Dusan Simko: Japán diván
A Kalligram Kiadó ajánlata
A Japán díván Goethe West-östlicher Diwan (1819) című, a Kelet és a Nyugat kultúráját szembesítő verseskötetének ironikus felhangú parafrázisa
- 2006. április 20.
Dušan Šimko: Japán Diván
Pozsony, Kalligram Kiadó, 2006, ford. F. Kováts Piroska.
120 old., 1700 Ft
Kötve, 110 x 185 mm
ISBN 80 7149 826 2
A Svájcban élő, ismert szlovák író, Dušan Šimko legújabb magyarul megjelenő könyvének sem címe, sem műfaja nem nevezhető szokványosnak. A Japán díván Goethe West-östlicher Diwan (1819) című, a Kelet és a Nyugat kultúráját szembesítő verseskötetének ironikus felhangú parafrázisa. A szerző rosszallástól sem mentes csodálattal szemléli a rohamosan amerikanizálódó, de ősi hagyományaihoz is mélyen ragaszkodó Japán ellentmondásos világát. Az Eperjesről útnak induló szlovák „vándorlegény”, Jakab úti élményei, impressziói, történelmi és művelődéstörténeti kitérői végül valamiféle modern pikareszkregénnyé, divatos szóval „irodalmi kollázzsá” állnak össze, melyet mindvégig átsző a szép japán diáklánnyal, Szunikóval megélt szenvedélyes szerelmének története.
A szerző két korábbi, magyarul megjelent kötetei a Kalligram Kiadónál:
Esterházy lakája (regény, 2002)
Kassai maraton (elbeszélések, 2004)
A Kalligram Kiadó honlapára innen eljuthat.
Részlet a könyvből:
A Cukidzsi no Uogasi vásárcsarnok, egy irdatlan méretű pikkelyes tengeri szörny, egy óriáshal, melyet mintha a tokiói öböl hullámai vetettek volna partra: 22 hektár , 15 000 eladó, sofőr, könyvelő, és munkás 1 200 vállalatban. Az árverés reggel hatkor kezdődik – Jakab nem szívesen járt ide, a halárusok rekedt hangját jól ismerte az uenói vásárcsarnokból. Ha tehette, inkább kora délelőtt jött ki, ilyenkor az asztalok körül már ott tolongtak a vendéglők felvásárlói, vizsla tekintettel szemrevételezve a majdani ínyencségeket. Micsoda káprázatos átalakulás: a japán acél könyörtelen művészi tökéllyel hajszálvékony szeletekre vágta a halat, és Jakab meg volt győződve róla, hogy a kés éle sokkal hatékonyabban civilizálja a húsban rejlő animális energiát, mint az északi barbárokra jellemző hosszas főzés. A szasimi áttetsző szirmai úgy terülnek szét a fa alátéten, mint a japán legyező, és Jakab szabadon megválaszthatja a szivárvány összes színében pompázó halszeletek sorrendjét a rózsaszíntől a rézvörösig. Szanae kivette ujjai közül az evőpálcikákat, és akár a gyereknek, szájába tett egy vékonyka halszeletet, így fejezve ki a vizuális élményen alapuló japán étkezés lényegét. És miközben a hegyes végű pálcikák egy-egy újabb falatot szúrtak fel, megindult a szavak és pillantások cseréje a szerelmesek, férfi és nő, anya és gyermeke között: ilyenkor a tiszaviráglétre emlékeztető szasimis tálca körül, a világ mulandósága körül mindig kialakult valamiféle delejes erőtér. Jakab egy valamit gondosan került – nevezetesen a tempurának nevezett éttermeket. Taszította a nehéz olajszag, mert ettől a talán portugál találmánytól, a kirántott haltól és zöldségtől vagy a lisztes szószba mártogatott tengeri ráktól mindig