Egy autóval jöttem ide, bepakoltam tévét, mikrót, porszívót, laptopot, ágyneműt, gyerekruhát, könyvek már nem fértek be. Úgy élek Európa Kulturális Fővárosában, hogy újra kell építkeznem. Új szavakat kell tanulnom. Például azt, hogy echo. Eddig azt hittem az Tihanyban van, de rájöttem, hogy itt.

              Pécs a láthatatlan írók városa.

              Tudom, hogy vannak, csak azt nem, hogy hol.

              Kivétel Balogh Robi.

Megbeszéltünk egy találkozót, megy korrektúrázni a legújabb echot, aminek már ő a főszerkesztője. Ahogy bóklászunk a belvárosban olyan idegennek tűnik minden. Annak idején a Törökfürdőt presszókban, kocsmákban szerkesztettük, volt, hogy húsz-harminc ember is ott nyüzsgött, később az Új Holnapot egy hátizsákból szerkesztettem, most meg egy szerkesztőségbe tartok. Egy olyan lapéba, amiben nincs vers, próza, csak kritika. Fogalmam sincs, milyen lehet kritikusnak lenni. Elképzelem, ahogy készítem a reggeli tejbegrízt, és azt mondja a kislányom, apa én kritikus akarok lenni. Csak azt ne, mondom, és dupla kakaóport adok neki. Szóval fogalmam sincs, mi készteti az embereket kritikai lap készítésére, viszont a lap nemcsak jó, de szép is.

              Kinyomattatom a kész anyagot, echo előtt vagyok.

Természetesen az EKF megnyitóval kezdődik a szám, mint ahogy minden arról szól itt mostanában. Rövid  írások apró reflexiók a megnyitóról, túl sok mindent amúgy nem lehet arról írni, történelmi tabló, evés, ivás, feltuningolt Janus Pannonius, Zrínyi sehol. Viszont az esseni és isztambuli megnyitóról is van tudósítás. Balogh Robi éppen Essenben volt, az „Essen távlatokba” című írásának a címe is új szavakra tanít, most „essen” vagy „esszen”…  „Essen kulturális főváros?”-kérdezi. „A Ruhr-vidékről nem a kultúra fellegvára jutott elsőként eszembe. Inkább a szén, az acél, meg a füst. Bezártak a bányák. Az egykori ipari tájon átvette az irányítást a kreatív ipar és a zöld gondolkodás.”

              Hát ez az,amit Pécsről nem lehet elmondani.

A tervezett Zsolnay negyedből semmi nincs, csak lepusztult épületek, szemét, elsikkasztott pénzek. Pedig az esseni példából lehetne tanulni. Mondjuk az ipai romok újrahasznosítását kulturális célra. „A teremtett attrakciók száma sokasodik. Akad közöttük világszám is. Amikor Oberhausenben megmutatták a Gastromer elnevezésű épületet. Pécsett az ilyesmit már biztos elbontották, felrobbantották, vagy ha még nem tervbe vették. A Gastromer egy irdatlan méretű gáztartály, a Földön valaha épült legnagyobb. A 117 méter magas henger alakú épület múzeumként funkcionál, a világegyetemet, bolygókat ábrázoló képek, csillagászati modellek sora látható három emeleten és a világ legnagyobb Hold-modellje. A méreténél fogva lenyűgöző – 25 méter átmérőjű – „műtárgy” fölé is fel lehet emelkedni, egy liftből majd száz méter magasból szédületes látványt nyújt. A Hold modell alatt egy arénaszerű színházat alakítottak ki. A mértani központban nyolcszoros a visszhang, vagy másfél percig kongott az egész terem. Kortárs zeneszerzőket kértek fel arra, hogy ebbe a különleges akusztikai térbe komponáljanak darabokat.”

              Itt hagyom abba a kultúráról való álmodozást.

              Essen távlatokba!

              Nem esem.

              Maradok a magyar valóságban.

              Kicsit szemerkél az eső, echo után vagyok.

Betérek a Civil Közösségek Házába, ahol János Vitéz vár. Megjelent magyarul, angolul és beás cigány nyelven. Megveszem, legalább otthon lesz egy könyvem. Ha valaki nem tudná, így kezdődik a János vitéz:

              „Arszina impunzsjé szarilye pap amint.”

              „Ilkával” álmodok