Dunajcsik Mátyás: Repülési kézikönyv

A JAK és a L’Harmattan Kiadó ajánlata

2007. április 30.
Dunajcsik Mátyás
Repülési kézikönyv
(versek és prózai írások)
A borító Marino Thorlacius (www.marinot.com) munkájának felhasználásával készült.
Az illusztrációk Korai Zsolt munkái.
József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, 2007.
(JAK-füzetek 149.)
A/5, fűzve
200 oldal, 1.500 Ft
ISBN 978-963-87307-1-8

Dunajcsik Mátyás szándékosan távolságteremtő címet adott kötetének, amelyet – meglehetősen váratlan szerkesztési ötlettel – egy olyan írás indít, amelyben az írás befejezésének egy lehetséges módozatáról van szó.

 
Ilyen nyitás után az olvasó gyanakodni kezd, és persze joggal: a kötet irodalmi tükörlabirintusba vezeti, szinte észrevétlenül. Versemlékezetünk a szeretett és ismert szövegek mellett tele van beazonosíthatatlanul kísértő töredékekkel, dallamokkal, ő pedig kifejezetten örömét leli benne, hogy felvillant egy-egy ilyen részletet. Újraír, újrafordít, csupa átélt áthallás. Elmosolyodunk, és azt gondoljuk igen, Kosztolányi, igen, Esterházy, aztán meg azt, hogy mégse, és máris rossz irányba fordultunk. És akkor újabb szobák nyílnak, a költő pedig kívülről nézi bolyongásunkat, verset kever prózával, aztán egy nagyigényű fordítást rak elénk, vagyis ide-oda terelget bennünket. Kinek jutna eszébe újrafordítani a Részeg hajó című verset? Neki. Aztán a tenger után egyszer csak Jónás Nóránál vagyunk, egy fülledt levegőjű szobában, nézegetjük a könyvek gerincét, és már nem is akarunk kijönni.
Tóth Krisztina
 
 
Dunajcsik Mátyás 1983-ban született Budapesten, kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta is itt él. Író, költő, műfordító, esszéista. A Horizont Kutató Intézet és a Telep Csoport tagja. A Repülési kézikönyv az első kötete.
 
 
Versek és próza a kötetből:
 
AZ UTOLSÓ NYÁR
 
a négyből már csak hárman robogtunk át a felvidéken
a bátyám korábban ellépett máshová egy partiba
az apámhoz úgy hozzánőtt az autó nem is értem
az anyám már nem kirándul gyalog fáj nem is csoda
 
hopp megállunk Jancsó-filmek égtek be itt a tájba
asszem ezen a réten forgatták a Szerelmem Elektrát
ha jól tudom az volt az egyetlen amit én is láttam
embercsoportok szelték a dombokat át meg át
 
kiszállunk bóklászunk akárha valami ásatáson
ha megtaláljuk talán még megvan valahol az a sánc
a híres hosszú-snittek úsztak át pusztaságon
és a Törőcsik arcán még nem volt annyi ránc
 
én megállok de ők előre mennek mintha vissza
többet már nem jövök mondom de nem hallják
a szó elszáll mint a hosszú-snittek csönd beissza
az autóantennánk karcolja az ég alját
 
 
CSALÁDI ALBUM
 
Mindig megdöbbenek, amikor a számomra
legkedvesebb írók fényképein egyszerre csak
apám fiatalkori arcát vélem felfedezni.
Először Marcel Proust, most József Attila.
           
Talán a bajusz teszi. Apám valahogyan éppen
a rendszerváltás napjaiban szabadult meg
tőle. Így a magam szempontjából bajuszos
és bajusz nélküli szakaszokra bontom az életét.
 
Azt is mondhatnám, hogy érzékelésem szerint
a múltnak közepes méretű, barnás bajsza van.
Ebben összegződik a gyermekkor homálya,
a szocializmus, a költészet, a francia regény.
 
Jóformán minden, ami mostanra folytathatatlan.
Talán ezért nyírtuk magunkat kopaszra egyszer
a bátyámmal egy békáktól hangos tavaszi éjszakán.
Megjelölni az időben számunkra fenntartott helyet.
 
 
PESTI FÉSZER
 
Apámnak, és Nagyapám emlékének
 
Amikor ez a fészer épült, csak megszokásból rakott rá lakatot az akkori tulajdonos – azokban az időkben a hölgyeknek valóban kezet csókoltak, és nem intézték el egy egyszerű „kezicsókolom”-mal a dolgot, arról nem is beszélve, hogy a férfiak keménykalapot, a nők fehér kesztyűt hordtak. De vajon most mit lehetne kezdeni ezzel az apró kis sufnival, ha nem lenne rajta egy jókora lakat, minden valószínűség szerint semmit, az első éjszaka eltűnne belőle minden; a szerszámok, a különféle méretű szegek és főleg a zöld nyelű metszőolló, amit a férfi apja vásárolt jó tizenöt évvel az előtt, hogy most ugyanez a férfi aggódó arccal belépett volna a társasház kertkapuján, és az épület háta mögé kerülve leellenőrizte volna a lakatot.
 
