Egészrész – Fiatal költők antológiája
A JAK és a L’Harmattan Kiadó ajánlata
Egészrész
Fiatal költők antológiája
szerkesztette: k.kabai lóránt
József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007.
JAK-füzetek 150
A borító feLugossy László munkájának felhasználásával készült.
183 oldal, 1.500 Ft
ISBN 978-963-87307-2-5
- 2007. október 5.
1969-ben Vas István három „hatásközpontot” nevezett meg az akkori magyar lírában: „1. Weöres 2. Pilinszky (esetleg Nemes Nagy Ágnessel kibővítve) 3. (és főleg) Juhász-Nagy.” De hol van már a tavalyi hó? E nagy költők katalizátorként nagyjából eltűntek a süllyesztőben; Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy kissé halott, enyhe kisugárzású klasszikus lett; Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek pedig már a könyveit is csak nagyritkán vesszük elő. Kik léptek a helyükbe a nyolcvanas-kilencvenes években? Mindenekelőtt Tandori, talán Rakovszky, Parti Nagy, kevésbé Petri (a politikával mint életproblémával szorosan egybefonódó költészete más számára követhetetlen vállalkozás volt); a fiatalabbak köréből Kemény István, kicsit később Térey. Ám e kötetben már az ő hatásuk is alig észlelhető: „új rablói vannak a nyárnak” (és ha már itt tartunk, Ady hangsúlyos felbukkanása meglepő élmény az antológiában). Szóval valami azt súgja, hogy „paradigmaváltás” (Thomas Kuhn szép szava) küszöbén állunk a magyar irodalomban, és ez az antológia egyik előfutára a változásnak.
„Rímes verset nem közlök!” – Kassáknak ez a rideg-kirekesztő mondata jutott eszembe, amikor először átolvastama verseket. Benyomásom tévesnek bizonyult, mert elvétve ugyan, de kötött formájú, sőt rímelő költemények is szerepelnek. Mégis: talán Kassák kaparós-karcos versbeszéde, kései korszaka szürke retorikája az egyik uralkodó szólam. Nem avant-garde szövegek, de nagy részük mintha a HOLMI-versnek nevezett képződmény ellen irányulna: csak semmi harmónia, csak semmi lekerekítettség, távol a zárt forma ólmelegétől, melyet e könyv szerzői feltehetően hazugságként, mintegy az eufónia csalásaként érzékelnek. Azaz: sok kockázatvállalás, dacos, néha szinte görcsös gesztusok, bizalmatlanság minden szerep iránt, valamiféle disszonáns széphangzás keresése, a nyers igazság meglelésének vágya.
Igen, ahogy egyikük írja: „az első pohár fanyar”, de „a harmadiktól nem keserű, nem keserű.”
De édesnek azért senki se gondolja!
(Bán Zoltán András)
Versek a kötetből:
„Egy x valós szám egészrésze
az a legnagyobb egész szám,
amely nem nagyobb x-nél.
Szokásos jele: [x] vagy E(x).”
(Forrás: www.kislexikon.hu)
„Homlokukon ábrája a Jövőnek,
Sokszor ők maguk sem akarják
S mégis csak összeverődnek.”
