hirdetés

Edgar Allan Poe: Az arnheimi birtok

2017. november 22.

Költő volt, a szó legtágabb és legnemesebb értelmében. Mindezen felül igaz jelleme magasztos törekvésekkel párosult, magában egyesítve a költői érzékenység páratlan méltóságát és fennköltségét. – A Magasiskola rovatunkban Mélyi József fordításában közöljük Edgar Allan Poe Az arnheimi birtok című írását.

hirdetés

A kert tökéletes, akár a szép hölgy,
Ki álmodik pihenve édes álmot,
Szemét lehunyja, míg az ég azúr fönt,
Körös-körül kinyíló fényvirágok
Azúr mezőn, a mennyekben világol
A fényvirág s gömbölyded harmatcseppek
Azúr levélen egyre fényesebben,
Akár csillagszikrák a kéklő estben.
(Giles Fletcher, ford. Sajó László)

A bölcsőtől a sírig jólét kövezte ki Ellison barátom útját. A jólét szót nem csupán világi értelmében használom, hanem a boldogság szinonimájaként. Az ember, akiről beszélek, úgy tűnik, arra született, hogy Turgot, Price, Priestley és Condorcet elveit illusztrálja, hogy személyes példáján keresztül szemléltesse azt, amit korábban a tökéletességre törekvők puszta ábrándjának véltek. Ellison rövid létezése során, úgy képzelem, megcáfolta a dogmát, hogy az ember lényegéhez tartozik a gyönyörellenesség rejtett elve. Életpályájának alapos vizsgálata ráébresztett arra, hogy bár általánosságban néhány egyszerű emberi törvény megsértéséből az emberiség boldogtalansága fakadhat, fajunk mégis birtokában van a boldogság egyelőre ismeretlen összetevőinek –, és hogy még ezekben az időkben is, amikor a társadalmi viszonyok nagy kérdéseire sötét és őrült válaszok születnek, lehetséges, hogy az ember, az egyén, igaz szokatlan és rendkívül szerencsés körülmények között, boldog legyen.

Az ilyesfajta nézetek teljesen áthatották ifjú barátom gondolkodását is, ezért helyénvaló az észrevétel, hogy a szakadatlan élvezet, mely életét másokétól megkülönböztette, nagymértékben egy előre kialakított terv eredménye volt. Valóban nyilvánvaló, hogy ösztönös bölcsesség hiányában – amely mindig is a tapasztalat pótlására szolgál – Mr. Ellisont életének rendkívüli boldogsága végül a boldogtalanság közönséges szakadékába juttatta volna, amely tátongva várja az ilyen kiemelkedő személyeket. Semmiképpen nem célom azonban, hogy tollamból a boldogságról szóló esszé szülessen. Barátom elképzeléseit néhány szóban összefoglalhatom. Négy alapvető elvet követett, pontosabban a boldogság négy feltételét ismerte fel. Számára a legfőbb (különös ilyesmit kimondani) az egyszerű és pusztán fizikai gyakorlat, a szabad levegőn végzett testmozgás volt. „Az egészség," – mondta – „amelyet más eszközökkel érnek el, említésre is alig méltó". Példaként a rókavadász önfeledt örömét hozta fel, és a szántóvetőről beszélt, aki a társadalom egyetlen olyan osztályához tartozik, amelyet valóban boldogabbnak tekinthetünk a többinél. A második feltétele egy asszony szerelme volt. A harmadik és egyben a legnehezebben megvalósítható a becsvágy megvetése. A negyedik egy kitűzött cél szakadatlan követése; és úgy tartotta, hogy miközben a többi egyenlően fontos, az elérhető boldogság nagysága e cél spiritualitásával áll arányban.

Ellisont a sors figyelemreméltó módon folyamatosan adományaival halmozta el. Szépségével és eleganciájával kiemelkedett korának férfiúi közül. Intelligenciája abba az osztályba sorolható, amelynél a tudás megszerzése nem annyira munka, mint inkább intuíció, és egyfajta szükségszerűség. Családja a birodalom legelőkelőbb köreihez tartozott. Menyasszonya a legbájosabb és leghűségesebb a hölgyek között. Javakban sohasem szűkölködött; mint azonban kiderült, vagyonának legnagyobb részére úgy tett szert, hogy a sors a maga rendkívüli szeszélyével a pártjára állt – meglepve ezzel az őt körülvevő társaságot –, és ritkán fordul elő, hogy ezzel ne változtassa meg gyökeresen az ily módon pártfogoltak erkölcsi állapotát.

Úgy történt, hogy mintegy száz évvel azelőtt, hogy Mr. Ellison férfikorba lépett volna, egy távoli tartományban elhunyt egy bizonyos Mr. Ellison Seabright. Ez az úriember fejedelmi vagyont halmozott fel, s mivel közeli rokonai nem voltak, az a szeszélyes ötlete támadt, hogy a javait halála után egy évszázadon át fialtatni fogja. Aprólékosan és bölcsen dolgozta ki a befektetések legváltozatosabb módjait, s a felhalmozódó összeget arra a legközelebbi vérségi rokonára hagyományozta, aki az Ellison nevet viseli, és a száz év leteltével az élők sorában lesz majd. Az évszázad során többen tettek kísérletet, hogy a különös végrendeletet hatályon kívül helyezzék; post facto jellegéből adódóan azonban egyik próbálkozás sem járhatott sikerrel; a kormányzat féltékenységét azonban a felhalmozás így is felkeltette, és a törvény erejével végül annyit elértek, hogy a hasonló örökhagyásokat betiltották. Ez a törvény azonban már nem akadályozta meg az ifjú Ellisont abban, hogy huszonegyedik születésnapján, őse, Seabright örököseként négyszázötvenmillió dolláros vagyon birtokába jusson.*

