Edward Albee: Lolita
"Ő az én elmeszüleményem – talán nem a legjelentősebb, de mégiscsak az enyém – csupa lendület és tartózkodás; és éppen ezek azok a tulajdonságok, melyeket mi, szerzők olyan örömmel fedezünk fel figuráinkban!" - Békés Pál műfordítása, melyet a szerzővel készült nagyvizit mellékleteként közlünk.
- 2009. január 27.
Edward Albee
Lolita
Vladimir Nabokov regénye nyomán
Fordította
Békés Pál
- részlet –
Lolita
Vladimir Nabokov regénye nyomán
Fordította
Békés Pál
- részlet –
Prológus
Első jelenet
HH: (nyugtázza a tapsot) Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Jó estét. (Vagy Jó napot) Köszönöm. (Úrhoz) Csakhogy befejezte!
Az Úr a színre lép – vagy a függöny előtt, vagy az első jelenet megvilágítatlan díszletében.
ÚR: Jó estét! (Vagy - alkalomtól függően - Jó napot!) Ó! Úgy látom, néhányan felismertek. De jól esik. Az én szakmámban – író, színházi szerző - akik netán nem tapsoltak meg, azoknak persze sikertelen író, színházi szerző - egyszóval az én szakmámban könnyet csal az ember szemébe, ha felismerik. Csupán a pontosság kedvéért: képzelt könny és képzelt szem. Az olcsó ponyva korát éljük, ugyebár, és a dráma se sokkal jobb, a művészet tucatáru. Hagyjuk. Ám azon kevesek, akik elszántan csatáznak a szabatos önkifejezéssel és – itt szégyenpír futja el arcom – saját tehetségükkel, s akiket olyan elmével vert a sors, mely képtelen lealacsonyodni a közízléshez, nos, időről időre e keveseket is elfogja a sóvárgás, hogy megmártózzanak az öncélú szennyirodalomban. Majd sötét kétségbeeséssel szembesülnek azzal, hogy kutya rosszul csinálják. Mindazonáltal közismertnek lenni hízelgő; hadd fejezem ki köszönetemet azoknak, akik voltak szívesek megtapsolni. Talán tényleg látták egyik-másik darabomat, esetleg olvasták valamelyik regényemet, és nem kevernek össze senkivel. (Valakihez a nézőtéren) Hohó! Üdvözlöm! Örülök, hogy eljött! Remek volt a múlt heti vacsora! És pompás ötlet, hogy meghívták azt a hogyishívjákot! Azt hittem, rég meghalt! (Ismét mindenkihez) Na, szóval. A takarásban vár egy úr, majd’ meghal, hogy szólhasson önökhöz. Ő az én elmeszüleményem – talán nem a legjelentősebb, de mégiscsak az enyém – csupa lendület és tartózkodás; és éppen ezek azok a tulajdonságok, melyeket mi, szerzők olyan örömmel fedezünk fel figuráinkban! Idővel észrevettem, hogy érdeklődése önmaga iránt messze felülmúlja az enyémet, és olyan úton halad, amelyen már nem szívesen követném. Röviden szólva: zűrös alak. (Kinéz.) Jól van! Az istenért! Nyugalom! (A nézők felé) Szinte toporzékol! A neve Humbert. Be kell vallanom, sajnos ez a kereszt- és a vezetékneve is. Humbert Humbert. Ilyesmi gyakran megesik Európában – valami családi ügy: harmad-unokatestvér-házasság, azonos vezetéknév… Humbert... Humbert. (Vállat von.) Mit tegyünk, ez van. Majd megőrül, hogy beszéljen önökkel, tudják éppen szerelmes. (Az Úr [Egy Bizonyos Úr] udvariasan a takarás felé int, HH [Humbert Humbert] belép)
ELSŐ FELVONÁS
Első jelenet
HH, (Humbert Humbert), Úr (Egy Bizonyos Úr), Lolita, Charlotte, Annabel
HH színpadra lép, Úr oldalt húzódik, a színen marad. HH kezében embernagyságú baba.
HH színpadra lép, Úr oldalt húzódik, a színen marad. HH kezében embernagyságú baba.
