hirdetés

Édesből lett folyadék

Műút 2008/2

2008. április 30.
A Műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat hatodik száma  Vörös István verseivel indul, melyet Ayhan Gökhán prózaversei követnek, ezek egyikéből származik a címbeli idézet, és e szövegeket közöljük lentebb is.Málik Roland, Perneczky Géza és Benedek Szabolcs novellái mellett olvasható Joachim Sartorius Kis haláltánc című versciklusa, melyet Nádas Péter fordított magyarra.
hirdetés

Ezen kívül verseket közöl a számban Menyhért Anna, Solymosi Bálint, Bán Olivér, Oláh András és az idén hatvan esztendős, márciusban József Attila-díjjal jutalmazott Fecske Csaba, akit Ködöböcz Gábor köszönt ez alkalmak apropóján
A lapszám képanyagát a Párizsban élő aatoth franyo, „a syldav világ festője” munkái adják, melyeket a közönség a miskolci Művészetek Házában április 21 és május 20 között megtekinthet — a művész munkáihoz feLugossy László írt kísérőszöveget, melyet lentebb is olvashatnak. Két kép szerepel Eszik Alajostól, akinek kiállítását Zemlényi Attila nyitotta meg február 21-én a Miskolci Galériában, ennek szövegét is közli a lap. A számban két interjú szerepel: Radnóti Sándorral Kishonthy Zsolt, Tarr BélávalJenei László beszélgetett.
 
Két kritika szerepel Karinthy Márton kötetéről (Mikita Gábor, Gyarmati Béla), Kabdebó Lóránt tanulmánykötetéről Antal Balázs, Thomka Beátáéról Mikla Gyöngyi írt, míg Thomka Beáta esszéje egy Mészöly/Csehov epikai füzér tervéről” szól. Elek Tibor kritikagyűjteményét Fekete J. József és Bodor Béla recenzeálta, utóbbival a szerző vitába szállt, e polémia részletei is közlésre kerültek. További kritikák: Varró Dániel kötetéről Nagy Csilla, Kornis Mihályéról Gilbert Edit, Solymosi Bálintéról Garadnai Erika, Jorge Bucayéról Gyimesi Júlia írt. A Szomjas oázis című antológiát Nagy Bernadett, az Egészrészt Balázs Imre József  recenzeálta; Biczó Gábor  pedig a Gilbert Edit szerkesztette Perifériáról a centrum című háromkötetes „kísérletet” méltatja.
A Kikötői hírekben Klopfer Ágnes, Márkus Krisztina, Paksy Tünde, Lukácsi Margit, Gilbert Edit és Menczel Gabriella számol be a hat világnyelv (francia, angol, német, olasz, orosz, spanyol) legfontosabb közelmúltbeli irodalmi eseményeiről.
A lapszám képregénye helyén most Gábor Imre képsorozata, a Jézus élete jelent meg.
 
Részletek a lapszámból:
 
Ayhan Gökhán: A gyerek
 
Ijjas Tamásnak
 
A gyerek a szoba közepén ül és nem beszél. A gyerek kilenchónapos, és mint egy bőrönd, akkora — megpakolva kis tüdővel, májjal és egyéb szükséges szervvel, ami a működéséhez fontos —, Ő a gyerek.
A köldöke vattacukor, édes rózsaszín. A gyerek bőre illatos, hangjával ébreszt a gyerek, olyankor nehéz bírni vele, hat kiló gyerek a szoba közepén, szín a szemében, sötét szemű arabica kávé, a haja fekete, és úgy mászkálja össze az egyszoba-konyhát, mint egy gyerek, mozgása közben hallani a súrlódást a két felület között; padlószerető a gyerek.
 