(Ady Endre:
A Ma kiebrudaltjai)
Antal Balázs
Másfélmillió lépés Magyarországon
Kora reggel már a hídon állnak,
ott állnak gyerekkorom minden reggelén,
tudom, hogy nem szívesen köszönnek ilyenkor,
inkább elfordulnak, mint akik nincsenek is,
egyikük nagy darab, himlőhelyes arcú ember,
távoli rokonunk lehet, ő minden reggel ott van,
vele hol ez, hol az, kialvatlan nő, férfi,
csöndesen figyelik, kik jönnek a busszal,
figyelik gyerekkorom minden reggelén,
mégsem sietnek azonnal utána,
pár percig még a korlátnak dőlve várnak,
ott várnak a korlátnak dőlve
gyerekkorom minden egyes hídján,
az első vendégek külön asztalokhoz ülnek,
kicsit idegesek még, elfelejtik a jattot,
de hamar megnyugszanak, hiszen otthon vannak,
övék mindegyik mosatlan pohár,
övék a kiégetett, mocskos viaszosvászon,
a plafonról himbáló fekete légypapír,
a lépcső, a korlátról lepattogzott festék,
a buszmegálló fojtó húgyszagával,
a bolt összefirkált fala,
a másik, ami nem nyit évek óta,
a lakatok az ajtón,
a park elrohadt támlájú padjai,
a kastély a betört ablakokkal,
az a másfélmillió lépés Magyarországon
a házuktól a presszóig meg vissza
meg oda meg vissza meg oda meg oda,
a gazos kertek, a romos udvarok,
a lakatlan házak, a kiürülő utcák,
ők lakják gyerekkorom mindegyik utcáját,
és a hír, amely elmond minket,
amely elmondott engem is
gyerekkoromból kifelé menet mindenkinek,
az is az övék,
az első pohár fanyar, összehúzza a szájuk,
de a harmadiktól már nem keserű,
nem keserű.
Bajtai András
A legnehezebb
Úgy képzeltem, hogy könnyű lesz.
Csak annyit mondok majd, hogy
ez az évszak is véget ért, ahogyan
elfogyott a fény, elfogytak a falak.
Azt reméltem, hogy könnyű lesz.
Kisétálok majd, mint egy boltból,
és akkor meglátom, hogy akik
eddig az erkélyen álltak, eltűntek.
Azt hittem, hogy olyan lesz, mint
átszaladni az úttesten, megállni
a hídon. Semmi jelentőségteljes.
Csak az előre betanult mozdulatok.
Nyugalom. Ahogy leveted a cipőd,
lecsatolod a karórád. Azt hittem,
hogy erre gondolok majd, ha esne,
amikor indulni kell. Vagy a csendre.
A legnehezebb csendre, mintha
mindenki egyszerre aludt volna el.
Csobánka Zsuzsa
Vízivárosi tréfa
Bemelegedett rajtam a kabát,
nem tűri a tél enyheségét.
Arcomba ásít a hídpillér,
fénycsóvák állnak őrt a vízen,
és mutatják a strázsán, merre van haza.
Gyanakvó vagyok, mint eddig soha.
Várom, a sövényből mikor ugrik rám,
s teper le, veszi el a tárcám, vagy
fogdossa a mellem, és kéri számon
ezt a néhány karcsú évet rajtam.
Hazudsz, mondja. Pedig sorolom,
össze hány csigaházat gyűjtöttem
és törtem, hányszor hittem el,
hogy álmában óvok egy testet,
hogy a nap miattam is kel, és
hogy az ég felettem csak ragyogva ölthet testet.
Hazudsz, mondja. Már szorít a sapkám,
az arcomba túl mélyen húzhattam,
nem is hallom, a Duna mellettem mekkorákat roppan.
Neked sem lehet könnyű.
De az éjjeli járatok túl szerencsésen jönnek.
Jelzés híján, de rögtön felvesz,
és még a villamos is jár.
Víztől püffedt bokán akadozik a szem,
csak évek kérdése, és te is így jársz.
A pályaudvarnál leszállok, épp az utolsó
pillanatban, szemben velem egy lány,
ölében óriás fenyődíszt szorongat.
Püspöklila labda. De mire megtalálom a szót,
ő már sehol, messze van,
és ölében a gömbbel van messze.
Meglehet, az az én ölem volt.
Talán magamra kerestem a szót,
amit késve találtam. Talán
üvegből is, és üres is volt,
vízivárosi tréfa.
De szeretném azt a gömböt újra látni.
Dunajcsik Mátyás
Helyzetjelentés
Az ablakok a régi házunkból mind kitépve.
Tágasabb látvány és mind szélesebb kilátás.
A külvilág ráömlik a szobacsempére,
mint egy zöldesen elnyújtott fény-kiáltás.
Az újonnan naggyá vált, üres terekben
eltűnök. És kisgyermekké válok újra.
Bútornak ütődöm, minden ismeretlen
térvesztésben kering megborulva.
