Drogville
Szerdán a Tűzraktérben, a Godot-estek sorozatában A drog szerepe az alkotásban címmel a szervező Czapáry Veronika az alkalomra meghívott vendégekkel, Bozsik Péterrel, Hazai Attilával, Solymosi Bálinttal és Indries Krisztiánnal beszélgetett. Jánossy Lajos beszámolója.
- 2010. február 26.
Pedig jól kezdődött. A helyszín-lelő már elindulásakor azon vette észre magát, hogy a tavasz tizenhét pillanatát számolja, de legalábbis azt az egyet, azt az elsőt, amely, nem volt kétséges, Budapest idejét és időjárását áthangolta ezen az estén teljesen. Jól kezdődött, noch dazu, jól is folytatódott. A Tűzraktér már önálló történetet tud maga mögött; emlékezhetünk, ha kedvünk tartja: a Tűzoltó utcában kezdődött a história, valamely ipari méretű labor udvarán; ott is volt móka, kacagás, vetítés, felolvasás, kulturális rizibizi doszt. A hely-színlelőben még egy hosszú, ácsolt pult képe rémlik fel, amely mögött pincérnők magasodtak és árak ágaskodtak, utóbbiak, ha nem is az égig, de az égtelenségig. A mostani Tűzraktér, mit a mostani! - ennyire csak a helyszínlelő tájékozatlan, kiderült ez belépését követően legott - szóval ez a (három éves) Tűzraktér bensőséges világ, amelybe minden bizonnyal belejátszik, hogy az egykori építészeti mondatban állítmányként egy iskola is szerepelt; udvara olyan, akárha az Égig érő fű című filmlegendát forgatták volna itt, bejárásai: a kocsmai és a szervezett eseményeknek keretet adó terei arányosak. Szerdára a Godot-estek és a Szépírók Társaságának A könyv utóélete sorozatában a drog és az irodalom hiedelemvilága került megelevenítésre. A beszélgetések kigondolója és vezetője Czapáry Veronika. Az alkalomra meghívott vendégek körét három író és egy pszichiáter alkotta: Bozsik Péter, Hazai Attila, Solymosi Bálint és Indries Krisztián jöttek vendégségbe a Hegedű utcába (Krúdy kell említse valahol!), hogy. Itt a helyszín-lelő nem véletlenül tette ki a pontot; noha egy háromszög ikonját kellett volna inkább: elakadásjelzőt. Merthogy épp ez nem lelt formát; ki és miről akar itt megnyilvánulni. Másképpen: mi is volna a stájsz, ami, tudjuk jól, fennforgás és tematika. De a helyszín-lelő nem szalad, nem előre, és nem is ijeszteget, beszámolóját továbbolvasásra feltétlen ajánlja; megáll a küszöbön, és örvendezik afölött, hogy a valaha osztályteremként fungáló helyiségben gyülekező ifjúságnak nem csupán a külleme, hanem a száma is szépnek mutatkozott; telt ház várta a főszereplőket.
fotó: Valuska Gábor
Eddig volt a kezdet, eztán jött a folytatás, ami elől elszaladni nem áll (sic!) a helyszín-lelő módjában. Czapáry Veronika entrée-ja mondhatni nem a legszerencsésebbre sikerült: elsőnek Solymosi Bálint nevét rövidítette meg egy i-vel, majd Hazai Attila regényének címét vétette el. Nehéz így elindulni; aligse sikerült, amennyiben az „Írtatok-e már bármilyen drog hatása alatt, és használható lett-e az eredmény?”-kérdésre nem épp bőbeszédű válaszok érkeztek: igen, nem. Hazai vette magának a fáradtságot, hogy egy elnagyolt drogtörténettel színezze az ájert, toljon egy kis lekvárt a linzerbe. Kitért a középkori fogyasztási szokásokra, a papok érintettségére különösképp, aztán Inocent pápára (már-már egy Szentkuthy mű tartalomjegyzékében jártunk), aki elsőként tiltotta a papság köreiben a drog, ezen belül a hasis élvezetét. Indries Krisztián ehhez a közismert hatvanas-hetvenes évekbeli LSD-kutatások megemlítésével kapcsolódott, hogy aztán ugorjon egy jót, és kitérjen a kultúrákon belüli tiltástörténetekre, amelyek végeredményben bármely kontextus foglalatai, avagy korlátai.
