„Amit leírtam, szóról szóra megtörtént. Nem választottam szét a valóságot és a fikciót.” A hatvanas években a The New Yokerben megjelenő novelláinak különös, mazochista világával a romantikától és prüdériától mentes, nagyvilági, olykor kissé életunt és cinikus nőfiguráival Edith Templeton valósággal sokkolta olvasóit.
Szerelmi kalandjainak ecsetelése közben hét színes, hiteles, élvezetes korrajzot fest a 20. századról, a harmincas évektől a nyolcvanas évekig, Prágától Bordigheráig, és – életének különböző korszakiban – eleveníti meg egy nem mindennapi nő érzés- és gondolatvilágát.

Edith Templeton 1916-ban született Prágában, egy nagyon jómódú, német ajkú család egyetlen gyermekeként. Gyerekkorát nagyanyja vidéki kastélyában töltötte, középiskolai tanulmányait a prágai francia lycée-ben folytatta. 1938-ban feleségül ment egy angolhoz, és elhagyta szülővárosát.
A második világháború alatt Nagy-Britanniában dolgozott az amerikai hadsereg cheltenhami bázisán. 1956-ban követte második férjét, a világhírű kardiológust Indiába. Férje nyugdíjazása után előbb Portugáliába, majd az olasz Riviérára költöztek. Edith Templeton 2006-ban bekövetkezett haláláig Bordigherában élt.
Az ötvenes években, angol nyelven kezdte közölni írásait. Néhány regénye, egy novelláskötete és egy útikönyve jelent meg, melyet „sztriptízbedekkerként” tartanak számon. Gordon című „önéletrajzi szenvedélyregényét” Louise Walbrook álnéven publikálta.
Munkásságából magyarul a Gordon című kisregény olvasható.

 

Edith Templeton: A kék óra, Park kiadó, 2009,  Ford.: Báti Júlia és Sóvágó Katalin, 3000 Ft

 

 

 

A jelmezes próba (részlet)
(Fordította: Sóvágó Katalin)

