hirdetés

Ég és jég között: szó és kép szinoptikusai

Acsai Roland: Két ég satujában - Acsai Varga Vera festményeivel, Új-Palatinus, 2008

2008. június 5.
 
A Két ég satujában verseiben a legtöbb leírás konkrét helyekhez, időpontokhoz, történésekhez kötődik. Ezek azonban – talán némileg paradox módon – szöveggé testesülve már valami sokkal egyetemesebbé, talán nem túlzás azt mondani: jungi archetípusokká lényegülnek át. Mindenkiben olyan ősképeket aktivizálnak, amelyek szükségszerűen ismerősek: ég, föld, jég, fa, anyamell…
hirdetés

Nem átlagos könyv született az Acsai-házaspár Finnország-élményéből. Egy egyszerű ösztöndíjprogramon, úti beszámolón, artisztikus bédekkeren jócskán túlmutat vállalkozásuk, amely ugyanakkor nem is puszta benyomások sorozata. Az az eset, amikor az élmény túlnő a csatornán, amely azt közvetíthetné, így csak a jelzés, a rámutatás lehetősége marad. Jobb szó híján beavatástörténetként, (vagy annak kortárs parafrázisaként) határozhatjuk meg.
 
Acsai Roland versei és Acsai Varga Vera képei termékeny párbeszédet folytatnak egymással - és persze az olvasóval/szemlélővel – a Két ég satujában című kötetben. Heterogén töredékekből összeálló úttörténetük szinopszis, a szó eredeti (együttlátás) értelmében. S hogy ez nem csak alkotás-módszertanilag, de tematikusan is fontos tényező, azt az azonos című vers ki is fejti: „Ugyanazt látom, amit te, / És ugyanazt látod, amit én” (Szinoptikusok). A szóhasználat nem véletlen: az eredeti szinoptikusok - Máté, Márk és Lukács evangélisták - szintén olyat láttak együtt, amiről beszélni kell, ami túlmutat a mindennapokon, és ami megváltoztat mindent. „Feloldva formát, / elmosva nem létező körvonalakat.” (Egy kemijärvi tornácon)
 
Finnország számukra misztikus utazás volt a Föld Köldökköréhez (Napapiiri, a Sarkkör finn neve), ahol az ég és a fagyott föld végtelenítve tükrözi egymást. Acsai versei ezt a kölcsönös tükörreflexet egzisztenciális létélményként ragadják meg, amelyben az egyén különállása megszűnik, beleszublimálódik ebbe a végtelenített, metafizikus tájba. Napjainkban talán Győrffy Ákostól olvashatunk hasonló élményeket, kicsit hasonló nyelven is, de ebbe a Finnország-élménybe a táj extatikus metafizikáján túl (a helyzetből adódóan) beleíródik még valami, ami a Győrffy-szövegekben nincs: az idegenség-élmény, a kultúrsokk, amely csak a kötet végére tűnik el szép lassan, hogy aztán egy egészen más jellegű újdonságnak adja át helyét. Finnország jégcsap-íze beleivódik a beszélő szájába, s a végére már az elszakadás válik lehetetlenné, mert „Finnország: örök jelen idő”, (Tabula Rasa) nem hely, hanem létállapot. Az idegen terület otthonossá válását, belakását a kötet végén egy új élet megfoganása zárja le, teszi kerek történetté.

Nyelvileg ez az egységélmény a szokványos metaforák, sztereotípiák megfordításaként, és a képiség lehető legerőteljesebb jelenléteként jelenik meg. Állandóan visszatérő eszköz például a természeti formák, képek műalkotáshoz, vagy legalábbis valami művileg létrehozott objektumhoz való hasonlítása: „az ég egészen más... / az egyik Garbarek-cédé / borítójára emlékeztet....” (Egy kemijärvi tornácon), vagy: „...felnézek majd az ég képernyőjére” (Advent), „S az a freskószín az ég alján, / Akár készülő képed lapján” (Felhők vadnyoma). Legvégletesebb ebből a szempontból talán az Orava című vers, ahol a mókus „Úgy ül ott... / Akár egy nipp, / Egy porcelán / Mókus.” Szinte pontosan ugyanez történik a rénszarvassal is, aminél „A fejtartás, az agancskorona szimmetriája / Osmo Rauhala képéről volt ismerős” (Fénnyel telt mélység). Mivel az abszolút egységben, a lét teljességében nem létezik eredeti és másolat, szükségszerűen helyénvalóvá válik az élő állatot akár annak képéhez, ábrázolatához hasonlítani is. S talán ugyanezen okból mosódik el a különbség növényi és állati lét között is: „Letérdeltem a fa mellé. / Megrázogattam tappancsait, / és megsimogattam havas tűlevél-szőrét” (Joulu)
 
A Két ég satujában verseiben a legtöbb leírás konkrét helyekhez, időpontokhoz, történésekhez kötődik. Ezek azonban – talán némileg paradox módon – szöveggé testesülve már valami sokkal egyetemesebbé, talán nem túlzás azt mondani: jungi archetípusokká lényegülnek át. Mindenkiben olyan ősképeket aktivizálnak, amelyek szükségszerűen ismerősek: ég, föld, jég, fa, anyamell… Ezáltal az olvasó képtelen lesz kivonni magát azok hatása alól: „A föld nem szökhet meg a menny elől.” (Egy kemijärvi tornácon).
 