Amikor ismertté vált, milyen hatalmas összeg képezi az örökség tárgyát, a felhasználás módjával kapcsolatban természetesen számos találgatás kelt szárnyra. A vagyon felmérhetetlen nagysága és azonnali hozzáférhetősége mindenkinek megindította a fantáziáját, aki csak tudomást szerzett róla. Az emberi képzelet bármely tekintélyes pénzösszeg tulajdonosa esetében eljátszik a gondolattal, hogyan választ ezernyi lehetősége közül. Egy olyan vagyonból kiindulva, amely bármely más polgár gazdagságát felülmúlja, könnyű lett volna feltételezni, hogy korának divathóbortjaira hatalmas összegeket fecsérel majd – vagy politikai intrikákba veti bele magát – vagy kormányzati pozíciót szerez – esetleg nemességet vásárol – nagy műgyűjteményt hoz létre – az irodalom, a tudomány, a művészet bőkezű patrónusa lesz – vagy nevét jótékony intézmények alapítójaként örökíti meg. De mindezen célok, sőt valamennyi közönséges cél az örökös kezében lévő hihetetlen vagyonhoz képest jelentéktelennek tűnt. A képzelődők a számokhoz fordultak, de ez is inkább csak növelte a zavart. Kiderült, hogy ha csupán három százalékos kamattal számolunk, az örökségből származó éves bevétel akkor sem rúg kevesebbre, mint tizenhárommillió ötszázezer dollárra; ami átszámítva havi egymillió százhuszonötezer; vagy naponta harminchatezer kilencszáznyolcvanhat dollár; ez óránként ezerötszáznegyvenegy, vagyis huszonhat dollár minden egyes percben. Mindez megakasztotta a feltételezések szokásos gondolatmenetét. Az emberek nem tudták, mit képzeljenek. Voltak, akik úgy vélték, hogy Mr. Ellison vagyonának legalább a felétől, mint valami fényűző ballaszttól megszabadul, s a felesleg felosztásával gazdaggá teszi rokonainak egész sorát. S valóban, a legközelebbi hozzátartozók javára lemondott arról a nem csekély vagyonról, amely az öröklés előtt birtokában volt.

Mindamellett számomra nem okozott meglepetést, amikor hírét vettem, hogy már rég döntött a kérdésben, amely oly sok vitára adott okot barátai körében. Sőt, maga a döntés sem döbbentett meg. A jótékony célok tekintetében úgy határozott, ahogy lelkiismerete diktálta. Az egyéni helyzet jobbíthatóságának lehetőségében, amit egy másik ember általános helyzetének javításával érhetünk el – sajnálom, hogy ki kell mondanom –, aligha hitt. Összességében az ember akár boldog, akár boldogtalan, szinte csakis önmagára számíthat.

Költő volt, a szó legtágabb és legnemesebb értelmében. Mindezen felül igaz jelleme magasztos törekvésekkel párosult, magában egyesítve a költői érzékenység páratlan méltóságát és fennköltségét. Érzékenységének legtökéletesebb, ha nem az egyetlen valódi kielégülését ösztönösen is a szépség új formáinak megteremtésében sejtette meg. Néhány, neveltetéséből fakadó vagy intellektusának természetében rejlő sajátosság árnyalta erkölcsi megfontolásait, keveredve azzal, amit materializmusnak neveznek; s talán ez volt az a finom eltérés, ami arra a meggyőződésre vezette, hogy a költői gyakorlat egyetlen érvényes, vagy legalábbis legelőnyösebb terepe a fizikai kellemesség újszerű formáinak létrehozása lehet. Így történt, hogy nem lett sem zenész, sem költő – ha az utóbbi fogalmat a szó köznapi értelmében használjuk. De az is lehetséges, hogy mindkét út közömbös volt számára, mégpedig pusztán abból kiindulva, hogy a becsvágy megvetése a földi boldogság eléréséhez vezető alapelvei közé tartozott. Valóban, nem lehetséges-e, hogy bár a magasrendű zsenik szükségszerűen becsvággyal teltek, a köztük is legmagasabb rendű az ambíció fogalma fölött áll? S nem képzelhető-e el, hogy számosan azok közül, akik jóval nagyobbak voltak, mint Milton, megelégedtek azzal, hogy „nevetlenek" maradtak? Úgy hiszem, a világ a művészet legpompásabb területein sohasem látott még – és hacsak a véletlenek sora a szellem legnemesebb rendjét nem sarkallja ízléstelen erőfeszítésekre, többé nem is lát majd soha – olyan diadalmasan kiteljesedett alkotást, amelyre az emberi természet valójában képes lenne.