gyomorgörcsöt kapott, s bár egyik sem volt vastagon megszórva porcukorral, mindez kellemetlenül emlékeztette a péntekenként feltálalt „bundás almára”, amit egykor anyja készített neki és öccseinek böjti eledelként. Ahogy egykor a fürdővendégek a Karlovy Vary-i fedett sétányon belemerítettek egy-egy szál rózsát a gyöngyöző gyógyvízbe, úgy mártogatta Jakab a paprika- vagy a halhúsdarabkákat a forró olajba, melynek színe hamar telítetté vált, és elsötétült, mint a Cukidzsi Hongandzsi-templom fölötti égbolt. Valahol azt olvasta, hogy 1657-ben, „a hosszú ujjú kimonók tűzvésze” idején[1] délben is olyan fekete volt az ég, mint az Ukijo-e-iskola[2] festőinek ecsetén a tus. Minden falat tempura után, amit Szanae eltüntetett fehér, kissé szabálytalan fogsora mögött, vesztett fényéből az ajkán pirosló rúzs. Jakab jobban szerette, amikor szasimit vagy szusit evett. A halárus művész óvatosan, teljes odaadással szeleteli a halat, minden metszés után megtörli a kés élét az odakészített vászondarabkában, majd még egyszer egy összehajtogatott szalvétában. Örökké nedves keze fehér az alátétként szolgáló rizsgolyók gömbölygetésétől: minden rizsgombócra egy-egy halszeletet simít, ami által bizonyos feszültség keletkezik a főtt és a nyers, a fehér rizs és az ínyes hal rózsaszínje között – szándékosan használom az „ínyes” szót, mert e régies jelző választékos hangzása kiemeli a Muszasino-fennsíkon termett rizs és a Tokiói-öbölben fogott angolna távolállását. Szanae szívesen évődött a halárusokkal, akik többnyire nem adták jelét mélységes nemtetszésüknek amiatt, hogy szép honfitársnőjüket ezzel a visszataszító idegennel látják, aki minduntalan orrot fúj hatalmas zsebkendőjébe, és úgy hadonászik, hogy már jó néhányszor felborította a Kirin címkéjű sörösüveget. A sör pezsegve ömlik szét a szalvétán és a fapulton, amely mögött a nagy szakértelemmel vásárló vevők kiválasztják a megfelelő halat a kínálatot bemutató, kirakatul szolgáló hűtőszekrényből. Szanae úgy harap bele egy kisebb polipba, mint egy hokkaidói ragadozó, és Jakab elszörnyedve idézi fel magában a Tokugava sógunok idejét, amikor a férjes asszonyok feketére lakkozták a fogukat, mintha szájuk nem a gyönyör, hanem a pokol kapuja volna.
(…)
Jakab leginkább arra figyelt fel, ahogy Szanae mozgott a szálloda hatalmas ebédlőjében: rátartian, emelt fejjel – szokatlanul hosszú, szénfekete hajfonata pajkosan himbálózott ide-oda a hátán, csillagászati pontossággal, akár az inga, széles arcának dacos kifejezését csak kíváncsi szemvillanásai enyhítették – két ferde vonal arca nagy, kerek tányérjában. Szanaénak volt egy jellegzetes pillantása, amit anyja szemtelennek és egy fiatal nőhöz, mi több, egy ismert egyetem hallgatónőjéhez fölöttébb méltatlannak tartott, annál is inkább, mert lánya csak egyévi keserves magolással, a Meidzsi Egyetem mellett működő magániskola előkészítő tanfolyamának elvégzése után nyert felvételt mint ronin, vagyis hűbérúr nélküli szamuráj, első nekifutásra ugyanis nem sikerült megbirkóznia a felvételi vizsgán támasztott szigorú követelményekkel.