A Ravintola című versben érhető tetten ez a mechanizmus a leglátványosabban: itt éppen az idegenségérzet a leghangsúlyosabb motívum, a  környezetben minden élő és élettelen, látvány és hang idegen, csak az „Utcai lámpák tűnnek ismerősnek: / Páros-fényük úgy dereng át a sűrű ködön, / Mint mellbimbóid a hálóingen keresztül.” A legidegenebb környezet is végletesen intim ősélménybe fordul át, amint egy archetipikus asszociáció (mellbimbó) belép a képbe.
 
Ismerősség és idegenség sajátos elegyét képezi az, ami transzecendenciaként, vagy legalábbis – az ég metaforájaként leképeződve – az egyén, a tudat feletti nagy, kozmikus egész-élményként fogalmazódik meg. Az éghez való odadrótozottság, a transzcendencia szükségszerűsége is többször vissza-visszaköszön a versekben, nem ijesztő, monumentális, nem is lelkizős-túlemocionalizált módon, hanem a rádöbbenés, rácsodálkozás szerves, ismerős érzéseivel átitatva: ...mintha morzejeleket / Küldene tested az ég felé szüntelenül... (Egy kemijärvi tornácon). Szivárogni kezdek az ég felé, /mint fatörzsben a nedvek. (KemijokiA vak ég fehér botja vagyok (A főtér felé)
Az ember transzcendens voltának élménye azonban nem helyhez kötött, pusztán a letisztult környezetben transzparensebbé válik. "Idáig kellett eljönnötök, hogy / Észrevedd a folyamatos kapcsolatot." (Egy kemijärvi tornácon).
 
A képek - a fent említett szinopszis nevében - nem illusztrációk, hanem a kötet szerves részeiként kölcsönösen értelmezik egymást. Az Oostende című szövegben imádkozó férfi például konkrétan meg is jelenik egy képen. A legtöbb tuskép nagyon érzékeny, szinte leheletfinoman, a kép felületét alig érintő foltokból és vonalakból rajzol ki tájakat, s ugyanilyen finomsággal az abban bolyongó élőlényeket: fenyőt, vadludat, rénszarvast, embert, néha a táj vonalaitól alig elkülöníthetően.
A szövegekben több utalás is található kötetben nem szereplő, de a kötettel azonos címmel kiállított Varga Vera-képekre* is, ilyen például a Felhők vadnyoma című vers: „Fák villái nyúlnak az ég felé, amely konkrétan a Marimekko-sky című képet idézi meg. A szemek című Varga Veronika-sorozatra pedig a  Kemijoki című vers mellett („A Hold dupla szivárvány-udvarával, / Olyan volt, mint egy hatalmas szem”) a Dancer in the dark is utal („Nem láthatod, amit én, mert / Most épp hatalmas szemeket / Festesz”), s annak egy tuskép-variánsa meg is található a kötetben.
 
Ég és föld, szó és kép – valamint a közéjük szorult ember – egymáshoz való metafizikus közelítése újrarendezi azt is, amit az individuum műben, mint utólagos szimulakrumban való jelenléteként gondolunk el. A jég minimálzenéje című szövegben olvashatjuk: „egy talán nem is olyan távoli / Monitoron megjelenik alakom, mint / Ebben a versben: fekete-fehéren, szemcsésen”. Az én tehát képileg is ott van a szövegben, de a verbalitás révén épp úgy torzítva, mint a digitális képfelbontás által. Vagy fordítva, ha a kötetben látható emberábrázolásokra gondolunk, melyek a tájtól csak bajosan elválaszthatók.
 
Végezetül térjünk még egy percre vissza a cikk elején idézett Szinoptikusok című vershez, és fejezzük be az első bekezdésben elkezdett idézetet: Ugyanazt látom, amit te, / És ugyanazt látod, amit én / Állunk az ablak mögött / mint a szinoptikusok.” Ne menjünk el az ablak mellett szótlanul, hiszen ez talán az egész kötet kulcsmondata és -hasonlata. Bármily közel kerülünk is ahhoz az örök jelen idejű létállapothoz, amit jobb szó híján Finnországnak hívunk, bármily közel érezzük is magunkat ahhoz; mindig ott lesz saját kulturális kódoltságunk, saját nyelvünk, saját saját-voltunk ablaka, amin keresztül nézünk, és ami elválaszt attól. A szinoptikusok elragadtatása mindig elkülönül a jánosi logosztól.
 

Molnár Illés

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.