Ellison tehát nem lett sem zenész, sem költő; bár senki sem élt nála bensőségesebben összefonódva a zenével és a költészettel. Más körülmények között nem lehetetlen, hogy festő lett volna belőle. A szobrászat, bár természetét tekintve szigorúan költői műfaj, léptékében és jelentőségében túlságosan behatárolt volt ahhoz, hogy bármikor is lekötötte volna a figyelmét. És ezzel fel is soroltam mindazon területeket, amelyekre a köznapi felfogás szerinti költői érzékenység fennhatósága kiterjedt. Ellison azonban azt a nézetet képviselte, hogy a leggazdagabb, a legvalóságosabb és legtermészetesebb, és talán a legkiterjedtebb tartományt rejtélyes módon mindig is figyelmen kívül hagyták. Egyetlen meghatározás sem említette korábban a tájkertészt mint költőt; barátom szemében mégis úgy tűnt, hogy a tájkert létrehozása – ha megfelelő Múzsára talál – a legfenségesebb lehetőségeket hordozza magában. S valóban, itt fekszik előttünk a képzelet kibontakozásának legmegfelelőbb terepe, ahol az újszerű szépség formái végtelen kombinációikban jelennek meg; s az egymással összekapcsolódó elemek együttese messze a legragyogóbb, amit a Föld csak nyújtani képes. A virágok és a fák formagazdagságában és színpompájában ismerte fel a Természet legközvetlenebb és legerőteljesebb törekvését, amely a fizikai szépség megteremtésére irányult. S e törekvés iránya vagy összpontosulása – pontosabban ennek hozzáigazítása a szemhez, amely megpillanthatja a Földön – ráébresztette, ahhoz, hogy a legmesszebbre jusson, a legjobb eszközöket kell alkalmaznia, így teljesítheti be nemcsak saját költői sorsát, de azokat a magasztos célokat is, amelyek érdekében az Isten költői érzékenységet plántált az emberbe.

„Hozzáigazítása a szemhez, amely megpillanthatja a Földön". Kifejezésének magyarázatával Mr. Ellison közelebb vitt egy olyan probléma megoldásához, ami számomra mindig is talány volt – arra a tényre gondolok (amiben csak a tudatlanok kételkedhetnek), hogy nem létezik a látványnak olyan kombinációja a természetben, amilyet egy zseniális festő megalkotni képes. A valóságban nem létezik olyan édenkert, mint amely ott ragyog Claude vásznán. A legszebb természeti tájban is mindig fellelhető egy-egy hiba vagy fölösleg – inkább több hiba és több fölösleg. Bár a részletek egyenként felülmúlhatják a legügyesebb művész alkotását is, a részekből összeálló együttesre azonban mindig igaz lesz ez az állítás. Tömören: nem foglalható el olyan nézőpont a föld kerekén, amelyről körbepillantva az állhatatos művésztekintet ne találná meg a hibát a táj úgynevezett „kompozíciójában". Mennyire felfoghatatlan mégis mindez! Minden más tekintetben jogosan úgy tanítottak minket, hogy a természetet magasabb rendűnek tartsuk. Részleteivel ki lenne képes versenyre kelni? Ki merné utánozni a tulipán színeit, ki tudná tökéletesíteni a liliom arányait? A kritika, amely azt állítja egy szoborról vagy portréfestményről, hogy bennük a természet nem utánzatként, hanem felmagasztosulva vagy ideálformában jelenik meg, téved. Az emberi elevenség alkotórészeinek egyetlen szobrászi vagy festői kombinációja sem érhet el többet, mint hogy megközelíti az életteli és lélegző szépséget. Csak a tájkép vonatkozásában igaz a kritika; s miután ezen a területen érezhető volt az igaza, az általánosítás meggondolatlan szelleme oda vezetett, hogy a meglátást érvényesnek kiáltották ki a művészet valamennyi tartományában. Mint mondtam, az igaza érezhető volt, s az érzés nem jelent képzelgést vagy látomást. A matematikában nincs akkora szerepe a bizonyításnak, mint amennyire a művészt átitatja saját művészetének érzelemvilága. Az alkotó nemcsak hiszi, de szilárd meggyőződése, hogy az elemek látszólag önkényes elrendezése nyomán keletkezik – és csakis így keletkezik – az igazi szépség. Szemlélete azonban még nem érlelődött kifejezéssé; eddig soha nem látott, beható elemzésre lenne szüksége ahhoz, hogy mindezt tanulmányozhassa és kifejezhesse. Mindazonáltal ösztönös vélekedésében megerősíti hitsorsosainak hangja. Legyen a „kompozíció" tökéletlen, javítása korlátozódjon csakis a formai elrendezésre; jusson el ez a helyreigazítás a világ összes művészéhez; szükségszerűségét valamennyien elfogadják majd. És még ezen is jócskán túl: a tökéletlen kompozíció orvoslása során a testvériség valamennyi, egymástól elszigetelt tagja ugyanazt a javítást szorgalmazná.

