hirdetés

Dunajcsik Mátyás: Duna királynő

2013. augusztus 11.

Ha szokatlanul csendes éjszakákon otthon a csap fölé hajolsz, vagy a leeresztett kádba kuporodva a füled a lefolyónyílásra tapasztod, néha meghallhatod, ahogy a város alatti tárnarendszerekben énekelnek. - Dunajcsik Mátyás körkérdésünkre Víziváros című regényéből választott részletet és hozzá képeket a Fortepan-gyűjteményből.

hirdetés

Részlet a Víziváros című regényből

Christine,
ha az Alagúttól elindulsz hazafelé a parton, a Clark Ádám térre néző Lánchíd Palota után elhaladsz egy kissé zárkózott, látszólag jellegtelen ház mellett, melynek a homlokzatán még ma is látszik Buda címere. A pirosra festett homlokzat egyedüli díszei a félköríves ablakokat körbefogó cirádák, ám ezek se túlságosan bonyolultak, s összességében inkább tűnik ez az épület egy matematikai képlet kőből és habarcsból való megvalósításának, mint bármi másnak. Ennek a háznak a bejárata fölött egyetlen dühös oroszlán sem üvölt az erkélyt tartó akantuszlevelek dzsungeléből a gyanútlan látogatóra, mint nálatok, és egyetlen bohócfej sem ölti ki kovácsoltvas nyelvét a faragott ajtót védelmező kapun, hogy aztán a hosszan tekergő testrészből kacsok és indák hálózata ágazzon el, fekete csipketorlaszt állítva a bejárat elé, mintha egy elátkozott hercegnő vagy pokolbéli szörnyeteg lakhelye lenne. Nem, ez a ház inkább olyan, mint a nagyapáink idejében készült oszlopfős kapcsolószekrények és intarziás villanyórák, vagy a magukat bérháznak vagy szerényebb palotának álcázó gyárépületek és gépházak a belváros legmeglepőbb pontjain: mintha a szigorú mérnöki számítás, ami a benti gépezeteket mozgatja, valahogy kiülne a házak homlokára, az ember pedig önkéntelenül is szabályosabban kezd járni, egyenletesebben kimért léptekkel, amikor elmegy mellettük.

Ez a Vízház, és a gyomrában működő szerkezetek majdnem négy évszázadon keresztül pumpálták az ivóvizet a hegy tetejére, a Várba; így aztán a budapesti vizek tündérei is az innen induló vezetékeken keresztül közlekedtek, ha a királyi palotában akadt elintéznivalójuk.

Mert minden budapesti fürdőben akad egy lány, aki néha-néha felbukkan a gőzkabinok fehéren gomolygó párafüggönye mögül, időnként kifekszik a nedves márványpadokra, vagy éppen órákig ül a legforróbb medencékben, ahol minden létező orvosi előírás szerint is csak tíz-tizenöt percet lenne szabad eltölteni; egész hosszokat úszik le a víz alatt, a komótosan tempózó nyugdíjasok és az elszántan edző sportmegszállottak között; akit minden rendszeres fürdővendég szinte már ismerősként üdvözöl magában, bár megszólítani egyik sem meri; és se távozni, se megérkezni nem látja soha senki. Ha felfigyelsz valakire, akiről azt gyanítod, közéjük tartozik, próbáld meg elkapni a pillantását: talán megláthatod, ahogy pislogás közben éppen felhúzódik a második szemhéja, ami olyan átlátszó, mint a békáké vagy más kétéltűeké, és lehetővé teszi, hogy a víz alatt is tökéletesen lásson – ha pedig további bizonyosságra vágysz, nézd meg, visel-e valami apró ékszert, karkötőt, medált vagy hajdíszt, ami az otthonára emlékezteti. Folyami kagylók, vulkáni kavicsok, halcsontok és hínárfonatok a leggyakoribbak; időnként azonban előfordul, hogy olyan ember alkotta tárggyal díszítik magukat, ami évszázadokkal ezelőtt hullott az általuk ellenőrzött vizek mélyére.