HH: (nyugtázza a tapsot) Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Jó estét. (Vagy Jó napot) Köszönöm. (Úrhoz) Csakhogy befejezte!
ÚR: (szórakozottan) Hosszú voltam? Sajnálom.
HH: Csak nem akarsz máris távozni?
ÚR: Távozni?
HH: Távozni.
ÚR: Ja? Nem. Gondoltam, maradnék egy kicsit – itt-ott beavatkozom, beadok néhány kelléket, szituációt teremtek.
HH: (Nem rajong az ötletért) Persze.
ÚR: Úgy értem... Végül is...
HH: Jó, jó, persze. (A közönséghez) Nos, mint már elhangzott, szerelmes vagyok. Fülig? Nem. Reménytelenül? Dehogy. E kifejezések közel sem járnak az ÉN tomboló, fojtogató szenvedélyemhez, szerelmemhez! Istenem, milyen suta szó! (Átöleli a babát) El vagyok veszve, azt hiszem. Állapotom üresség és beteljesülés, hitványság és diadal elegye: állapotom hol felfogható, hol nem. Üdv a klubban… menny a pokolban… menny a pokolba…
ÚR: Megmagyaráznád a babát?
HH: Tessék?
ÚR: A babát. Megmagyaráznád?
HH: (Magához szorítja) Milyen babát?
ÚR: (Türelmesen) Rendben.
HH: Te magyarázd el!
ÚR: Nem az én ötletem.
HH: (A közönséghez) Ne is foglalkozzanak vele. Nézzenek át rajta, mintha csak levegő volna. Ő itt csak egy mellékkörülmény. Én. Én vagyok szerelmes és a darab tárgya a szerelem. A szerelem tünetegyüttese – ismerjük mindnyájan.
ÚR: Előadás?
HH: Lábjegyzet. Csupán egy kurta lábjegyzet. (A közönséghez) Mindannyian ismerjük a nemi gerjedelmet. A nyers, kanos akarást, amikor a vágy tárgyának egyetlen szava is elég, amikor a „helló!” erekciót, a „hogy vagy?” pedig azonnali ejakulációt eredményez. És mindannyian ismerjük a reménytelen, éteri szerelmet, ami nyomban szertefoszlik, ha életet lehelünk bele. Aztán ott van még a...
ÚR: Kurta lábjegyzet?
HH: (Apró grimasz, gyors pislogás - egyébként nem vesz róla tudomást) Aztán ott van még, - többnyire regényekben találkozni vele - a nagyok, a hatalmasok és a népszerűek halálos szenvedélye – a windsori hercegnő és Joe DiMaggio, VIII. Edward és mindenki Marilynje, tudják, miről beszélek. Aztán meg ott vannak azok a szerelemváltozatok, amiket nem is merünk nevén nevezni. Pedig ezek is teljesen normális vonzalmak azonosneműek vagy eltérő bőrszínűek, néha pedig emberek és más állatok között.
ÚR: Pardon. Ezt félbe kell szakítanom. Teljesen normális vonzalom ember és állat között?
HH: Elméletileg lehetséges. (A közönséghez) Úgy vélem – vélhetőleg vélelmezhetem – hogy igenis elképzelhető ilyen kapcsolat. Mondjuk egy férfi és a kecskéje; egy asszony és az ölebe között. A legtöbb dolog végül is megengedett végletesen megengedő társadalmunkban. De azért nem minden. (Öleli, cirógatja a babát) Én ugyanis - újra ez a szó! - szerelmes lettem egy lányba. A neve: Lolita. Lo-li-ta. (Kiszól) Volnál szíves…. Uhh. Bejönnél? (Belép Lolita, kezében rendes méretű baba) Ő az... Lolita.
LOLITA: (Lezseren, a közönséghez, mely felvillanyozza) Hali!
HH: Lolita, létemnek lángja, lágyékom vágya. Kárhozatom, lelkem. Lo-li-ta.
LOLITA: (Humberthez) Jaaajj. Kopj le! (Hátramegy a Haze család házának díszletébe, a kanapéra huppan, a babájával játszik.)