Ismétlem, kizárólag a tájképi kompozícióban fokozható a természet szépsége, s mindig megoldhatatlan rejtély volt számomra, hogy a tökéletesedésre irányuló törekvés csupán ezen az egyetlen ponton nyilvánult meg. A tárgyra vonatkozó gondolataim azon az elképzelésen alapultak, hogy a természet eredeti szándéka szerint úgy rendezhette el a föld felszínét, hogy az minden nézőpontból kielégítse az ember tökéletességre irányuló vágyát, a szépséges, a fenséges és a festői tekintetében egyaránt. Csakhogy ezt az eredeti szándékot megzavarta az ismert geológiai egyenetlenségek együttese – a forma és a szín zavarai –; korrekciójuk vagy enyhítésük jelenti a művészet lényegét. E gondolat erejét azonban jelentősen gyengítette az a benne rejlő kényszerűség, mely maga után vonja, hogy a zavarokat abnormálisnak és bármely célra alkalmatlannak tartjuk. Ellison volt az, aki kijelentette, hogy ezek a halál előjelei. Így érvelt: – „Fogadjuk el, hogy az eredeti szándék az ember földi halhatatlansága volt. Adva volt a föld felszínének ez az ősi elrendezése, amely a mennyei környezethez hasonult – nem létező, csak eltervezett táj. A rendezetlenség a későbbi, már a halált is magába foglaló állapot előkészítése volt."

„Most" – mondta barátom –„, amit a tájban a szépség fokozásának tekintünk, annyiban lehet csak valóságos, amennyiben a morális, vagyis az emberi szemszöget vesszük figyelembe. A természeti látvány bármely módosítása hibát jelenthet az összképben, ha feltesszük, hogy ezt a képet egészben – teljes kiterjedésében –, a föld felszínétől távoli nézőpontból, bár nem a légkör határain túlról szemléljük. Könnyű megérteni, hogy ami feljavít egy közelről vizsgálható részletet, az ezzel egyidejűleg tönkreteheti az általános, vagy távolról megfigyelt hatást. Lehetséges azonban a létezőknek olyan osztálya, akik egykor emberiek voltak, de ma már láthatatlanok az emberi nem számára, s akiknek távolról a rendezetlenségünk rendnek látszik – festőietlenségünk pedig festőinek, egyszóval olyan föld-angyalok, akiknek vizsgálódása letisztultabb, mint a miénk, s a halál nyomán képesek a szépség kifinomultabb felismerésére, s így az isteni elrendezés nyomán feltárulnak a féltekék tágas tájkertjei."

A beszélgetés folyamán barátom egy tájkertészetről szóló értekezés szerzőjétől idézett, akit a téma szakértőjének tartottak:

„A tájkertészetben alapvetően két stílus létezik, a természetes és a mesterséges. Az előbbi megkísérli megidézni a táj eredeti szépségét, annak saját elemeit a környezethez illeszti, fákat telepít, amelyek harmonikus viszonyban állnak a környező dombokkal vagy síkságokkal; felfedezi és a gyakorlatban alkalmazza a méretek, arányok, színek kellemes összhangzatát, amelyek rejtve maradnak a közönséges szemlélő előtt, de a természet tapasztalt tanulmányozója számára mindenütt megnyilvánulnak. A természetes stílusú tájkertészetet nem annyira a különleges látványosságok vagy csodák létrehozása jellemzi, hanem sokkal inkább valamennyi hiba és következetlenség eltüntetése – vagyis az egészséges harmónia és rend túlsúlya. A mesterséges stílusnak annyi változata van, ahány különféle módja a gyönyörködtetésnek. Általánosságban kapcsolatban áll a különböző épületstílusokkal. Vegyük például Versailles díszes fasorait vagy pihenőhelyeit, az itáliai teraszokat, vagy a változatosan kevert régi angol stílust, amely bizonyos tekintetben összefügg a helyi gótikus vagy Erzsébet-kori építészettel. Bármit mondanak is a mesterséges tájkertészet romboló hatásairól, a tiszta művészet, felolvadva a környezetében, csodálatos szépséget kölcsönözhet a kertnek. Ez a szépség részben a rend és a szerkesztettség felmutatása révén kellemes a szemnek, részben pedig morális eredetű. Egy öreg mohával benőtt balusztrádos terasz a tekintet számára megidézi az elmúlt korok egykor itt járt szépséges alakjait. A művészet legcsekélyebb mértékű megmutatkozása a törődés és az emberi befolyás bizonyítéka."

„Eddigi észrevételeimből", mondta Ellison, „megértheti, hogy elutasítom a fentiekben kifejtett gondolatmenetet, amely helyreállítaná a táj eredeti szépségét. Az eredeti szépség sohasem lehet olyan nagyszerű, mint az, amely létrehozható. Természetesen minden az alkalmas helyszín kiválasztásán múlik. Mindaz, amit a méret, arány és szín kellemes viszonyrendszerének felfedezéséről és gyakorlati alkalmazásáról mondanak, a nyelv határozatlanságai közé tartozik, amelyek arra szolgálnak, hogy elkendőzzék a gondolat pontatlanságát. Az idézett fordulat bármit jelenthet, vagy akár semmit sem, és szemernyit sem visz előre. Az, hogy a természetes stílusú tájkertészet igazi eredménye inkább a hibák és következetlenségek eltüntetésében mutatkozik meg, nem pedig a különleges látványosságok vagy csodák létrehozásában, olyan tétel, amely sokkal jobban illeszkedik a meghunyászkodó nyájszellemhez, mint egy zseniális ember szenvedélyes álmaihoz. A benne foglalt negatív érték annak a bénító kritikai szellemnek a hozadéka, amely szavakba öntve Addison feje köré is glóriát vonna. Miközben ez az érték a fogyatékosság puszta elkerülésében áll, a valóságban közvetlenül a megértésre apellál, és ezért csak szabályokban írható körül, ellenben a magasztosabb erény, amely a teremtésben lángol, csupán hatásaiban érzékelhető. A szabályok csak a tagadás erényeihez rendelhetők – a megakadályozott értékhez. Mindezen túl a kritikus művészet csak sejtethet. Kaphatunk előírásokat, hogyan alkossunk 'Catót', de hiábavaló lenne megmondani, hogyan hozzunk létre egy Parthenont vagy egy 'Infernót'. Azonban a dolog elvégeztetett és a csoda bekövetkezett; megértésének képessége egyetemessé vált. A negatív iskola szofistái, akik képtelenek az alkotó munkára, és ezért kigúnyolták a teremtő alkotást, most hangosan megéljenzik azt. Ami egykor még bábformájában jámbor értelmüket sértette, most érett, kifejlett állapotában sohasem mulasztja el, hogy bámulatot zsaroljon ki gyönyörre irányuló hajlamaiktól."