Ők a termálforrások tündérei. Kevés emberrel elegyednek szóba, de mindent tudnak rólunk, mert a hallásuk kiváló, és jól tudják, hogy amiről a fürdőkben nem beszélnek, az talán meg se történt. Ha úgy tartja kedvük, emberi alakot öltenek, ám ezt a formájukat csak annyira tartják, mint egyik álruhát a sok lehetséges közül; vízvezetékeinken, csatornáinkon és ivókútjainkon keresztül pedig bárhová bejárásuk van, ahol emberek élnek. Hiszen ezek a csövek, boltozott alagutak és rejtett járatok szinte külön várost alkotnak a városon belül, úgy fonva keresztül-kasul a lakóhelyeinket, mint az emberi testet az erek hálózata; és ha valami különös árvíz egyszer minden mást elmosna a településeinkből, a falakat és az utcaköveket, a padlózatokat és a horganyzott lemezzel borított háztetőket, a villanypóznákat és a villamosokat is, a város határai attól még ugyanolyan pontosan megrajzolhatóak lennének az egyedül megmaradt vízvezetékcsövek több emeletnyi magasságokba felfutó, utcákon és tereken keresztülvezető labirintusainak mentén. Így aztán egyetlen vécékagylóba suttogott részeg vallomás, egyetlen mosogató fölött elharapott félmondat vagy parki szökőkút mellett elrebegett szerelmes szó sem maradhat rejtve a vizek tündérei elől, akiket éppúgy nem veszünk észre, ha köztünk járnak, ahogy az utcán sétálva sem tudjuk, milyen hatalmas földalatti folyók, milyen rejtett patakok és vízerek fölött vezet az utunk.

Ha szokatlanul csendes éjszakákon otthon a csap fölé hajolsz, vagy a leeresztett kádba kuporodva a füled a lefolyónyílásra tapasztod, néha meghallhatod, ahogy a város alatti tárnarendszerekben énekelnek.

A budapesti hableányok közül mindig is a Gellért-hegy három termáltündére volt a legrakoncátlanabb – talán ezért, hogy a város hegyei közül máig ez a legnéptelenebb, és hogy már a középkortól kezdve boszorkányjárta helyként emlegették. Aztán ahogy a tizenkilencedik században a három nővér közül mindegyik megnyitotta a maga palotáját a hegy lábánál, amiket ma Rudas, Rác és Gellért néven ismerünk, már nem csak ők voltak itt az egyedüli boszorkányok: hamarosan minden kávékimérés, minden borozó és minden szatócsüzlet átállt a világ legjövedelmezőbb termékének forgalmazására – a szerelemre. Márpedig ahol bőven mérik a szerelmet, ott igazán nem tűnik fel, ha egy-egy ismeretlen lány felbukkan a semmiből, bolonddá tesz néhány zavaros fejű sihedert, aztán ahogyan jött, úgy el is tűnik nyomtalanul.

Az itt dolgozó lányokat a Duna vadászai, a donaujägerek futtatták egyébként, és tartották rettegésben; amíg nappal a folyam sodrából kihalászható uszadékfára, bútorra és ruhára lestek a rakpartokon, meg persze a rendszeres vendégnek számító vízihullákra, akiknek a zsebében vagy az ujján talán még akadt valami értékesíthető, addig éjszakánként a lányokat felügyelték. Ám ha sötét üzelmeik során nem volt szerencséjük, és véletlenül az egyik Gellért-hegyi boszorkánnyal kezdtek el erőszakoskodni egy árnyas kapualjban vagy füstös kocsmában, könnyen megtörténhetett, hogy a másnapi dunai zsákmány a vesztüket okozta, és a szép öngyilkosnak nézett, ígéretes vízihulla olyan erővel ragadta meg a felé lendített csáklyát a habok mélyén, hogy örökre magával rántotta a folyó gyanútlan dögevőjét.