HH: (A közönséghez) Önök… bizonyára észrevették, hogy Lolita… szóval… fiatalabb a legtöbb lánynál. Illetve… nyilván nem fiatalabb a vele egykorú lányok többségénél, nem így értettem. Csak fiatalabb annál - mármint a közmegegyezés szerint - hogysem egy harmincnyolc éves férfi tomboló vágyának tárgya lehessen. Lolita ugyanis… tizenegy éves.
LOLITA: Tizenegy és fél!
HH: Tizenegy és fél. Kérem azokat, akik most legszívesebben felállnának, és felháborodottan sietnének a kijárat felé… könyörgöm, maradjanak pár percet, és szembesüljenek azzal, hogy milyen szörnyű ez az egész. Én nem „szeretem” ezt a lányt – ezt a gyermeket, ezt a virágszálat, ezt a… én nem úgy szeretem, mint egy nagybácsi vagy a család régi barátja. Szó sincs róla. (Fogcsikorgatva) Akarom! Kívánom! Megveszek érte!
LOLITA: (Égre emelt tekintettel) Te jó ég!
HH: A farkam! Vigyázzba áll, ha csak rá gondolok! (Eltakarja ölét a babával) Mit bámulnak? Ez a lány betölti a szívem, az agyam, csak az ágyam nem… pedig ott a helye.
LOLITA: (Fejét ingatva) Istenem, hogy micsoda pasik vannak!
HH: (A közönséghez) Szóval… most már tudják.
CHARLOTTE: (Kintről) Lolita? Dolly?
HH? A hang az én édesem édesanyjáé.
CHARLOTTE: (Bejön) Lo? Lolita? (Humberthez) Hol ez a gyerek?
HH: (A közönséghez; bemutatja Charlotte-ot) Charlotte Haze, özvegy Mrs. Harold Haze, anyja a fent említett Lolitának.
CHARLOTTE: (A közönséghez, enyhe zavarban) Üdv, hogy s mint? (Humberthez) Láttad Lolitát?
HH: Ott van hátul.
CHARLOTTE: (Lolita felé indul) A füleden ülsz? Meddig kell még ordibálnom? Nem hallod?
LOLITA: (Unottan) Hát ki nem hall téged?
CHARLOTTE: Irány a konyha. Vacsora.
LOLITA: Nem kérek.
CHARLOTTE: (A fülét cibálja, Lolita sikít) Az ifjú hölgy most kijön szépen a konyhába, és megeszi a vacsoráját. (Eltűnnek)
HH: (Védelmező mozdulattal) El a kezekkel a gyermektől, te… (Nyugodtabban, saját magának) El a kezekkel… a gyermektől. Az enyém. (A közönséghez) Értik? A enyém. Megrészegített az égi kincs iránti szerelem és szenvedély, és most nem tudom, mitévő legyek. Hadd mesélem el, hogyan történt mindez – hogy kerültem ebbe a kölniillatú házba, melynek falait törött tükrök borítják. De előbb néhány szót magamról. (Ide váltás kell. Fény? Előfüggöny? Nem tudom) Azt már tudják, hogy harmincnyolc vagyok. Sőt, azt is befújták önöknek, hogy a nevem Humbert Humbert.
ÚR: Nem tudtam, hogy titok.
HH: Svájcban nőttem fel, a családom otthagyta a Riviérát a németeknek és a francia kollaboránsoknak – ilyen a háború – a gyerekkorom boldog volt és derűs... Olyan svájci. Apám tizenkét éves koromban mindent elmondott a szexről, amire nézete szerint szükségem lehetett és tizenhárom voltam, amikor megismertem Annabelt. (Úrhoz) Nem, a vezetékneve nem Lee volt.
ÚR: Egy szót sem szóltam. (A közönséghez) Egy szót sem szóltam.
HH: (A takarás felé) Annabel? Annabel? Ott vagy? (Annabel bejön a színpadra; sötét hajú, tizenkétéves forma lány) Á, itt vagy édesem. (Annabel pukedlizik a közönségnek, mosolyog) Hát nem aranyos?
ANNABEL: Ideadod a babádat?
HH: (Magához szorítja) Nem!
ANNABEL: Bocsánat!
HH: Semmi baj, csak… (A közönséghez) A tóparton futottunk össze. Az ő anyja meg az enyém ismerték egymást. Azt hiszem. Helyes volt, értik, és olyasmit éreztem iránta… nem tudtam, pontosan micsodát.