Még évfolyamtársai is túlontúl feltűnőnek találták: az ünnepi feketébe vagy sötétkékbe öltözött fiatalemberek már az évnyitó alatt is lopva oda-odapillantottak egyetlen társukra, aki ajkán széles mosollyal, tulipiros ruhában és hegyes orrú, apró masnival díszített lakk körömcipőben jelent meg az ünnepségen, mintha még élne Elvis Presley – övé volt az egész világ, nem csak az egyetem poros udvara és visszataszító betonhangárai, melyek emeletén az előadótermek sorakoztak, földszintjén pedig a dékáni hivatal kedvetlen alkalmazottai várták irodáikban az egyetemisták hadának rohamát. Szanae vérvörösre rúzsozott szájjal (ami a college-ban szigorúan tilos volt) szorongatta kezében a gyűrött űrlapot és rémisztő színes fényképének négyes blokkját, amely Kanda vasútállomása előtt, az aluljáró automatájában készült. És hogy évfolyamtársait még jobban elképessze, elhozta magával a Romlás virágai egy francia nyelvű példányát.
Szanae szemtelen mosolyát a négy fénykép is megörökítette, és éppen ez volt az, ami Jakabnak pokoli módon tetszett, teljesen belehabarodott, sőt áldozatául esett, mert Szanaéból koncentráltan sugárzott Jakab valamennyi Európában hagyott megunt, mellőzött, elfeledett és megsértődött szerelmének vonzereje: Európa, mint az elhagyott nők szigettengere. Micsoda képtelenség.
Vagy inkább szimbolikusan: Európa mint királylány a bikává lett istenség hátán, szétvetett erős combja az olimpiai dúvad verejtékben úszó nyakszirtjéhez dörgölődik, aki mindent és mindenkit bevesz, és úgy vágtat át a tengeren, mintha egy folyó gázlója lenne. Egy sekély, amely összeköti Európát Ázsiával. A kontinentális és nem a szigetlakó nők megtestesítője – ez Európa. Bikán ülő japán nő, brrr – inkább egy rizsföldek iszapjának termékeny bűzében tocsogó türelmes és munkabíró bivaly, mögötte parasztasszonyok sora rizspalántákkal a markukban. Gépiesen, lépésről lépésre haladva duggatják őket a termékeny iszapba, melyből minden palánta ledugásakor barna iszap fröccsen kékfestőből varrt, archaikus nyolcszögekkel mintázott kötényükre.
Igen, ilyesféle gondolatok kavarogtak felzaklatott agyában aznap este, amikor Szanae az ujja köré csavarta, a járása, az arca, a haja és mindenekelőtt a kihívó tekintete. az igazság kedvéért viszont meg kell jegyezni, hogy Szanae járása alapvetően különbözött a japán nők csoszogó, olykor csámpás lépteitől. Az uenói balettiskola tánctanárnőjének gondos felügyelete mellett Szanae tökéletesen begyakorolta, hogy járás közben kifelé fordítsa a lábfejét, és ha valahol megállt, összeszorította a lábikráját, mint két, jól idomított állatkát. Rikítóan sárga harisnyája még inkább felhívta a figyelmet abbéli törekvésére, hogy másképp járjon, mint a diáklányok többsége: egész lényét áthatotta a játékos igyekezet, hogy mindenáron feltűnő legyen, igen, tetszeni akart annak a külföldinek, aki olyan esetlenül egyensúlyozott a teli tányérjával – micsoda ízléstelenség, gondolta közben Szanae – így megrakni a csészéjét, ilyet nem tenne egyetlen, még oly kiéhezett japán sem. Hiszen a büféasztalokhoz többször is vissza lehet menni, elvégre az elképesztően bőséges büfék varázsa éppen az ételek mennyiségben és gazdag választékában rejlik.
(…)
Szanae a hajón már első nap elhatározta, hogy segít Kavamotónak kikötni. Mert Jakab halat evett, és tüntetően tétlen volt, azt akarta, mindenki lássa, egy szemernyi jó szándékot sem hajlandó mutatni. Szanae azt hitte, talán hiányoznak a szaklapjai, melyeket esténként olvasgatni szokott. Minden pillanatban kidugta a fejét a tolóajtó mögül, és a szél belekapott hosszú hajába, melyet szándékosan nem font be. Szanae haja úgy lobogott, mint egy anarchista zászló.
