintha a legszebb kórház, a mennybe vezető kórház folyosóján lenne, s nézné őt várakozva a sok rászorult gyermek, a sok koponya, a holtak óvodája.
     Boglárka ott szokott mosolyogva, szépen felöltözve táskával a karján álldogálni a vitrinek előtt, s várja, hogy a szoba, a folyosó elzáró fala leomoljon, a kapu megnyíljon, s rengeteg gyermekével a halálban találkozzon, átlépve oda, ahol már nem kell a gyógyulásért imádkozni, mert ott már nincsen elmúlás, csak az örök jelen, az örök hatalmas kórházban való önfeledt, boldog beszélgetés, séta a parkban, játék és öröm.     

drMáriás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.