Kezdem érezni, ahogy a tárgyak elköszönnek.
Járatlan útról jártra vissza nem találok.
Új központját kell megszabnom körömnek,
ahonnan talán majd messzebbre látok.
A lehetőségek és hiányok közrefognak,
ahogy a házat sarokba szorítják az utcák.
Végül a szövegben verek tanyát magamnak:
magas, hosszú férfi. De nem látom az arcát.
Krusovszky Dénes
Tartozom neked
Vannak még mondatok, amikkel
tartozom neked. November vége,
délután, a levegő mandulaízű,
mint a méreg. Valaminek újra
a határához értünk, bőröndömben
csak eddig hozhattalak magammal.
Én itt olasz vagyok, te pedig
egy hideg énekesmadár.
*
Kapualjban állok,
kiszűrődő fényben,
most indulok otthonról,
most érek haza,
valaki horkol,
a tévé kéken villog,
sokáig várt,
már nagyon elszánt,
ragyogni készül
egy szívroham.
De mi következhet
még a szeretet után?
Üres mező, kétoldalt
egy vers eleje és a vége,
havas eső, mint egy kilincs,
meleg tenyérre vágyom.
*
Aztán újra ezek a mondatok,
bútort a költözők,
orvostanhallgatók a testet,
mire leírnám őket, szétszerelnek.
Kupcsik Lidi
trükköm-trükköm
akarta látni a nyakam,
közel állt, emelte kezét.
érezni akarta, hogy épp
nem lélegzem, elfogódom.
Woland azt akarta, birtokoljam,
legyek én, aki zavarba hozza.
akarta, hogy vasárnaptól
hétfő estig menjen a hasam,
rázzon a hideg, és bilincseljem
magamhoz azzal, hogy kell,
mi több, féljek, féljen.
azt akarta, legózzak az emberekkel,
megtanította Wittgenstein
hetedik tételét, s kérte,
figyeljem, ahogyan zenél, nekem,
legyek hibátlan, mert nem vagyok
a magam ura.
Woland retteg tőlem.
hozzám akar bújni, meztelenül
(úgy dug, mint Rodolfó),
tenyerét, mi sosem hideg,
csak vörös és fagyos,
combjaimon akarja tudni,
keddi édesem, mondja,
kérésre elismétli,
s a bizonytalanság kedvéért
vágyik rám, mert Woland retteg tőlem.
tudja, azért jöttem, hogy felszámoljam,
fülétől a farkáig, ördögi változatosságát.
annyira fél csak, hogy mellettem egész.
nemsoká úgy fog,
hogy nem menekül, lázas lesz,
nem ismeri fel magát a tükörben,
összeakadnak lábai,
nem állja tekintetem.
Woland retteg, mert támasza vagyok.
akarja, hogy ne akarjam látni.
Málik Roland
Készenlét
József Attila
Uram! című versének
felhasználásával
Bánatomnak égő cigarettavégén,
Istenem, hogy nekem megjelentél,
Már nem is fájdalmam parázslik,
Te tündökölsz a tűnő büszkeségen.
Átlátsz, tudom, a bűnök szép ruháján,
Erény rongyán, bátorság öltözékén,
Viselem én őket most is, Uram,
Előtted állva a pályaudvar kövén.
Fekete cipő és bársonynadrág,
Kékcsíkos ing, állított gallér,
Harmincegy év és huzentróger,
Hat óra alvás és fekete kabát.
Hátrafésült, kevés szőke haj
És meghurcolt kék szemek,
Fehér műanyagban feketekávé,
Málhazsák és vibráló messzeség.
Uram, ki küldtél vonat utasának,
Engedd, már lelkem riadót ne fújjon,
Nagyobb csöndben mint gyertyás
Fényözönben, csak két szót szóljon:
Készen állok.
Mándoki György
Hinta
Szokatlanul hűvös és meghitt
augusztusi délután, majd este.
Barátunk elaludt a buszon
— én már a vonaton, az esküvőről hazafelé,
ő nem, kacarásztatok végig —, úgyhogy nem
szállt le, és felugrott még egyszer.