ANNABEL: Kimehetek?
HH: Nem! Maradj egy kicsit. Te vagy a múltam.
ANNABEL: Rendben, Hummy.
HH: (A közönséghez) Hummy! Néha meg Hum-Hum; így becézett. Találkoztunk és egyszerre csak őrülten, sután, szégyentelenül és gyötrelmesen egymásba szerettünk. Hozzá kell tennem: reménytelenül, mivel sosem maradtunk kettesben. Igaz, a kezünk egyszer összeért a homokozóban, és egyszer az ajkam megérintette a nyakát – már nem is tudom mi volt az ürügy. (Annabel kuncog) Emlékszel, ugye? Emlékszel, milyen szép idők voltak? (Annabel a fejét rázza.) Tudtuk, mit kezdenénk egymással, azt is, hogyan csinálnánk, ha alkalmunk lenne rá... de eljön-e a pillanat? Tudják, a negyven év előtti Európa még egészen ártatlan hely volt. Hitler persze épp azon szorgoskodott, hogyan változtasson mindent hamuvá – házakat, álmokat, ártatlanságot – de mégis, a gyerekek – mármint a mi osztályunkhoz tartozók – nem járkálhattak őrizetlenül, gardedám nélkül. Lettünk volna csak nápolyi utcagyerekek, nyélbe ütjük a dolgot seperc alatt.
ANNABEL: Szeretlek, Hum-Hum. Kívánlak.
HH: Egyszer két felfordított csónak között levetkőztünk, és én már térdre ereszkedtem, már-már beléhatoltam, amikor két öregember bukkant fel a tóból, - nyilván úsztak egyet - szakállas vénségek, olyanok, mint két erkélytartó Atlasz. Látták, mire készülök, és trágár ricsajjal buzdítottak - úgyhogy nem tehettem mást, visszavonultam.
ANNABEL: Szerettelek, tudod.
HH: Persze, hogy tudom, édes. (A közönséghez) Egy éjjel elengedtek minket sétálni a szüleink háza közti kertben. (HH a babával játssza el, mit tett Annabellel, bár Annabel ott áll mellette) Ölelkeztünk egy bokor mögött, tizenhárom éves voltam és szűz és a kis kolibri-nyelv a számban... Megragadtam az alkalmat, a ruhácska selyme alá csúsztattam a kezem (Mutatja a babán), átvergődtem az alsóneműk erdején, amíg – végre! – megtaláltam amit kerestem, s amint az ujjam prémet ért, arca a kerti sötétben egyszerre volt ábrándos és kísérteties, féktelen és fájdalmas.
ANNABEL: Tényleg szerettelek.
HH: És megfogtam a kezét (továbbra is a babával), és odavezettem a kéj varázsvesszejéhez, létem lényegéhez és a kilövellés pillanatában...
CHARLOTTE HANGJA: Annabel!? Annabel?!
ANNABEL: (HH-nak) Mennem kell. Eszedbe jussak! (Lábujjhegyre áll, puszit nyom HH arcára és kiszalad)
CHARLOTTE HANGJA: Annabel!? Annabel?!
HH: (a közönséghez) Egy hét múlva a család Olaszországba ment nyaralni, és rá négy hónapra elvitte a tífusz.
ÚR: (Szünet.) Első szerelem.
HH: (Bódult.) Igen. Az első szerelem.
ÚR: És azóta sóvárogsz a gyerekek után.
HH: Ez aljasság!
ÚR: Nem. Az igazság.
HH: Ha jól emlékszem, azért mégiscsak összehoztunk egy házasságot.
ÚR: (A közönséghez) Így igaz. Megházasodott. (HH-nak) Hogy is hívták?
HH: Valeria. (A közönséghez) Amikor elvettem, olyan volt, mint egy kislány, de két év alatt hatalmas, kurtalábú, nagymellű, agyatlan kuglóffá püffedt. Nem mintha ez különösebben zavart volna. Minél asszonyosabbá érett – vagy tágult – annál gyakrabban gondoltam a gyerekkorra – az enyémre, Annabelére. Halvány képek sorjáztak előttem: az édes, halott Annabel; gyerekarc, és bimbózó mell.
