hirdetés

Dulce Garcia: Amikor mindent elveszítesz, már nem sietsz sehova

2018. április 17.

Az öröm azonban szorongással tölt el. Arcátlanul, figyelmeztetés nélkül bukkan fel és azután szétterjed, mint egy járvány. Birtokba veszi az arcunkat és a testünket. Észrevették már, hogy egy vidám ember másképp mozog? A karjai fürgébbek lesznek, a fogai eltávolodnak egymástól. – Dulce Garcia az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának portugál vendége. Művének részletét Demeter Mária Magdolna fordította.

hirdetés

Ha odaadnám valakinek a szívem, fogadok, hogy ez az ember továbbra is szeretne téged. Kibérelhettél itt benn egy szobát, és most, amikor levegőt veszek, a lábadba ütközöm. A tökéletes szív, ahogy Amália Rodrigues énekelte. Néha, amikor felkapaszkodtam a Rua de Carmón, és elmentem amellett az ócska, zöld kocsis, mozgó lemezárus mellett (lehet, hogy még most is ott van?), meghatódtam Amália hangjától. Kíváncsi voltam, vajon a lemezárus kocsi tulajdonosa érez-e még valamit azok után, hogy olyan hosszú évek óta hallgatja a fadókat elátkozott sorsokról és beteljesületlen szerelmekről. A szerelem mindig meghatott engem.

Az öröm azonban szorongással tölt el. Arcátlanul, figyelmeztetés nélkül bukkan fel és azután szétterjed, mint egy járvány. Birtokba veszi az arcunkat és a testünket. Észrevették már, hogy egy vidám ember másképp mozog? A karjai fürgébbek lesznek, a fogai eltávolodnak egymástól. Nem látszik ugyan, de kialakul köztük egy olyan tér, ahol könnyebben haladnak át azok a szavak, melyeket az öröm sugall, hogy felhívja mások figyelmét. Gondoljanak csak arra a sok emberre, akik megszólítják, mikor boldognak érzik magukat. Úgy tűnik, létezik egyfajta rádióhullámokban terjedő rezgés, amelyet nem érzékelünk, de talán a belső fül képes erre a bravúrra.
Mindig is kifinomultabb voltál, mint én. Ha jól megnézzük, én még mindig a csíkos flanel lepedőn heverek az ágyamban a piros zsebrádiómmal a párnám alatt, hajnali egyig slow-t hallgatok és az anyám varrónőjének a fiáról álmodozom. Törékenyen és rémülten, mit tettem én az életemben, hacsak nem céltalanul bolyongtam, amíg beléd nem botlottam és megláttam élénk szemeidben azt a mélységet, amelyről sejteni lehetett, hogy köze van a szerelemhez?
Ha néha a tévében az oktatás helyzetéről szóló vita részleteit hallom, megkérdezem magamtól, hogyan lehetséges az, hogy még senkinek sem jutott eszébe sürgősen létrehozni a szerelem tantárgyat.
Így megérthetnénk, mi az, ami hiteles, ami kétes, de elfogadható, és mi az, ami teljesen elfogadhatatlan. Tisztában lennénk azzal, hogyan ismerjük fel az energiavámpírokat, akik elszívják az életerőnket, és hogyan kerüljük el a túlérzékenyeket, az örök elégedetleneket, akik bár nyomorúságba döntenek bennünket, de nem mondanak le arról, hogy verseket küldözgessenek és virágot vegyenek nekünk.
Fáradt vagyok.

Van egy híres mondat egy regényben, amelyről mindenki azt állítja, hogy olvasta (efelől kétségeim vannak; én például átlapoztam, nem olvastam, de jól hangzik, hogy olvastam, igen), Anna Karenina az, és valahogy így hangzik: „A boldog családok mind egyformák, minden boldogtalan család a maga módján az." Ez lenne az? Nem tudom. Inkább valami ehhez hasonló: „Közelről nézve, senki sem normális." Amit mondani akarok ezzel a fecsegéssel az az, hogy nem vagyok én olyan ostoba, hogy ne érteném, ez a boldog család dolog egy marhaság. Senki nem képes arra, hogy folyamatosan boldog vagy boldogtalan legyen, biológiailag ez lehetetlen, mert ha így volna, akkor még mindig egy rakás majom lennénk, amelyik négykézláb jár banánra és pálmalevélre vadászva.
A boldogtalanság a fejlődés motorja, és mindezt alapul véve, mit mondjunk akkor, ha a szeretőnk elhagy bennünket, az apánk semmibe vesz, az anyánk eldob magától, mert elege van az ostoba sírásunkból, mivel ő csak azt akarta, hogy végre a párnára hajthassa becsavart hajfürtjeit és aludhasson?
Ó, talán szerencsém van, hogy átugrottam ezt a biológiai köteléket. Talán túlságosan is aberrált vagyok ahhoz, hogy egy másik teremtményt felneveljek, és hagyjam, hogy közelről lássa a trükkjeimet és gyerekes félelmeimet.