„A szerző meglátásai a mesterséges stílussal kapcsolatban", folytatta Ellison, „kevésbé vitathatóak. A tiszta művészet, felolvadva a környezetben, csodálatos szépséget kölcsönözhet a kertnek. Pontos megállapítás; s ugyanígy az utalás az emberi befolyásra. A kifejtett alapelv vitathatatlan – de ezen túl is lehet valami. Lehetséges olyan cél, amely összhangban áll ezzel az elvvel, egy olyan cél, amely elérhetetlen a köznapi ember által birtokolt eszközökkel; s ha mégis eléri, akkor azzal a tájkertet olyan kellemmel ruházza fel, amire önmagában az emberi befolyás sohasem lenne képes. A költő, amennyiben szokatlan léptékű anyagi forrásokkal rendelkezik, miközben megőrzi a művészet és a kultúra megkerülhetetlen eszméjét, vagy ahogy az idézett szerző fogalmaz, a befolyását, alkotásait azonnal átitatja a szépség nagyvonalúságával és újszerűségével, felkeltve ezzel a spirituális beavatkozás érzetét. Kiderül, hogy erre az eredményre a befolyás vagy az alkotás valamennyi előnyét kihasználva jut, miközben lehántja művéről a világias művészettel együtt járó szigorúságot és merev szakszerűséget. A legzordabb vadonban – a tiszta természet legkietlenebb tájain – is megnyilatkozik a teremtő művészete; ez a művészet azonban csak az értelem tükrében válik láthatóvá, és egyetlen vonatkozásban sem rendelkezik az érzés átható erejével. Nos, tegyük fel, hogy a Mindenható alkotásában ezt az értelmet egy fokkal mérsékeljük – ezzel valamiféle harmóniát vagy állandóságot kölcsönözve az emberi művészetnek –, hogy a kettő közt egyfajta átmenet jöjjön létre. Képzeljünk el például egy olyan tájat, amely a végtelent és a végességet egyszerre foglalja magában, amelynek egyesített szépsége, nagyszerűsége és különössége az emberiséggel rokonságban álló felsőbbrendű lények törődésének, kultúrájának, gondoskodásának képzetét hordozza – így a befolyás érzete megmarad, s a mindezzel összefonódó művészet egy köztes, vagy másodlagos természet létét feltételezi – amely nem Isten, s nem is Isten kisugárzása, hanem az a természet, amely az angyalok, az ember és Isten közt lebegő lények keze munkája nyomán jött létre".

Ellison mérhetetlen vagyonát arra fordította, hogy egy ilyesfajta vízió megvalósuljon; a szabad levegőn végzett testmozgást, mert terveit személyesen felügyelte; e tervek állandó célt állítottak elé; a cél spiritualitása mindig a szeme előtt lebegett; a becsvágyról lemondva valódi érzések hatották át; jutalma az örök tavasz lett, anélkül hogy az érzés túlcsordult volna benne; lelkének legfontosabb szenvedélye, a szépség iránti vágy mindenek felett egy asszony iránti érzéseiben öltött testet, akinek bája és szerelme a létezést a Paradicsom bíbor színébe burkolta – ez volt az, amit Ellison megtalálni vélt, és meg is talált, az emberiség közönséges gondjaitól megszabadulva, sokkal nagyobb boldogságban, mint ami de Staël elragadtatott álmodozásaiban valaha is felragyogott.

Attól tartok, képtelen vagyok az olvasó számára pontosan átadni mindazt a csodát, amit barátom valójában létrehozott. Leírnám, de elcsüggeszt a leírás nehézsége, és tétovázom, hogy a részletet vagy az egészet válasszam. Talán a legjobb lesz, ha a két szélsőséget vegyítem egymással.

Mr. Ellison első lépése természetesen a helyszín kiválasztása volt, s alig fogott bele a keresésbe, máris rabul ejtette a Csendes-óceáni szigetvilág buja természeti környezete. Valójában már el is határozta, hogy utazást tesz a déli tengerekre, amikor egy éjszakát áttöprengve mégis lemondott az ötletről. „Ha embergyűlölő lennék" – mondta – „egy ilyen helyszín épp megfelelő lenne. Az elszigeteltség és a magány tökéletessége, az odajutás és a kivezető út nehézsége egy ilyen esetben a lehető legvonzóbb lehetne; csakhogy én egyelőre nem vagyok Timon. A nyugalmat keresem, de nem vágyom a nyomasztó magányra. Visszavonulásom mértéke és időtartama fölött valamiképp továbbra is magam akarok rendelkezni. Gyakran lesznek olyan órák, amelyekben én is szükségét érezhetem, hogy elmerüljek alkotásom költőiségében. Keresek tehát egy helyszínt, nem túl messze egy sűrűn lakott várostól, amelynek környéke a leginkább alkalmas lesz terveim kivitelezésére".