Hívja az anya, beszél hozzá, nincs neve, ennyi idősen még korai lenne, nem elég megfontolt az a nő, aki egy kilenc hónapos gyereket elnevez, ahhoz előbb fel kell nőni, a névhez, voltaképpen nem nehéz, de annyira nem is könnyű, kinőni a gyerekségből, az kell hozzá, nem több, mindenesetre az anyának ez a véleménye erről, és a pillanat érkeztéig nem hívja másképp, mint gyerek. Anya csak egy van, gyerekből annál több, de a gyerek valamivel közelebb visz a névhasználathoz. És vegyük tudomásul, amíg nem tud beszélni, nem jelent többet, mint egy gyerek. Hívja az anya, a gyerek a padlón keresztül jut el hozzá, az anya karja csapóajtóként nyílik, elnyeli a gyereket magabiztosan, a szeretet valódi jegyében.
 
A kis teste a víz felszínén lebeg, fürdőhab takarja a meztelen gyereket, mossa az anya, úsztatja a vízen, forró a tenyere és felnőtt, a gyereké párnás és apró, az ujjai mint a kávébabok, örül és nevet a gyerek, az anya elővigyázatosan mosdatja, felkészült és körülményes, fél a fulladástól, eszébe jut a nagyapja, aki belefulladt a folyóba vidéken, igaz, Ő felnőtt volt és régóta nem gyerek, ujjai a kád peremén, a habfürdő elfogyott, kellemes gőz borítja a fürdőszobát, aki belenéz, nem látja magát a tükörben.
 
Az anya elvált és életében egyetlen egyszer szült, akkor is egy gyereket, lassan egy éve, a Péterfy Sándor utcai kórházban, mikor a gyerek apja magára hagyta egy nő miatt, akitől  azóta megint elvált és ismeretlen helyre költözött, messze a gyerektől és tőle, aki az életében hozott döntései közül a férfi nevétől való megszabadulást tartotta a legfontosabbnak, mintha csak a haját festette volna szőkéről feketére, másképp látta az Őt körbevevő világot, hálók szakadtak és falak szabadultak fel előtte, a régi élet darabjai a névátírással végleg eltűntek, a hozzájuk illesztett múlt idővel leszámolt velük, foglalkozhatott a jövőjével, az új férfiakkal, mindenekelőtt pedig a gyerekkel.
 
A gyerek kilenc hónapos és nem beszél. Az anya gyerekes és elvált. A gyerek egész nap játszik, alszik és nevet, ezért gyerek. A gyerek nyugodt. Az anya nem. Meddig nyugodt egy gyerek? Amíg fel nem nő. De akkor már nem gyerek. Akkor mi? Felnőtt. Nagygyerek.
 
 
 
Tejanya
 
 
Anyám a cukor- és tejasszony, anyám az édesből lett folyadék. A hasa véres, sötét hús a homloka; tenyere közé fog, bal melle alatt kevés vonal az arcom, jobb melléből csorog a tej, anyám teje, a szaga émelyít, nem akarom, nem akarok a tejétől semmit, anyám tudja ezt és mosolyog, mindennapi fehér, csecsemőszín.
 
 
 
Szívanya
 
 
A szívről semmit nem tudtam. Titok volt anyám előtt. Nem értettem a működését addig a napig, amikor is a hónaljában találtak egy daganatot. Anyám hallgatott, nekem csak a szívem.
Gondolatban visszakísértem oda, ahol a szívet találta. Ketten bámultuk, éreztük a nedvességét. Megint olyan történt, amiről kevés nem beszélni.
 
 
 