Czapáry Veronika ezután végre ellépett holtpontjáról, és a nyelvről, mint a személyiség integritásának egyik utolsó garanciájáról faggatta volna az írókat. A kérdés nyilván arra irányult, hogy a szeralkalmazás hatásai nyomán módosulni, illetve hasadni készülő tudat mégiscsak valami oltalom alatt volna, ám erre Solymosi inkább ingerülten és elutasítóan válaszolt: őt bizony ez a pszichologizálás, mindenféle szublimációk és téveszmék hidegen hagyják, ha értelmük van, akkor az társadalomszociológiai motívumokat követve hámozható ki. A nyelv pedig nem ad semmiféle védettséget, fejezte be a költő, akinek és a beszélgetésnek magának is a segítségére, az est során nem először, Indries sietett, aki jelezte, hogy a drog sokszor a verbalitással nem megragadható élményeket hív életre, olyan zónába szólít, amelynek látványvilágát, eseményeit a nyelv közvetíteni gyakran képtelen.
Bozsik lakonikusan csupán annyit fűzött a medrét nem lelő diskurzushoz, hogy hatás alatt feltehetőleg írni nem lehet, jól/lehet viszont és inkább lírát, igen.
Indies megint bevetett és bővített: a függő és az abúzus jelleg közötti különbségre tért rá, elmondása alapján megkaptuk az este egyik útravalóját, nem oly komplikált, de megjegyezendő: igazi regresszív addiktívnak onnan nevezhető bárki, akinek munkájába a szer beleszól, azt hátráltatja, és transzponálva érvényes ugyanez a párkapcsolati nehézségfokokra.
Bozsik Czapáry Veronikának a Csantavéri Orlandót szóba hozó mondatára akként reagált, hogy azt néhányan már a mágikus realizmussal hozták össze-függésbe (sic!); a regényben nem isznak, ellenben vedelnek elképzelhetetlen, tehát már-már mágikus mennyiségben.
Czapáry Veronika következő kérdése Solymosi Életjáradék című regényét az ártatlanság elvesztése és a számadás relációjában próbálta célba venni, amire az író a devianciáról, mint a magát kijelentő ember megnyilvánulási attitűdjéről, ekképp a művész hasonló szerepvállalásáról beszélt, majd pedig kétféle alkotói affinitást különböztetett meg: az „üzemi gyakorlatban” lévőét és határsértőét. Az elsőt szakmai, a másodikat expedíciós hajlamúnak nevezte.
Indries doktor itt ismét közbevetett; a freudi értelemben vett függőség, mint maszturbáció, vagyis a Másik kizárásának permanens aktussorozataként nyert értelmet. Fontos indexe volt az estének, ahogyan a folytatás is, amely a dependencia-igény és a kodependens kapcsolatok szerkezetébe világított, abba a szereposztásba, amelyben az alkoholista megtalálja a helyét; gondozó anyákra és gondozott fiúkra osztódik a világ; lehet ismételni a gyerekkort, immáron hosszúnadrágban, a végtelenségig. Indries nem állt meg itt, hanem egy ugrással már Freud lován termett, amely a hasonlat szerint az ősvalami, az ösztön, a vágyak és fantázia hasonlítottja volna, amelyet a lovasnak, úgyis mint: tudat, kellene megfékeznie, kordában tartania. A kérdés „csak” az, milyen mértékben sikerül a mutatvány; lehet belőle óda, csillámló sziklafalon és lehet barack-cseresznye-szilva, a sarki krimó játékgépének monitorján. A közös bennük, hogy egyik sem épp fizetős sztori.
A helyszín-lelő mellett ekkor megszólalt egy csintalan női hang; a mértéktartás címszót gazdagította új szemiotikai árnyalatokkal: Mérték a vödör, tartózkodás az asztal alatt.
A reflektorfényben ülőkhöz még érkezett néhány kérdés a nézőktől; nem érdektelenek, ám lendületbe tőlük az írók változatlanul nem jöttek.
Ami végül, az összegzés igényével ismételhető: a Tűzraktér remek lokalitás, több ennél: szinte optimális placc a lehető legszerteágazóbb irányú beszélgetések tető alá rendeléséhez. Open House, tessék élni vele. Hogy stílben maradjunk: használni.
Hozzászólás