Igen, még tart, egyelőre még tart, tehát a zöld metszőolló biztonságban van, a szegek és a többi szerszám is, mehetünk egy emelettel feljebb, ám miközben a fényesre kopott falépcsőkön lépked felfelé, valahogy minden lépcsőfokkal egy kicsit kevesebbet érez magában abból a jóleső, hamis megnyugvásból, ami a lakat miatt töltötte el odalenn. De hiszen tart rendesen, ha egy épület attól használható, hogy van rajta ajtó, az ember teste pedig attól, hogy van benne lélek, akkor az ajtó a fészer lelke, ebben az esetben pedig csak a lakat tarthatja életben, a legközelebbi alkalommal kell hozni egy kis olajat, a sok eső miatt bizonyára elkezdett rozsdásodni, igen, csütörtökön, ha jól emlékszik aznap reggel fogja sugárkezelésre vinni az apját.
 
Fülledt, nyárvégi nap van, valahol félúton a tikkasztó augusztus és a nyirkos október között. Olyan idő ez, amikor nem bánjuk, hogy egy későbbi és idegesebb korban élünk, mert legalább a fehér kesztyű nem tapad az ujjunkra a fullasztó párában, a keménykalap se vág kellemetlen, izzadtságtól vörös csíkot a homlokunkra. Egyébként sincs már ki előtt megemelni azt a kalapot, senki nem lehel csókot a fehér kesztyűkre: mindenki megy a maga dolga után, mint egy kórházban, sürgősségi ellátás, fibrilláljunk, hematológia, mindenki a maga személyre szabott csőfolyosójában rohan előre. Az ember pedig ott ül, várakozik a terem közepén tehetetlenül és mozdulatlanul, mint egy sziget vagy magányos hajó a tenger közepén, és senki rá se hederít, noha a vérerektől dimbes-dombos kezekhez, melyeket a férfi szorongat a váróterem szédítő káoszában, a kezekhez tartozó tétova, rebbenő szemek néha már a túloldalra néznek, a férfi pedig úgy tartja a tenyerében őket, mint egy apró állatot. Bárcsak az egész embert az ölébe vehetné és elringathatná, mint ahogy valamikor őt ringatták ugyanezek a kezek.
 
Egy másik időben pedig felszakad a hozzájuk tartozó hang a belső szobából, szinte azonnal a két apró és otthonos kopogást követően, majd a fehér szúnyogháló homályában feltűnik az anyja, ez az apró és csodálatos asszony, aki immár ugyanúgy hozzá tartozik a másik hanghoz, mint a véreres kezek vagy a rebbenő szembogarak. Az arca puha és selymes, mint egy késő őszi gyümölcs vagy egy kelőfélben lévő tészta felszíne, mégis van benne valami, amiből eddig mindig erőt tudott meríteni, mint egy hatalmas zsák sóból, ami az özönvíz előttről maradt itt, és gondos kezek azt is ráírták, amit a fiú mindig nagy gyönyörűséggel olvasott el az ilyen zacskókon, minőségét korlátlan ideig megőrzi. A szobába beömlő sárga fényt csipkévé törik az utca két oldalán strázsáló platánok, minden olyan, mintha fekete cérnafátyolon keresztül figyelné a percek lassú, egyre lassabb vonulását – szinte hallani a gombostűfejnyi percenéseket, ahogy az idő egyre tovább eszi magát az öreg bútorok csontozatában, a szavak puhán és életlenül hullanak a szőnyegre.
 
Milyen ez az új gyógyszer, kérdezi a fiú, szar, mondja az apja, a másik visszakérdez, szar tényleg?, az, őrölt szar, ebben megegyeztek. Összekoccannak a porcelánok, de a szoba mintha tovább vacogna, volt itt a Péter, kérdeztem tőle, tudod-e miből van a sufni, hogy mi volt eredetileg, a fiú szeme felcsillan, ő tudja, de mintha az évek egymásra következő megalkuvásai maguk alá temették volna ezt a titkot is, akár az őszi levelek, majd pedig a sűrűn szitáló porhó a kertben felejtett metszőollót: nem jött rá, persze hogy nem, a végén én mondtam meg neki, kedves Péter, hát hajókabin, az volt, hajókabin.
 