A halál és a lányka
 
Szabinának
 
Első tétel
 
— Láttál már tizennégy éves lányt meghalni? — Egyszer a nővérem felvágta a csuklóját a fürdőszobában, gondolom, ez nem számít, mivel túlélte, és sokáig tartott utána takarítani, a kád tele volt vérrel, az oldalára száradt, órákig sikálta anya, míg végre lejött, és a veszekedés, ami következett, szegény Jázmin, sápadt volt és szégyellte magát, hogy ilyet csinált, ekkora cirkuszt egy fiúért, aki állítólag elvette a szüzességét, és azt ígérte, örökké fogja szeretni, szegény, elárulták, nem elég, hogy egyszer vérzett, ott, a lába közt, és titokban mosta ki utána a paplant és a lepedőt, a csuklóján is vérezni akart, hosszú csík van azóta is rajta, megbélyegezte a szerelem, mondta anya, mikor kiabált vele és lekurvázta, Ő erre nem mondott semmit, nem vette észre rajtam kívül senki, de én láttam, hogy a szidás alatt a kést figyelte, újra meg akarta próbálni, meg szeretnék halni, mondta nekem sokszor, lefekvés előtt a fülemhez hajolva, miközben simogatta a fejemet, de mindig kiegészítette azzal, hogy meghalni mégsem olyan egyszerű, megfelelő indokot kell találni, hogy az élők utána megbocsássanak, a nővérem amúgy nagyon okos és szép lány, hasonlít arra a színésznőre, a haja szőke, mint a nővéremé, inkább a színésznő hasonlít Jázminra, mert Ő az igazi, a nővérem, a szeme mindig szomorú és késekről, borotvákról álmodik, hallom éjszaka, mert beszél álmában, és én a takaró alatt fekszem és félek, nem tudom, mi a teendő ilyenkor, anyának félek szólni, nehogy kiabáljon velem, szegény Jázmin, azt hiszi, terhes, és attól a fiútól, aki becsapta és nem szereti, azt mondta, ha tényleg az, felvágja a hasát, Ő nem akar gyereket, jobban szeretne meghalni, semhogy szülni egy babát, soha nem kíván meg többé  férfit, a testi vágyai megtévesztették, többé nem hallgat rájuk, folyjon a vére, borítsa el a testét, hátha így megtisztul a lelke, közelebb kerül az éghez, mindenesetre távolabb a pokoltól.
 
 
Második tétel
 
— Én nem az égből származom, mi több, közelről egyszer sem láttam az eget. Vannak, akik megérintették, nagy felhő az egész, mondták sokan, a színe zöld vagy a zöld hasonló árnyalatai, nem tudom, igazat mondanak-e, mert velük mindig éjszaka, álmomban találkozom, tudniillik nem élnek évek óta. A halál sötét folyó, aki valamit beleejt, soha többé nem  halássza ki onnan. Én még nem láttam azt a folyót, és főleg azért örülök ennek, mert nem tudok úszni. Anya szerint én mást se tudok, túl kicsi vagyok bármihez is. Azt szerencsére igen, amikor valaki hazudik, múltkor például a doktor bácsi, a szemembe nézve azt mondta, meg fogok gyógyulni, semmi bajom nem lesz, ez persze nem igaz, tisztában vagyok vele, mióta megoperáltak, és utána anya beszélgetett a doktor bácsival, aki láthatólag olyat mondott neki, hogy nyomban könnyes lett a szeme, elfordulva és csendesen sírt, nehogy lássam, nagy a baj, annyira nem félek, talán csak a víztől, nem szeretném érezni a szőke hajam, a ruhám merülését, főképp anya miatt, Ő mindig arra figyelmeztet, vigyázzak a ruhámra, drága és nincs pénze újat venni, meg aztán a hideg vizet sem szeretem annyira, és ki tudja, mennyi furcsaság van a vízben, a barátnőm szerint nagyon régen az egész földet óceán és tenger borította, a tetején elcsúsztak a növények és az állatok, állítólag emberek nem voltak, a föld belsejében alakult az élet, a barátnőm mindig mindenre tudja a választ, de amikor azt kérdeztem, miért halok meg, szomorúan nézett és elfutott, néztem a ruhája mozgását, és gondolatban azt az időt, amennyit még itt töltök, a földön, mit fogok addig csinálni, igyekszem jó kislányként viselkedni, a játékaimat az értesüléseim alapján nem vihetem magammal, az összeset felcímkézem és a barátnőimnek adom, majd anyura bízom a szétosztást, és ha van még egy kis időm, talán úszni is megtanulok.
 