Mi, gyerekek, a próba szünetében is középkori mezben, fejünkön mesterséges vadvirágokból font koszorúval ténferegtünk, mert ki kellett várnunk a sorunkat az egyik közös öltözőnél. Két társammal elindultunk fagylaltot keresni. Anyáink sose engedték, hogy olyan olcsó, vizezett fagylaltot együnk, amilyet az utcasarkokon és a közintézményekben árultak. Hozzánk csak a Berger illett a Vodičkován, amelynek a sörbetje felülmúlta még a párizsi Rumpelmayerét és a bécsi Demelét is. Bementünk az első emeleti bárba, ahol a pult előtt felállított kecskelábú asztalról kínálták a kávét és a frissítőket. Miközben a pénzünket számoltuk, és szorongtunk, felismer-e minket az asztal mögött álló asszony, és megtagadhatja-e a kiszolgálást, a boltíves ajtóban megjelent egy középkori korhely, félvállra vetett, prémszegélyes köpenyben, amely alól kilátszott a sárgával bélelt, felhasított kék ruhaujj. Kezében kék tollas kalapot tartott.
 Jöjjön ide – súgta.
Odamentem hozzá.
 Maga elragadó és varázslatos – hízelgett. – Mindenfelé kerestem magát. – Végighúzta szabad kezét a homlokán. – Ez az utolsó alkalom. Gondolt már rá? A jövő héten elkezdem a szülészeti szakmai gyakorlatomat, éjjel-nappal ügyeletben leszek, azután jönnek a záróvizsgáim, egyik a másik után.
Nem értettem. Csak annyit fogtam fel, hogy nem találkozunk többé.
– Milyen érdekes – feleltem azon a hangon, amelyet anyám használ, ha nem érti, miről beszélnek.
 Utána pedig – folytatta – le kell szolgálnom a katonaidőmet, magát pedig elzárja tőlem… – fejébe nyomta a kalpagját, legyezővé tárta bal kezét, és jobbjának mutatóujjával számolni kezdett: – …a szakácsnő, a konyhalány, a mindenes, a felszolgáló szobalány, a naponként kijáró fodrász és a kéthetente érkező varrónő bástyája. Pontosan emlékszem, ugye?
 Igen.
 Edith, csak kávé van és vanília! – kiáltotta az egyik lány. – Azért kérsz? És nincs tejszínhab!
 Jöjjön velem – intett ő. Átfogta a vállamat, megfordított, mögém lépett, és kikísért a galériás lépcsőfordulóra nyíló előszobába. – Itt – mondta, amikor megállt egy sarokban. Törökülésbe ereszkedett, és mivel mögöttem volt, és fogta a vállamat, lehúzott az ölébe. – Édesem – suttogta. – Végre.
Láttam, hogy mögöttünk emberek jönnek ki a lépcsőfordulóra. Két alak áthajolt a korláton, lenéztek a földszintre, ahonnan hangok zsongása, lépések, kiáltások, taps és puffanások hallatszottak. Elpilledtem a színház jellegzetes, bágyasztó illatától, a poros plüss, a penészes bársony, az áporodott parfüm, az izzadtság, a csipkés rézrács mögé rejtett fűtőtestek átforrósodott fémjének szagától – minden erő kiszállt belőlem. Akkor se bírtam volna felállni, ha akartam volna.
Tudtam, hogy meg fog csókolni, de cserbenhagyott a viaskodó, rúgkapáló, karmoló macska, az állat, aki képes lett volna kitépni magát, hogy elfusson. Odabent a macska helyén egy növény volt, és a növények nem tudnak elszaladni. Bontogatni akarják a bimbót, amelyet növeltek, hogy virág nyíljék belőle, és ki vannak szolgáltatva az időjárás kénye-kedvének, és engedelmeskedniük kell a fölöttük feszülő égbolt minden szeszélyének. Biztosra vettem, hogy meg fog csókolni, megcsókolja az ajkamat és az ajkam belsejét, mert hallottam, hogy a szeretők ezt csinálják. És erre vártam.
De ő nem azt tette, amire vártam, annál sokkal kevesebbet és mégis sokkal rosszabbat. A fejemhez emelte a kezét, lassan levette róla a vadvirág koszorút, türelmesen kibogozva a drótot a hajamból. Ujjai ugyanazzal a lassúsággal, hajthatatlanul és feltartóztathatatlanul bebújtak az alá a majdnem a szemöldökömig érő, vastag tincs alá, amely mindig eltakarta a homlokomat, és félrehúzták, lemeztelenítve egy olyan részemet, amelyet sose látott senki. Szája hasonlóan megfontolt lassúsággal követte az ujjait, és ott is maradt, ám abban a kitartó szorításban olyan hullámverés érződött, amely egész testemben megingatott; egyre közelebb hajoltam hozzá, míg végül úgy éreztem, hogy beleolvadok a karjába. Szájának remegése végighullámzott rajtam, azután összezárult az ajka, és hosszú időre elnyugodott.
Amikor fölemelte az arcát, homlokomat még egy darabig hűvösnek éreztem szájának nedvességétől, és könnyűnek is, mert elmúlt ajkának nyomása. Figyeltem, hogyan süllyed és emelkedik a vállán a prémmel szegélyezett, zöld köpeny.
 Most már elég, több mint elég – suttogta. – Maga olyan kedves, hogy az felülmúlja minden álmomat.
 Látom, ahogy lélegzetet vesz.
 Szabályos? – kérdezte.
 Persze – válaszoltam. – Miért ne lenne az? Nem futott.
 Mennünk kell – mondta. – Ne, hadd csináljam én. Nekem kell eltakarnom, amit kitakartam. Ami az enyém. – Visszahúzta szokott helyére a hullámos tincset. Fölemelte a padlóról a koszorút, a tenyerére tette, és odanyújtotta.
 Hála istennek, hogy eszébe jutott. Én el is feledkeztem volna róla. Hűha!
 Vigyázzon rá. Őrizze meg az első éjszakára. De ma már ne tegye fel. Ma ne. A jelmezes próbának vége.