És ki tudja, talán épp ezek a folyami bosszúhadjáratok, vagy a közeli szomszédság volt az oka, hogy ezek a könnyűvérű termáltündérek egyszer olyan kegyben részesültek, amiben egyetlen pesti hableány sem: amikor ugyanis a Duna királynője Budapestre jött, hogy tiszteletét tegye a frissen megkoronázott Ferenc József császárnál, őket hármukat választotta ki, hogy udvarhölgyekként elkísérjék. Ha azon az estén valaki áthajolt a Lánchíd korlátján, és elég kitartóan nézte a mélyben kavargó víz örvényeit, könnyen felfigyelhetett arra a három meglepően színpompás vízisiklóra, melyek alakzatban közelítettek a híd felé a Gellért hegy irányából, majd a híd alatt átbújva egyszerre álltak meg a Vízház magasságában, pontosan ott, ahol a sétányon felállított kis barográfházikó áll, benne a műszerrel, ami a folyó aktuális magasságát hivatott számon tartani.

Innen aztán eltűntek a mélyben – valójában azonban a Vízház alagsorában kialakított fogadóterembe mentek, amit annak idején még maga Kempelen Farkas, a híres beszélő-, sakkozó- és írógépek feltalálója épített titokban a Duna királynőjének, amikor 1791-ben megbízták a szivattyúrendszer korszerűsítésével. Az ördöngös mérnökzseninek azonban nem ez volt az egyetlen figyelmessége a Monarchia legnagyobb folyója felé; amikor ugyanis négy évvel korábban felkérték, hogy a II. József által feloszlatott karmelita rend budavári kolostorát színháznak alakítsa át, gondoskodott róla, hogy az egyik kevésbé feltűnő páholyban a zsöllyék és fotelek mellé egy kis ivókutat is felállítsanak, ami azonban közvetlen összeköttetésben volt a Vízházból a kolostor melletti tartályokba tartó csőrendszerrel – így aztán, ha a vízitündéreknek úgy hozta kedve, nem csak hogy kényelmes közelből hallgathatták a házban rendezett színielőadásokat, de az előadás végeztével könnyedén el is vegyülhettek az estélyi ruhás halandók között, ha a Várnegyed árnyas sétányain szerettek volna korzózni egyet; vagy éppen a szeretőikkel találkozni.

Ám a Duna királynője ezúttal a legkevésbé sem óhajtott halandónak látszani; így amint fölért a színház melletti tárolókba, három udvarhölgyével rögtön tovább indult a Szent György tér alatti vezetékeken, egyenesen a királyi palota legbelsőbb termeiből nyíló fürdőkamrák felé.

A palota lakói először csak a friss, nedves levegőre figyeltek fel, ami a tündérek nyomában végigsüvített a díszes termeken; a rákövetkező napokon viszont már többen panaszkodtak a belső termek legváratlanabb szögleteiből elő-előtörő átható halszagra, amit végül csak hetekkel később sikerült kiszellőztetni a kényes selyemtapétákból és perzsaszőnyegekből.

Hogy végül hol öltöttek emberi alakot, senki sem tudja. De a császárné egyik legkedvesebb szobalányának naplójából tudjuk, hogy azon az estén többen is látni vélték a káprázatosan szép asszonyt és három fiatal kísérőjét, amint a császár dolgozószobája felé tartanak a folyosón. A Duna királynője ezüstösen csillogó, hosszú ruhát viselt, ami hol halpikkelyek, hol opálos fényűre koptatott kagylóhéjak páncélzatának tűnt a kandeláberek fényében, habkönnyű fehér uszálya pedig olyan hosszan és olyan bőségesen kavargott a lába körül, mintha egy tajtékos hullám tetején siklana a márványborítású padló fölött. Ehhez képest nem csoda, ha mellette a mélyzöld hínárpalástot viselő udvarhölgyek egy kissé elhalványultak, mint az ereje teljében ragyogó Nap körül a kisebb csillagok – az ő homlokukat folyami gyöngyökből rakott diadém helyett csupán fiatalságuk ékítette; de lettek volna bár egyedül, hármójuk közül bármelyik előtt térdre borult volna a teljes palotaőrség.

