Dvorah Telushkin: Az álomlátó
A Park Kiadó ajánlata
Dvorah Telushkin
Az álomlátó
Feljegyzések Isaac Bashevis Singerről
Park Kiadó, 2007.
Fordította Dezsényi Katalin
keménytáblás védőborítóval
fekete-fehér képekkel
322 oldal, 3.900 Ft
ISBN kód: 963-530-718-0
- 2007. február 12.
Egy fiatal egyetemista lány 1975-ben levelet írt Isaac Bashevis Singernek azzal a kéréssel, hogy részt vehessen szépírói kurzusán a Bard College-ban, egyúttal felajánlotta, hogy minden héten elviszi autóval a manhattani lakhelyétől kétórányira fekvő egyetemre. Ezeken a keddi utakon kezdődtek azok a nagy beszélgetések, amelyek oda vezettek, hogy a lány Singer „szolgálatába” állt: köznapi kategóriákkal nehezen leírható mindenese lett.
Az álomlátó ezeknek az éveknek a jelentős eseményeit és hétköznapjait idézi fel. Kibontakozik előttünk a New Yorkban és Miamiban élő - időközben Nobel-díjassá lett – író élete, de felsejlenek Singer életének sok évtizeddel korábbi lengyelországi helyszínei is.
A szerző hol csodálkozó, hol riadt tekintetén keresztül látjuk, ahogyan a kéziratai fölé hajló vagy odaadóan másokra figyelő, megértő író szinte egyik pillanatról a másikra kicsinyessé, önzővé válik, hogy a következő percben újból bölcsességtől és szeretettől sugárzó arcát mutassa. Átéljük az időközben felnőtt nővé váló fiatal lány aggodalmát és fájdalmát, amikor kénytelen szembesülni az apaként szeretett íróra rátörő öregséggel és az ebből fakadó személyiségtorzulásokkal.
Telushkin visszaemlékezésének világában nem csak Singer írásainak ismerői fognak otthonosan mozogni, a szerző mindenkit az idősödő író közelébe enged: vele együtt csodáljuk és utasítjuk el, szánjuk, értjük a világhírű jiddis nyelvű amerikai írót.
Dvorah Menashe Telushkin (1954) pályáját Isaac Bashevis Singer mellett kezdte: tizennégy évig tanítványa, titkárnője és szerkesztője volt. Időközben megtanult jiddisül, fordított is mesterétől. Később előadó-művészetet tanult, 1982-től meséket, elbeszéléseket olvasott fel, hamarosan Amerika-szerte ismert lett. Azálomlátó Telushkin első, angolul immár két kiadást megért könyve. Rabbi férjével és négy gyermekével New Yorkban él.
Részlet a kötetből:
A léggömb
Amikor Rachel (I.B.S. szerkesztője) megbetegedett, Isaac többször is megbízott, hogy vigyek be neki egy csekket a kórházba. Egy alkalommal ezerkétszáz dollárról állította ki. Rachel kinyitotta a borítékot, és amikor meglátta, könnyek futották el a szemét. – Nahát, igazán, milyen nagylelkű – mondta, és hosszú percekig révetegen nézte a takaróját. – Ebben a dologban úgy bánik velem, mint egy igazi testvér.
Aztán megvallotta nekem, hogy az első nyitott szívműtéte idején, évekkel azelőtt, Isaac közel hatvanezer dollárt adott neki. A The NewYorkernél kötött betegbiztosítása fedezte az orvosi költségek egy részét, a többit Isaac állta.
Megdöbbentem. Isaac rendszerint fogához verte a garast. De 1983-ban sürgős vakbélműtétet hajtottak végre rajtam, aztán egy álló napig hordágyon a folyosón tároltak, mert nem volt szabad ágy. Amikor végre kaptam szobát, az olyan mocskos volt és lármás a folyosóról beszűrődő zsivajtól, hogy Isaac ragaszkodott hozzá, vigyenek külön szobába. – Legalább egy hétre! Én fizetem. Egyetlen betegnek sem volna szabad ilyen megalázó körülmények közé kerülnie – kiabálta a telefonba.
Évekkel később Isaac megint kezembe nyomott egy csekket, ezúttal Henry Miller nevére kiállítva, ötezer dollárról. – Megvannak a tőle kapott levelek. Akkor légy oly kedves, küldd el ezt a címére. – Keresgélni kezdtem a levelek között. „Drága Maestro” – Miller levelei mind így kezdődtek. Lendületes kézírásával hitet tett Isaac irodalmi zsenialitása és bátorsága mellett. Az egyik levélben azt írta, hogy Isaac utolsó levele olvastán elsírta magát.
Egy nemrégiben írt levelében nyíltan bevallotta, hogy egy vasa sincs, hogy el van keseredve. Miközben megcímeztem Millernek a borítékot, Isaac a mellényzsebébe csúsztatta a többi levelet. A csekkhez mellékelt egy kézzel írott mondatot: „Az összeget akkor kérem vissza, ha megkaptad a Nobel-díjat.” Nekem viszont azt mondta: – Így legalább nincs adomány vagy alamizsna jellege a dolognak. Ha meg nem kap meg a Nobel-díjat, akkor jó helyen van nála ez a pénz. Nézd, ez az ember ágyban fekvő beteg – öreg és megtört. Engem világéletében nagyra tartott, akkor is, amikor nem volt szüksége semmire. Most meg ott fekszik elhagyatottan és munkaképtelenül; a szívem szakad meg, ha csak rá gondolok.” Ahogy felnézett rám, a szemében őszinte szomorúság tükröződött. – Cö-cö – csettintett a nyelvével, s közben ide-oda ingatta a fejét.
– Gyerekkoromban – suttogta maga elé – csak akkor kaptam ajándékot, ha megbetegedtem. A mi házunk más volt, mint a többi gyereké, nem volt benne ólomkatona, kisvonat. Mi soha nem kaptunk ajándékot, se kicsit se nagyot. De egyszer… hát az felejthetetlen. Megbetegedtem, magasra szökött a lázam, és apám elszaladt a csodarabbihoz. Amikor este megjött, hozott magával egy kicsike léggömböt. Apró léggömb volt, és egész nagyra fel lehetett fújni. Mi, gyerekek csak akkor kaptunk ajándékot, ha megbetegedtünk. Mert hogy nem akartak elkényeztetni. És ez a kis léggömb olyan édes volt, hogy fél éjszaka játszottam vele. Amíg a fáradtságtól és a sok ugra-bugrától úgy eldőltem, mint egy dreidel*.
* pörgettyű, négy oldalán egy-egy héber betűvel
Hozzászólás