Egy ilyen megfelelő helyet keresve Ellison éveken át utazgatott, s szerencsémnek tarthatom, hogy ebben társa lehettem. Ezernyi helyszín akadt, amely engem ámulatba ejtett, ő azonban tétovázás nélkül elvetette őket, olyan érvekkel, amelyek végül velem is beláttatták az igazát. Végül egy csodálatosan termékeny és gyönyörű fennsíkra jutottunk, amely alig nyújtott kevésbé kiterjedt panorámát, mint amilyen látkép az Etnáról nyílik, s úgy Ellison, mint az én véleményem szerint a festőiség valamennyi eleme tekintetében felülmúlta az itáliai hegyről kínálkozó, messze földön híres látványt.

„Tudatában vagyok", mondta nagyot sóhajtva az utazó, miután órák óta megbűvölten szemlélte e vidéket, „tudom, hogy a helyemben itt a legkényesebb ízlésű emberek kilenctizede elégedetten megállapodna. Ez a látvány valóban pompás, s nekem, pompájának növelése helyett gyönyörködnöm kéne benne. Valamennyi, általam ismert építész ízlése azt diktálná, hogy a 'kilátás' kedvéért a hegytetőkre épületeket emeljen. A tévedés nyilvánvaló. A nagyság bármely formájában, de leginkább a kiterjedésben megdöbbent, felizgat – majd aztán kimerít és nyomasztóvá válik. Az alkalmi panoráma esetében mi sem lenne ennél megfelelőbb – állandó látványként azonban semmi sem alkalmatlanabb. Az állandó látványban a nagyság legkellemetlenebb mozzanata a kiterjedtség; a kiterjedtség legvisszataszítóbb mozzanata pedig a távolság. A távolság harcban áll az érzékenységgel, az elkülönülés érzésével – ez az érzékenység és érzés, amelyet megkísérlünk hozzárendelni a 'vidéki visszavonultság' fogalmához. Egy hegycsúcsról letekintve nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy elveszettek vagyunk a világban. A messzi kilátókat a lelki betegek úgy kerülik, akár a pestist."

Kutatásunk negyedik évének végén találtuk meg azt a helyszínt, amelyet Ellison megfelelőnek tartott. Természetesen szükségtelen megmondani, hol volt ez a hely. Barátom nemrég bekövetkezett halála – melyet követően a birtok megnyílt a látogatók bizonyos csoportjai előtt – Arnheimnek titokzatosságot, és diszkrét, ha nem éppen ünnepélyes hírnevet kölcsönzött, hasonlót (bár azt messze meghaladót), mint amilyen a hosszú ideig olyannyira kiemelkedő Fonthillt övezte.

Arnheimet a folyón lehetett megközelíteni. A látogató kora reggel hagyta el a várost. A délelőtt folyamán csendes és ismerős szépségű partok között haladt, ahol számtalan bárány legelészett, fehér gyapjukkal pettyezték a hullámzó dombok eleven zöldjét. A megművelt föld fokozatosan adta át helyét a gondozott legelőknek, a tájba lassan a visszavonultság érzése keveredett – majd a magány vált tapinthatóvá. Ahogy közeledett az este, a meder úgy vált egyre keskenyebbé; a partok egyre meredekebbek lettek, s egyre bujább, sűrűbb és komorabb lombokba burkolóztak. A víz átlátszóbbnak tűnt. A folyam ezernyi kanyarulatot tett, így nem akadt olyan alkalom, amikor a víz csillogó felszínére kétszáz yardnál távolabbról lehetett volna rálátni. A csónakot mintha minden pillanatban egy varázskör tartotta volna fogva a lombok áthatolhatatlan, leküzdhetetlen falai között; miközben a tető ultramarin selyemnek látszott, a padló eltűnt – a hajó csodálatos kecsességgel egyensúlyozott azon a fantombárkán, amely mintha egy baleset nyomán fejjel lefelé fordulva, elválaszthatatlan társként haladt volna együtt a valóságossal, csak azért, hogy megtartsa azt. A folyómeder időközben szurdokká változott – bár a kifejezés bizonyos tekintetben alkalmatlan, s én is csak azért használom, mert a nyelvnek nincs olyan szava, amely jobban jellemezné a környezet legmegdöbbentőbb, s nem a legjellegzetesebb tulajdonságát. A szurdok-jellegről csak a partok magassága és párhuzamossága tanúskodott; más tekintetben nem volt helytálló a megnevezés. A hegyszoros falai (amelyek között a víz továbbra is békésen hömpölygött) száz, sőt néhol több mint százötven láb magasra nyúltak fel, s annyira egymáshoz hajoltak, hogy néhol még a napfényt is kitakarták; miközben a pehelyszerű moha látványától, amely fentről sűrűn lógott le az egymásba fonódó cserjék közül, gyászos komorság lett úrrá a szakadékon. A kanyarulatok egyre gyakoribbak és tekervényesebbek lettek, gyakran úgy tűnt, mintha visszatérnének önmagukba, így az utazó hamar elveszítette minden tájékozódóképességét. Sőt, mintha elborította volna a különösség elragadtatott érzése. Még mindig a természetre gondolt, amely azonban úgy tűnt, lassú változáson megy keresztül: egy furcsa szimmetria jelent meg, egy borzongató egyformaság, egy varázslatos szabályszerűség mindabban, amit alkotott. Egyetlen letört ág, egyetlen elszáradt levél, egyetlen elszórt kavics vagy a puszta barna föld tenyérnyi foltja sem látszott sehol. A kristályos víz hullámai a tiszta gránithoz verődtek, vagy a hibátlan mohát mosták, olyan éles körvonalakat alkotva, amelyek egyszerre elkápráztatták és elbizonytalanították a szemet.