Aztán amikor végül becsukódott a Duna királynőjének háta mögött a császári dolgozószoba vastagon aranyozott ajtaja, az udvarhölgyek pedig elfoglalták az ajtó előtt kijelölt őrhelyeiket, megkezdődött az audiencia. Bemutatkozásra nem volt semmi szükség: a fiatal Ferenc József azonnal felismerte a királynőt, mikor a szíve fölé tűzött bross közepén meglátta legkedvesebb gyerekkori játékát, egy kis hadnagyi egyenruhába öltöztetett ólomkatonát, amiről pontosan tudta, hogy tizenkét éves korában Linzben a folyóba veszett. És persze azzal is tisztában volt, mire képes; eleget zaklatták birodalmának legkülönbözőbb országaiból az árvizektől rettegő városi elöljárók és építésvezetők.

Egyedül azt nem tudjuk, miről beszélgettek, ha megszólaltak egyáltalán.

De az is lehet, hogy csak megálltak egymással szemben, mint két egyenrangú uralkodó, s alaposan megnézték maguknak a másikat, egyfelől biztosítva őt a saját, kétségbevonhatatlan létezésükről, másfelől a másik tudtára adva, hogy nem félnek tőle. Mint két bolygó, melyek egyetlen pillanatra közelebb kerülnek egymáshoz, mint évezredes útjaik során valaha, de aztán az együttállás röpke percei után ugyanolyan szenvtelenül haladnak tovább az Univerzum törvényei által számukra kijelölt pályáikon, mint eddig.

Mesélik, hogy azóta is ez volt a Duna királynőjének utolsó hivatalos látogatása a várban. Állítólag 1945 januárjában még egyszer utoljára fölkúszott a háború során itt-ott megrongálódott vezetékeken – a Kempelen-féle gőzgépeket ekkorra már rég kivonták a forgalomból, és a Vízház is már csak egyszerű hivatalként működött –, ám ekkor már csak halált és pusztulást talált a valaha éjjel-nappal fényesen ragyogó császári udvar helyén. A leszakadt függönyök, egykedvűen sercegő, félig elégett faburkolatok, kibelezett karszékek és beomlott falak között bolyongva hiába is keresett volna valakit, aki méltó arra, hogy szóba elegyedjen vele; a kirobbantott ajtónyílások és a füstölgő romok fedezékéből ugyan időnként előbukkant egy-egy elgyötört, rettegő és kétségbeesett arc, az arcok tulajdonosai viszont amint meglátták őt, rögtön el is kapták róla a tekintetüket, miközben meg voltak győződve róla, hogy a hetek óta tartó ádáz közelharc, az éhezés és a halálfélelem játszik csak velük, mikor egy csillogó pikkelyruhába öltözött, uralkodói méltósággal vonuló szépasszony képét vetíti eléjük a repedezett falakra.

Nem mintha a folyami királynőnek bárkivel is beszélgetnie kellett volna azok után, amit látott; hiszen most már pontosan értette, miért növekedett meg olyan ugrásszerűen a Dunába került holttestek száma a téli hónapokban, hogy lassan már több elveszett lélek cikázott fel és alá a hatalmas folyam medrében, mint ahány élő hal. Azt mondják, ha ma már csak halkabban lehet hallani a vízvezetékek mélyéről a vízi tündérek énekét, annak az az oka, hogy a hangjukat elnyomja a folyó halottainak máig nyughatatlan suttogása.

Mégis, minden fürdőben és minden folyó partján akad egy lány, akinek ha különös csillogást látsz a szemében, nem árt megbizonyosodni róla, hogy nem a véletlenül lecsukva hagyott második szemhéján törik-e meg a fény. Mert ha egy ilyen lányba szeretsz bele, örökre elvesztél – hiszen amilyen váratlanul pillantottad meg, olyan hirtelen el is tűnhet a szemed elől a következő nap, egy hét, egy hónap múlva, vagy akár a következő percben; és nem marad utána más, csak valami fájó, kiolthatatlan szomjúság, amit egyedül a tajtékos hullámok halálos ölelése képes csak enyhíteni.

A képek származási helye: Fortepan

Dunajcsik Mátyás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.