 
 
 
 
 
 
feLugossy László
 
aatóth franyó, a SYLDAV VILÁG festője
(AROMARÉSEK)
 
Tárlatokon lábadozik
A másnapos lélek…
(Ugo Wazelotti, töménységkutató)
 
2008. január elsején, úgy lencseleves tájékán arra ébredtem, hogy franyó keres a NET-en keresztül, mert ünnepi beszédét mondja a SYLDAV TV 1-en, igen heves, pörgős tempóban, ahogy azt a vegetáriánusok és egyéb másként gondolkodók a hagyományoknak, szokásoknak megfelelően teszik, hogy a bőség és a szerencse szakadjon ránk az újév remek mélységeivel együtt, mert ezt várjuk, ezt szeretjük, ezt a szívesen használt önbecsapási képességünket így tudjuk mohón kielégíteni.
Pedig, lehet hogy újabb hét szűk esztendő következik.
Az is elképzelhető, hogy már az előzőleg letudott hét év is baromi szűk volt, csak még sejtésünk sincs róla, mivel nem tudunk előre menni az időben, hogy onnan visszanézzünk önmagunkon keresztül globális környezetünkre.
Lehet, hogy aatóth franyó tudja ezt (mármint az időutazást)?
Ebben persze nem vagyok biztos, csak remélni tudom, hogy a SYLDAV VILÁG vérvörös, melegséget, bársonyosságot sugalló éjfekete képközegében még a vakok is látnak, és félreérthetetlenül minden másképpen létezik végre-valahára, mint az antik tragédiákban, vagy az irtózatos súllyal ránk nehezedő, dramaturgia-beszabályozottsággal és konvenciókkal végigírt szappanoperákat megszégyenítő evilági giccses létezésünkben, és feltárul majd bennük egy olyan bizonyosság, amely végre különbséget tesz hazug és igaz között.
Oly nagy sanszunk persze erre sincs!
Itt már évszázadok óta minden úgy bugyog, hogy kiölje az emberből az emberit, az igazból az igazat.
Csavaros eszű hazugok szeretik irányítani odaadó, függetlennek képzelt létezésünket, és soha nem esik egybe az oldalak felszíne meg mélysége, és ez képes az idők végezetéig így egzisztálni, és hibátlan statisztaszerepünkkel ünnepelteti magát az előirányzott tömegjelenetekben.
Egyébként meg a túlkínálatok világát éljük, a hihetetlenül széles választékok korában vagyunk azok, akik vagyunk, ha tudunk, ellenállunk a fogyasztás kísértésének, ha ezt nem tudjuk, mert megfertőzött a birtoklási vágy, akkor simán lemondhatunk önmagunkról, mert ez az ára, mindenért fizetni kell, pedig a leplezetlenség ingyen van, alanyi jogon jár a szellemünknek, lelküknek, mulandóságra ítélt testünknek.
Ez a túlkínálat szerencsétlen módon a művészetben is hatalmas nyomokat hagyva gerjeszt egy megállíthatatlan folyamatot, ezáltal mindenkit elér az önsanyargatás belső kényszere, hogy ezt a mesterségesen felturbózott állapotot valahogy semlegesítse, mert attól művész a művész, hogy érzékeny és mindennel szemben képes a keveset adás nemes egyszerűségére.
Vagy ha nem így van, akkor majd valaki megmondja nekem, hogy van, és én majd azt is elhiszem, ha akarom.
aatóth franyó SYLDÁV VILÁGÁban ezeket a nemes egyszerűségeket tapasztalva mindig helyreáll a lelki békém, megnyugvást érzek, olyan besugárzást, melynek kisugárzása van.
Megismerve franyó kis könyvét, Az utazó alkoholista kéziszótára című opust, amely főleg 14 nyelven — köztük syldávul is — értelmezi az alkoholetnológia feneketlen mélységű labirintusát, a „kulturált” berúgások és másnaposságok összetetten bonyolult lelki és testi kínjainak savmarta, lucskos és izzadékony szöveteit, jöttem rá, hogy aatóth a természet gyermeke, aki nem okoskodik, hanem a tisztánlátás józanságával kutatja a másnapos, vagy harmadnapos emberi lelket, hogy felismeréseinek gyümölcsével örvendeztesse meg azokat az ínyenceket, akik kedvtelésből, bánatból, örömből vagy frusztráltságuk okán vedelnek, mint a kefekötők.
Ez egy nagyszerűen lényegre törő könyv, apró igazságok egyetemes gyűjteménye, öniróniával és szarkazmussal fűszerezve lett megérdemelten sikeres, mert alapvető igény van rá, tehát akkor ez olyan, mint mozdonyon az áramszedő, vagy mint a víz alatt a tengeralattjáró.
Magyarországon több kiadásban is megjelent s számos külföldi ki adást is megért (Le petit ivre rouge; The dictionary of traveling Barflies) kis könyv, hiánypótló munka, amely a művész gyengéd és érzékeny kreativitását jelzi, azt a polihisztori attitűdöt, amelyre olyan lényegi szükségünk van ebben a fals egójú, ugyanakkor marhára beképzelt, nagyképű világban, mint egy falat kenyérre, vagy a gyönyörűen hangzatos Tabula rasára.
 