A folyó kanyargó útvesztőjében órákon át haladva a homály percről percre sűrűbb lett, mígnem a csónak hirtelen egy éles és váratlan fordulóval, mintha csak az égből pottyant volna oda, egy kerek tóhoz érkezett, amely a szurdok méretéhez képest hatalmas kiterjedésűnek látszott. Körülbelül kétszáz yard átmérőjű volt, s egyetlen pont kivételével (pontosan azzal szemben, ahol a csónak beúszott) mindenütt a szurdok falaival megegyező magasságú, de a korábbiaktól eltérő jellegű dombok vették körül. Oldalaik a víz peremétől nagyjából negyvenöt fokos szögben emelkedtek, s lábuktól a csúcsaikig – úgy, hogy egyetlen pont sem maradt ki – a legcsodálatosabb virágruhába öltöztek, mintha egyetlen zöld levél sem látszana az illatos és hullámzó színmezőben. A tó nagyon mély volt, de vize annyira átlátszó, hogy a fenéken a kis kerek, alabástromszínű kavicsok sokasága is világosan látszott – vagyis csupán akkor vált kivehetővé, ha a szem képes volt elfeledkezni a megfordított mennybolt távoli mélységében kirajzolódó ormok megkettőzött virágszőnyegéről. A dombokon nem voltak fák, de még kisebb bokrokat sem lehetett látni. A szemlélő egyszerre érzékelte a gazdagságot, a melegséget, a színek kavalkádját, a nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot, a lágyságot, a finomságot, a kecsességet, az érzékiséget, s emellett a környezet csodálatosan aprólékos gondozottságát, amely mintha egy új, dolgos, jó ízlésű, nagyszerű és igényes tündérrend álmaiból bontakozott volna ki. De ahogy a szem egyre feljebb kúszott a milliárdnyi színben tarkálló emelkedőn, a víztükör éles határvonalától egészen a bizonytalan végpontig, amely az orom fölé tornyosuló felhőcsoportba veszett, alig tudta megállni, hogy ne képzelje maga elé az égből csendben legördülő zuhatagot, amely csupa rubin, zafír, opál és aranyos ónix.

A látogatót, aki a szurdok homályából kibukkanva hirtelen az öbölben találta magát, elbűvölte, de egyszerre meg is döbbentette a lemenő nap teljes korongja, amelyről már úgy hitte, rég lehanyatlott a horizont mögött, s amely most mégis ott néz vele szembe, a másik hasadékon át – a dombok közti nyíláson keresztül – látható, különben végtelen látkép egyetlen befejezéseként.

Itt azonban az utazó elhagyja a bárkát, amely idáig hozta, s átszáll egy elefántcsontszínű kenuba, amelyet kívül-belül élénkvörös arabeszkek díszítenek. E ladik fara és orra egyaránt magasan a víz fölé emelkedik, csúcsos végeivel szabálytalan holdsarlóra emlékeztetve; egy hattyú büszke kecsességével lebeg a víz tükrén. Hermelinszőrrel bevont belsejében egyetlen, selyemfából készült, pehelykönnyű evező fekszik; sem evezős, sem kísérő nem látható sehol. A látogató nem számíthat csak önmagára – s hogy a sors óvni fogja. A nagyobb csónak időközben eltűnik, s ő egymaga marad a ladikban, amely szemmel láthatóan mozdulatlanul áll a tó közepén. Miközben azon töpreng, milyen utat kövessen, a varázsbárka mintha finoman mégis megmozdulna. A kenu lassan megfordul a tengelye körül, míg aztán orra a nap felé mutat. Lágy, de egyre gyorsuló mozgásba kezd, közben a vízen keltett apró fodrozódások mennyei dallamokba rendeződve törnek meg a ladik elefántcsontszínű oldalfalain, ez adhatja az egyetlen elképzelhető magyarázatot a megnyugtató, sőt melankolikus zenére, melynek forrását keresve a nyugtalan utazó eddig hiába tekintgetett körbe.