***
Most, hogy visszatekintek, biztos vagyok benne, hogy boldog voltam Isabellel. Bár ideges voltam és néha mélabús, az igazság az, hogy amikor az ágyban hevertünk meztelenül és testem odasimult az övéhez, a világ dió méretűvé zsugorodott és úgy tűnt, minden a helyére került a kétség és a félelem szokásos hullámverése nélkül.
Az, hogy lefeküdtem Sarával, ártalmatlan, jelentéktelen dolognak tűnt ekkor, olyan volt, mint egyfajta életjáradék, melyet azért kellett fizetnem, mert elhagytam őt.
Nem tudom, hogy az utóbbi évszázadokban a férfiak hogyan tudták elhagyni a nőket bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül. Nem vagyok macsó, de sajnálom mindazokat a nőket, akik egyedül maradtak tönkrement hozományukkal, kilószámra felhalmozott, naftalinszagú, puha kelméikkel és csipkéikkel, kézen fogva vezetett taknyos kölykeikkel, a szoknya szegélyébe kapaszkodó szeretethiány örökségével.
Most már megértem, hogy az anyám miért hagyott el engem, pontosan azért, hogy ne fogjon rajta ez az átok, az egyedülálló nők sorscsapása, amikor magányosan, özvegyként vagy vénlányként kellett szembenézniük a szomszédokkal, az idegenekkel, az egész világgal.
Nem minden asszony rendelkezett a nagyanyám erejével, és életem e hősnője, ez az elragadó és határozott személyiség örökre az álmaimban él a hála megtestesült szobraként.
Azt hiszem, a férfiakra kellene osztani az elhagyatottak szerepét, hiszen annyi mindent köszönhetnek a nőknek, elsősorban az életüket, a szűk szülőcsatornán való áthaladás fájdalmát, aztán a tápláléktól való függést, a szeretetet, a szavakat...
A nőknek köszönhetünk mindent.
Éppen ezért nem tagadhattam meg Sarától néhány órányi szexet, egy kapcsolat folytatását, amely nemcsak Guilherme-re korlátozódott, aki egyre jobban ragaszkodott hozzám, egyre inkább a gesztusaimat utánozó kis majom lett, sóvárgott a szeretetemre és a figyelmemre. Szegény gyerek, mi az ördögöt csináltam az eltelt évek alatt, hogy csak most, amikor elkezdtem hazajárni, döbbentem rá, hogy ő is létezik?
Anélkül, hogy felfogtam volna, a hitvány apámat utánoztam, ezt a szemétládát, aki egy szép napon a hajamnál fogva rángatott ki engem az egyetlen otthonomból, ami az életben megadatott nekem.

***
Utazásaimból hazatérve mindig hoztam egy ruhát Isabelnek. Talán a lelkiismeret-furdalás miatt volt, de az tény, hogy elragadtatva nevetett és szaladt, hogy felpróbálja. Ha Isabel tudta volna, hogy a selyem és pamut helyett a ruhák bűntudatból készültek, elégette volna őket. Éreztem, hogy a látszólagos nyugodtsága és higgadtsága, ami kezdetben annyira kíváncsivá tett, hamarosan szertefoszlott, hogy egy indulatos személyiséget mutasson meg. Végül is, talán ez hozott össze bennünket. Mindegyikünk megpróbálta elrejteni saját természetét, ragaszkodott a kellékekhez, a kifinomult ruhatárhoz, hogy megtévessze a szemlélőt. Ez az új Isabel képes volt betörni a szobába, feltépni a szekrény ajtaját, kirángatni belőle az összes gyönyörű ruhát, elcipelni őket a fürdőszobába és hagyni, hogy két meggyújtott gyufaszál elvégezze a munkáját. Féltem ettől az Isabeltől, és amikor láttam, hogy kilép ebből a szerelemből, megborzongtam. Vajon mit csinálna, ha tudná, hogy lefekszem a volt feleségemmel? „Figyelj, Isabel, esküszöm, hogy nem érzek semmi különöset iránta. Majdnem mindig orálisan elégít ki engem, különböző játékokat talál ki, új fehérneműt is vásárolt, de nem jelent nekem semmit."
„Elélvezek, persze, elég rendesen, de nem szeretem őt, és a töredékét sem érzem annak a gyönyörnek, amit te nyújtasz nekem."
Nem működne. Ha belekezdenék, három-négy szó is elég lenne ahhoz, hogy undorítónak nevezzen és kiabálni kezdjen, hogy gyűlöl engem. Minden oka meglenne rá. Hogy az ördögbe lehet azt megmagyarázni, hogy egy férfi, aki otthagyta a családját azért, hogy boldog legyen egy nővel, akit szeret, az exnejével kefél, és ráadásul nem érez semmi különöset ebben a kamikaze játékban? Megmagyarázhatatlan.

 

Demeter Mária Magdolna fordítása

 

 

Dulce Garcia (Lisszabon, 1970) portugál írónő újságíróként dolgozik 26 éve. 2017 februárjáan jelent meg első regénye egy olyan hosszú címmel, hogy Aki mindent elveszített, az nem siet sehová.  Egy gyerek, egy férfi és két nő. Egy szerelmi háromszög, amit erősen érint a válás, az érzelmi kudarc és a rafinált játszmák. Bűntudat, szex és humor hihetetlen tragikomikus ötvözete. Lisszabon vibráló városa kínálja a helyszínt ehhez az erőteljes regényhez szenvedélyről, vágyról, dühöngésről és a téboly labirintusába zuhanás fenyegetéséről.

Dulce Garcia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.