Néhány évig csak telefonon ismerkedtem franyó humánumával, művészetével, mert személyesen később találkoztunk. Időnkét felhívott Párizsból és inspiráló derűt érezve hangjában, mindig kompenzálta hétköznapi keserűségeimet, jóval könnyedebben léptem át szisztematikus megnyomorítottságomon, amit oly direkten szeretnek elkövetni az emberen.
Ez az, amit csak az tud, aki szeretni is tud, és nem csak művész.
Ismerkedésünk hajnalán franyó elmesélte, hogy Ő leginkább Mongóliában, Galapagos szigetén és Mátészalkán szeretne kiállítani. Méltányolva eme vágyait őszintén drukkoltam Neki, és nagy örömömre meg is oldotta a kitűzött feladatait, sőt együtt is kiállítottunk Mátészalkán, Pacsika Rudolffal hármasban.
Leginkább egy őshüllőknek összehozott tárlat lehetősége ajzott fel alaposan, mert ez a legtöbb, amit egy művész elérhet, visszatérni saját, autentikus kategóriájába.
Mert bennünk van, művészekben, a baromi őshüllő, csak a politikusok nőtték ki magukat az evolúció legmagasabb fokára.
Egy kijevi kiállítás alkalmával franyó még a Lenin-díjat is megkapta egy ottani múzeum igazgatótól. Vodkázásos elmélkedés közben, az eredeti alapján, a jó hangulat inspirációja alatt, az alkalomhoz méltóan, rögvest hamisítottak az ukrán szellemi arisztokraták egy vadiújnak kinéző Lenin-díjat, amit hatványozott tósztok után „franyó, a kedves” megkapott, és amit ezek után illett komolyan megünnepelni. Aztán ünneplés közben egy fél üveg vodka véletlenül kiömlött a csodálatos pecsétekkel ellátott, gyönyörű és cirkalmas ciril betűkkel kitöltött okmányra, ami azon nyomban olyan foltos lett, mint a szerény átlagember lelkiismerete.
De ez csak legenda.
Hacsak nem így történt!
 
aatóth franyó markáns vörös hátterű képein igényes terek és idők jelennek meg lényei, alakjai mögött. Az Art Brutra jellemző súlyos témákat iróniával, öniróniával oldja fel, nem áll távol tőle a syldavokra emlékeztető szarkasztikus karakter sem.
Képei jól tükrözik franyó keleti kultúrák iránti affinitását.
Festményeit hétköznapi szövegekkel írja felül, amelyek mégis titokzatosak, és jelentésükben saját életüket élik.
 
Felejthetetlen syldav mondata is ezt bizonyítja: „Mörzixszi krupoa rugtás, buli bluksz ja mi sukk.”
Amit magyarra így is fordíthatnánk: „Az igazi művészet visszapattan még a legkarcsúbb női bokáról is.”
 
 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.