ÚR: Cö-cö-cö. Vén kecske. Hány éves voltál akkoriban? Huszonvalahány?
HH: (Úrnak) Ha úgy vesszük, vén kecske voltam – milyen láttató kifejezés – már tizenhárom évesen is. (A közönséghez) Várjanak, egy fontos kérdésről még nem esett szó. Meg kell világítanom a nimfácska fogalmát.
ÚR: Milyen tetszetős szó.
HH: (Úrhoz, közönyösen) Valóban. (a kulisszák felé) Annabel? Annabel, visszajönnél egy kicsit?
ANNABEL: (Bekukucskál) Tessék?
HH: Visszajönnél egy kicsit?
ANNABEL: Meghaltam.
HH: Tudom, édes, és senki nem gyászolt téged úgy, mint én, de most legyél jó kislány, és gyere vissza légy szíves.
ANNABEL: (Kelletlenül) Jól van, na.
HH: Jó. Állj meg ott. Ne mocorogj.
ANNABEL: (Az égre néz) Rendben.
HH: (A közönséghez, időről időre Annabelre mutatva) Meggyőződésem, hogy kilenc és tizennégy év között előfordulnak olyan hajadonok, akik bizonyos, náluknál kétszer, vagy többször idősebb, megbabonázott utazók előtt felfedik igaz természetüket, mely nem annyira emberi, mint inkább démoni. Vajon minden gyermeklány nimfácska ezen korhatárok között? Természetesen nem. Máskülönben mi, beavatottak, mi, magányos utazók, már régen megtébolyodtunk volna. Ha egy átlagférfi kezébe nyomják egy leánycserkészcsapat csoportképét, és megkérik, hogy mutassa meg a legbájosabbat, nem feltétlenül a nimfácskát választja. Művésznek és őrültnek, végtelenül búskomor teremtménynek kell lenned - ágyékodban forró méreg buboréka, gerincvelődben szüntelen lobogó, tébolyítóan kéjsóvár láng – ahhoz, hogy azonnal felismerd őt. Gyermekkorunkban Annabel számomra nem volt nimfácska.
ANNABEL: Micsoda? Nimfácska?
HH: Igen. (A közönséghez) Akkoriban én magam is egy kis faun voltam. Faunka. Szerettük egymást, koraérett gyereklobogással. Erős voltam és túléltem.
ANNABEL: Én nem. Mehetek?
HH: Mehetsz.
ANNABEL: (Kiszökdécsel) Köszike.
HH: Szívesen. (a közönséghez) De rajtam ott maradt a jel. Ha idősebb lettem volna, annak látom Annabelt, ami: nimfácskának. De fiatal voltam még. A méreg ettől még ott lüktetett a sebben, és ez a seb nem gyógyult be soha, és nemsokára felnőttem egy olyan kultúrában, mely megengedi egy huszonöt éves férfinak, hogy egy tizenhat éves lánynak udvaroljon, de eltiltja a tizenkét évesektől. Afrikában, Indiában még csak-csak – eldugott helyeken, felnőtt emberek feleségül vesznek tízéveseket is, és senki nem háborodik fel. De én bűnöző vagyok. (Vállat von) Ám legyen. Engem tönkretett az első találkozás a szóval: szerelem. Újra meg újra szembesülök vele. Bűnöző vagyok. Brutális! Emlékeztetném önöket, hogy a felnőtt Dante akkor szeretett bele őrülten Beatricéjébe, amikor az kilenc éves volt. (suttog) Kilenc. (rendes hangon) És, ha nem tévedek, Dantét a mai napig tanítjuk... Mármint a jobb iskolákban. Sebaj, itt vagyok én: romlott, kéjsóvár pedofil. És ott a lány, aki összetörte a szívem és hajtja a vérem.
ÚR: Ez a két metafora üti egymást.
HH: A szerelemben is mindenki üti egymást. (A közönséghez) Jöjjenek és lássák, hogyan találtam rá kincsemre... és vesztettem el a lelkem. Jöjjenek! (A Haze-lakás díszlete felé indul) Éppen szobát kerestem. Ugyanis állást kaptam az egyetemen.
ÚR: Ez az a ház.
Hozzászólás