Ebben a pillanatban pedig, titokzatos rímmel szolgálva a vízi alkalmatosság említéséhez, elered az eső, hosszú, egyenes szálakban, átváltoztatja a szobát, a házat, sőt magát a világot; a fiú arra gondol, vajon mi lenne, ha a kabint nem választották volna le a hajógerincről, ha csak úgy egyszerűen beásták volna a kertbe. Akkor talán ez a hetek óta tartó eső kimoshatná, lassan előtűnnének a körvonalai, az apró patakok befurakodnának a test alá, egészen addig – és ezen a ponton már az egész utca vízben állna, a pincéket ki kellene üríteni, és a miniszter parancsot adna a rendkívüli állapotról – amíg végül fel nem emelkedne, fel a víz fölé, mint egy második özönvíz második Noé-bárkája, hiszen ha valaki, az apja bizonyára elég tiszta lenne hozzá, hogy elvezesse, a fedélzeten pedig ott maradna a föld a virágokkal, a harangvirággal és a nefelejccsel, valóságos úszó kert lenne, ha mást nem, a kerti növények egy részét átmentve a következő világba, már a negyedik kanál cukrot rakod a kávédba, pedig nem is szoktál beletenni semmit.
 
Igen, igazad van, bocsánat, csak elkalandoztam, mentegetőzik a fiú, és ugyanolyan gyanútlanul megissza a kávét, átkozottul édes, még szerencse, hogy a cukor nagy részének nem volt ideje felolvadni, és ott maradt a csésze alján. Csend ereszkedik a szobára, a fiú sem találja a szavakat, nem mintha valami nagy dolog történt volna, egyszerűen csak nem látja a következő mondatot, amit felfűzhetne a tompa és lágy szólamok áttetsző fonalára – körbenéz a szobában, a fényképek üres tekintettel néznek vissza rá, ha már így elállt az eső egy pillanatra, légy szíves, hozd fel a metszőollót a fészerből, meg akarom kissé igazítani a muskátlikat itt az ablakban.
 
A fiú feláll, ám ezzel együtt nem szakad le róla az előbbi csend és a korábbi látomás, elindul a lépcsőházban, de a forduló utáni harmadik lépcső már víz alatt van, egy kicsit hideg, gondolja magában és érzi, ahogy a nedvesség behatol a talpa és a cipője közé, ingének madzsettái pedig kinyílva lebegnek a felszínen, a fészer itt van nem messze a lépcsőháztól, csak néhány karcsapás igazán. Felnéz az égre, és a szemét elvakítják a szakadatlanul aláhulló cseppek, vajon honnan került ide hirtelen ennyi hal, a víz szinte forr a különböző állatoktól, angolnák, pontyok, keszegek rajai cikáznak a szőnyegporoló és a kút között, az ablakpárkányokról békák ugranak fejest a hullámok közé, azt hiszem pár utcával arrébb van egy hentesüzlet, ahol élőhalat is árusítottak, talán onnan jött ez a rengeteg állat, de ekkor már a saját lábán, karján is érzi, ahogy elcsusszannak mellette az orsószerű, gyors testek. Az esőfelhők eltakarják a napot, de egy villám fényénél még jól kivehető a fészer ferdetetős sziluettje, amint tehetetlenül hánykolódik a lugasok és gyümölcsfák között, még egy karcsapás, még egy, és a férfi belemarkol a víz felett fél méterrel lebegő virágföldbe, ahogy pedig felhúzza magát, a harangvirágokat látja, ahogy tépi-cibálja őket a szél, harangoznak, gondolja magában szórakozottan, aztán kénytelen néhányat el is taposni, amikor szorosan a falhoz simulva odaaraszol a bejárathoz, kiveszi a foga közül a kulcsokat és nekilát megküzdeni a lakattal, ami talán öregebb a tulajdon apjánál is. Két házzal arrébb egy méteres farkuszony csapódik hozzá a vízhez, majd eltűnik a mélyben. A fészer belsejében sötét van, de a gyakorlott kéz azonnal megtalálja a zöldnyelű metszőollót, és mélyen a zakó belső zsebébe rejti, az esőnek hála, az öregek remélhetőleg nem veszik majd észre, hogy nemcsak megázott, de úszott is, egész testével alámerült a józanítóan friss vízbe, és egyáltalán nincs ruhadarabja, ami száraz tudott volna maradni. Addig, amíg metszi a muskátlit az ablakban, igazán nincs ok az aggodalomra, mondja magának nyugodtan, a lépcsőház pedig egyetértve, talán egy uncia kétellyel a barnáról fehérre koptatott deszkák között, hallgat, mintegy tizenöt éven keresztül, amikorra eláll az eső és az ár is elvonul, a kert pedig megadja magát a hónapokon keresztül elnyújtózó aszálynak.
 