– Miben segíthetek, Kavamoto úr? – kiáltotta oda a professzornak.
A megszólított a kormánykeréknél állt, és megpróbálta bevont vitorlákkal, csakis a motor segítségével helyes irányba fordítani a hajót úgy, hogy a horgony kivetése után egy váratlan hullám ne vághassa neki a sziklának. Szanae kérdését válaszra se méltatta, csak elutasítóan legyintett. Az öbölben még egy sétahajó horgonyzott, amelyet – mint Kavamoto a kormányosától megtudta – egy hirosimai érettségiző osztály bérelt ki. A tizenhét éves fiúk és lányok az öreg motoros jacht lépcsőjéről ugráltak a vízbe, és a hajón a legújabb amerikai slágerek szóltak. Szanaénak ez persze szörnyen tetszett, és megkérdezte Jakabot, nem akar-e vele egy jót úszni. Jakab el volt foglalva a vacsorájával, éppen a forró teáját szürcsölgette. Tele gyomorral nem volt kedve a tengerbe ugrani. Ráadásul a felszín alatt moszatok sűrű szövedékét sejtette, és nem szeretett volna beléjük gabalyodni. Nyálkás érintésüktől fizikai undort érzett. A hínár úgy mozgott, mint valami víz alatti élőlény, hozzáért a vízbe vetődő fiatalok végtagjaihoz, mellkasához, hasához.
Szanae lelkesen csatlakozott a fürdőzőkhöz, és már legalább huszadszor ugrott fejest. Nyilván nem győzte magát kitombolni. Íjként megfeszülő teste éles csattanással csapódott a tengerbe.
Amióta megismerkedtek, Szanae minden alkalmat megragadott, hogy bizonyítsa Jakabnak, milyen fékezhetetlen életerő buzog benne, most is, valahányszor beugrott a jachtról a vízbe, kihívó pillantást vetett rá, és ellentmondást nem tűrő mozdulattal sürgette: gyere már, ne légy lusta, miért nincs kedved úszni? Kavamoto jachtja lágyan ringatózott a feltámadó esti szélben, és Jakab egyszeriben úgy érezte, mintha Görögországban lenne – mondjuk, Lérosz szigetén –, ahol a lebukó nap még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tesz, hogy vérvörösre fesse az egész kikötőt, mielőtt végleg alámerülne a sziklazátony mögött; mintha a fehérre meszelt, kék ablaktáblás házak között ott állna Paraponiaresz Theofilosz nevű esztiatoriója. A görög vendéglőkre jellemző kényelmetlen székek egyikén Jakab Pénelopéja ül, és karcsú poharából otthonosan szürcsöli az ouzót. Az asztalon egy tányér pommes frites az elmaradhatatlan görög salátával, és egy halom repülőpostával elküldendő képeslap számos barátjának, akikkel levelezni szokott, így odázva el a kellemetlen kötelességet, hogy Jakabnak is írjon Japánba, ahol véleménye szerint időtlen idők óta értelmetlenül fecsérli az idejét. Ha valaki megkérdezte, mit csinál ott, azt válaszolta, Jakab valami eldugott tervezőirodában ül Jokohama és Tokió között, és arról ábrándozik, hogy rajztábláján újratervezi Tokió betonsivatagát ugyanolyan kíméletlen módon, ahogy Le Corbusier valósította meg a maga funkcionalista egyenlakásait. Ha egy zürichi társaságban a vendégek afelől faggatták, mikor látogatja meg végre a férjét nyeglén azt felelte – remélve, hogy válaszával kellőképpen elképeszti őket –: Semmi kedvem Japánba menni, mert alkalmatlan helyen van, Kaliforniánál messzebb ugyanis nem vagyok hajlandó repülni, megfájdul tőle a fejem, higgyék el, kibírhatatlanul.
Hozzászólás