A ladik egyenletesen halad a vízen, és megközelíti a nyiladék sziklás kapuját, amelyen át már világosabban kirajzolódik a mögötte húzódó táj mélysége. Jobb kéz felől egy vad és buja fákkal borított fenséges hegylánc tör a magasba. Ahol a part találkozik a vízzel, megfigyelhető, hogy megmaradt egy tökéletesen tiszta sáv; sehol nincs nyoma a megszokott folyóhordaléknak. Balra a táj sokkal lágyabb, és szembetűnőbben mesterséges. A part itt a folyamtól lankásabban emelkedik, a lejtőt borító széles pázsitszőnyeg anyaga leginkább bársonyra emlékeztet, s zöldje úgy ragyog, hogy színével csak a legtisztább smaragd vehetné fel a versenyt. A fennsík szélessége tíz és háromszáz yard között váltakozik; a folyó partjától egy ötven láb magas falig tart, amely folytonos kanyargással ugyan, de nagyjából mégis követi a folyó irányát, míg el nem tűnik nyugat felé, a távolban. Ez a fal egyetlen folytonos szikla, amely valamikor a folyam déli partjának zord tömbjébe függőlegesen belevágva keletkezett, bár e hatalmas munkának mára semmilyen nyoma nem maradt. A cizellált kő régmúlt idők nyomát viseli magán, most buján belepi a repkény, a korallszínű lonc, a vadrózsa és az iszalag. A sziklafal alsó és felső vonalának egyformaságát felerősítik a fennsíkon és közvetlenül mögötte itt-ott magányosan vagy kisebb csoportokban álló, szédítő magasságba felnyúló gigantikus fák; sűrű ágaik (különösen a fekete dió lombjai) a folyam fölé hajlanak, végződéseik bele is érnek a vízbe. Messzebbre tekintve a tájon, a szem áthatolhatatlan lombozatba ütközik.

Mindez a látogató szeme elé tárul, mialatt a csónak folyamatosan közeledik ahhoz a ponthoz, amelyet a tájkép kapujának neveztem. Egyre közelítve a kapu hasadékszerű benyomása lassan elenyészik, balra pedig egy újabb, az öbölből kivezető folyóút nyílik meg – ebben az irányban a sziklafal szintén kanyarodni látszik, még mindig követve a folyam általános irányát. E nyiladék mentén a tekintet nem hatolhat messzire; láthatja a folyamot, s vele a sziklafalat még mindig balra kanyarodni, mígnem mindkettő eltűnik a lombok között.

A csónak eközben varázslatos módon besiklik a kanyargó csatornába; s itt a sziklafallal szemközti part, úgy tűnik, hasonlít a tó fallal szemközti partjához. A fenséges dombok itt-ott hegyekké magasodnak, amelyeket beborított a tájat még mindig uraló, vadul burjánzó növényzet.

Lágyan, bár enyhén növekvő sebességgel tovább sodródva, az utazó több rövid kanyar után észreveszi, hogy útját egy gondosan faragott és csiszolt hatalmas kapu, vagyis inkább csillogó aranyból készült ajtó zárja el, amely a most már csaknem lenyugvó nap sugarait olyan ragyogással veri vissza, mintha lángokkal koszorúzná a környező erdőt. A kaput a magas sziklafalba illesztették, amely itt mintha derékszögben találkozna a folyóval. Néhány pillanat múlva azonban láthatóvá válik, hogy a víz főárama a fallal együtt lágyan, nagy ívben balra kanyarodik, miközben egy tekintélyes áramlat, letérve a főágról, finoman fodrozódva utat talál az ajtó alatt, és eltűnik a tekintet elől. A ladik az utóbbi utat választva a kapuhoz közelít. Az ajtó tömör szárnyai lassan és muzsikálva megnyílnak. A csónak áthalad közöttük és gyorsan ereszkedve elindul egy hatalmas amfiteátrum felé, amelyet minden oldalról bíbor hegyek vesznek körül; lábaikat körben a csillogó folyó nyaldossa. Eközben az Arnheimi Paradicsom teljes látképe feltárul. Elbűvölő dallam hallatszik; a levegőt különös, édes illat tölti be; magas és karcsú keleti fák álomszerűen fonódnak össze – árnyas csalitok – arany- és bíborszínű madarak csapatai – liliom-szegélyezte tavak – ibolyától, tulipántól, pipacstól, jácinttól és tubarózsától tarkálló mezők – patakok hosszú, kusza ezüst csíkjai – s mindebből elmosódva, s mintha egy varázslat nyomán a levegőben lebegve emelkedik ki egy félig gótikus, félig szerecsen architektúrájú épület; a vöröslő napsugár megcsillan számtalan erkélyén, minaretjén, a tornyocskák százain; mintha mindez a Szilfek, a Törpék, a Tündérek és a Dzsinnek közös munkájának szellem-kéznyomát viselné magán.

* Az itt leírtakhoz hasonló eset történt nem is olyan régen Angliában. A szerencsés örököst ott Thellusonnak hívták, a sorsáról Pückler-Muskau herceg számolt be „Utazások" könyvében. A herceg az örökölt összeg nagyságát kilencven millió fontra becsülte, és jogosan állapította meg, hogy „egy ilyen hatalmas összegről és a felhasználása révén lehetővé váló jótéteményekről való gondolkodás még akár a fenséges fogalmával is jellemezhető". Hogy hű maradjak e szöveg nézeteihez – bár néhol durva túlzásokkal – követtem a herceg beszámolóját. Jelen írás első változatát és valójában az elejét is sok évvel ezelőtt publikáltam – még Sue csodálatos „Bolygó zsidó"-jának első kiadása előtt, amelyet talán szintén Muskau beszámolója ihletett.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.