Valamivel később egy másik, kicsivel tiszább városrészben, egy átdolgozott nap után a férfi kinéz egy ablakon a vigasztalan napsütésbe, cigarettára gyújt és elgondolkozik, vajon mi lett a halakkal, az udvar bizonyára elkezdett lassan, de biztosan kiszáradni, hisz már jó fél éve semmi csapadék nem volt. Szegények biztos egyre kisebb területre zsúfolódtak össze, micsoda tömeg lehetett. A végén pedig csak vergődés, kétségbeesett zihálás a sárban, a napon, egymást taposó tolongás a pocsolyák hamisan csillanó menedékéhez, ami talán elodázhatja, de el nem kergetheti a pocsolyák szélén szalmakalapban és halászhálóval vigyorgó halált, és most jut eszébe, hogy a halaknak nincsen szemhéjuk, így nem csukhatják be a szemüket a szörnyű látvány előtt, felhorkan a különös ötletre, és egy virágcserépbe pöccinti a hamut, a halak tehát nyitott szemmel szembesülnek a halállal. Évek óta nem merészkedik a társasház közelébe, bizonyára szörnyű bűz van az egész környéken, mert azt várhatjuk, hogy a közterület-fenntartók intézkedjenek a tetemeket illetőleg, egyébként is, alig van mit tennie ott. Átengedi magát az idő sodrásának, mintha lefelé hajózna egy folyón, a napokat, heteket, éveket pedig úgy hagyná maga mögött, mint a parton elfutó házak ablakait.
 
Aztán eltelik tizenöt év, és a férfi újra ott áll a fészer előtt. Ugyanaz a lakat.
 
Felmegy a lakásba – eddig minden alkalommal, amikor jött, a férfit hagyta hátra magából, és a fiút vitte csak át a küszöbön túlra a szüleihez, most viszont fordítva kell tennie, ha jót akar magának, az üres lakásban már csak a férfinak van maradása, a fiú pedig jobb lesz, ha kint marad a sufni előtt – még utoljára mindent leellenőriz, mintegy a szemével zárja be a házat, megpróbálja a tekintetével összecsomagolni és zsebre vágni az apró lakásban meghúzódó teret. Úgy néz vissza a konyha ablakában kígyózó növényekre, mint a gyerekekre, akiknek még hazudni kell a mennyországról és az angyalokról. Odalenn végre kezébe veszi az adásvételi szerződést, mondja, nem lehetne mégis a kerttel együtt, sajnos nem, értse meg, ebbe nem egyezhetek bele, a lakást adom csak el, a kertet és a sufnit nem, ezt már megmondtam az elején, ugyan minek magának ez az ócska sufni, tudja, néha magam sem tudom, de ez a legkevésbé sem kell, hogy izgassa magát, most azonnal felmehetünk? Persze, menjenek nyugodtan, itt vannak a kulcsok, ezt az egyet még le kell vennem, kész, most már mind az önöké.
 
Hátat fordít, mint aki nem akarja látni, mit szólnak majd a konyhai növények, akiknek eddig nem szólt semmiről, az ajtó csapódik, a férfi pedig letérdel a sufni előtt várakozó fiú elé, tudod, egyszer majd, amikor újra lesz eső és szél, amikor újra feléled ez a vidék, én meg fogok öregedni, akkor pedig visszajövünk ide, felújítjuk és elvisszük innen a fészert, bárkát építünk alá és elhajózunk, vagy ha mást nem, legalább körbejárjuk vele a Balatont. Kimegy az utcára és beleszimatol a levegőbe. Ez az augusztus nem olyan, mint a másik, valahogy teltebbek és harsányabbak a színek, a fekete cérnafátylat valaki lerántotta a tájról, ami most itt áll pőrén és kacéran, kirúzsozott szájjal a férfi előtt, akinek már vajmi kevés köze van hozzá, az közelít, a csípői ringnak, mire a férfi nem tesz semmi mást, odalép hozzá és megcsókolja a homlokán, aztán elmegy messzire. Csak télen jön vissza, amikor nem találkozhatik vele, mert holtan fekszik az őszi levelek, majd a sűrűn szitáló porhó alatt, mint egy kertben felejtett metszőolló, amit senki nem keres.
 
Mellette a pesti társasház hátsóudvarán megfeneklett hajó hallgat, mintha egy újra eljövő özönvízről álmodna, a tengerről és a messzi óceánról, és azokról az időkről, amikor csak megszokásból rakott rá lakatot az akkori tulajdonos – egyébként is, azokban az időkben a hölgyeknek valóban kezet csókoltak, arról nem is beszélve, hogy a férfiak keménykalapot, a nők pedig fehér kesztyűt hordtak, bár mostanában nem is annyira bánjuk, hogy egy későbbi és idegesebb korban élünk, legalább a fehér kesztyű nem tapad az ujjunkra a fullasztó párában, a keménykalap se vág kellemetlen, izzadtságtól vörös csíkot a homlokunkra. Egyébként sincs már ki előtt megemelni azt a kalapot.