Ráadtunk egy pulóvert, a két feketéből,
amiket együtt túrtunk, a kisebbiket,
amelyik úgy volt, hogy a tiéd lesz,
de a másik viselhetetlenül nagynak bizonyult,
még az én elnyúlt ízlésemnek is, így a kisebb
lett az enyém, a nagy meg senkié.
Rá kellett erőszakolnunk, melegünkből egy keveset,
vagy inkább csak a tiédből, nekem túl olyan volt,
mintha én lennék a helyében, már én is túl olyan
vagyok, ki vele a szúrós esőbe és bújjunk össze.
A pulcsit végleg majd egy nevetve induló éjszaka
tépik le rólam, úgy két év múlva, ahogy téged ő.
Tanulság: bízd igaz barátra a piszkos munkát,
légy meglepve, kétszer üt, aki gyorsan üt.
Gyakorolj, az ismétlés, mint napra éj, fejjel
lefelé, meredek lépcsők fordulójába csapódjon.
Duzzogj, mások mértékével magasztald magad.
Szégyenkezz megbánás nélkül, neheztelj könnyeden.
Marad hely az örömnek, picsába az érzelmekkel,
nem ilyen testmeleg, inkább harmathideg szemekből
van, ha van, mi gúzsba köt, fűzve az okok lánca.
A jó, hogy itt vagy, mint jó, hogy itt vagyok.
Vagy diplomatikusan, na igen, iszunk még egyet,
persze, nekem is mennem kell.
De most még, és most még egyszer, sarkig nyitva
az erkélyajtó, elered újra, a levelek legyezője
lent hangosabb sziszegésre vált, döbbenet,
áhítat, csavargó, díszvendég, csapja mind össze a
szél, míg itt fent bűneink csak hibák, ez éjszaka
erejéig, maradnak őszinték a mozdulatlanságig.
Nemes Z. Márió
Zoli meg én meg a humor
Mérges kisemlős vagyok. Nevetés közben felköhögnek. Ilyenkor szeretnék lejjebb lenni, de mindig kilógok egy szájból. Egészségesebb, ha egészben kijövök, de ez általában nem történik meg. Különösen Zoli erőlködik sokat ilyenkor. Ő nem szeret nevetni. Például az ápolók fejbe vágják egymást egy lapáttal, és egy átlagos fej közben négy kiló. Én nagyon kezdem unni. Zoli már szőrős és néha cigizik. Milyen finomam mulat a polgárság, ha úgy esik a sora. Ilyenkor elüldögélek a szája szélén és figyelem a nőket. Ők is nevetnek, pedig az ő szájukba nem nyúlt senki. Általában még a reggeli előtt ki tudok jönni Zoliból, de előfordul, hogy sírnom kell, és nem vagyok elég mérges. A doktor úr elégedetlen velünk a Zolival. Csóválja a fejét, de szerintem az övé nehezebb, mint négy kiló, és ezért nem mond viccet se. Reggeli után a Zoli lehajol a mosdókagylóba, és egy villával elkezdi kikaparni a vízkövet. Ilyenkor már nekem is nevetnem kell. A zsákmányt egy műanyag zacskóba rejti és bedugja az ágya alá, hogy ne találják meg a nők. Aztán leül az ágyra, idegesen megvakarja a száját, és csendben kuncog. Gyűjtött már Best magazint is. De akkor nem történt semmi.
Pollágh Péter
Szúrós pálya
Elhoztak: mert bűntudat
nélkül írtál.
Elhoztak: mert fájdalom-
ra cukrot szedtél.
Temetetlen üveg mindenütt:
saját csalásaidban állsz.
Akitől féltél, akitől tiltottak:
a Róka nyitja most meg neked
az Idegen befejezések szótárát.
A falakon képek:
akiket másoltál,
ők néznek most téged.
Szúrós egy szoba —,
szúrós a pólya.
Bocsánatot kérnél,
de most először,
a forma nem elég.
A Róka segíti le kesztyűd,
s asztalhoz int.
Egy gömböt látsz:
megskalpolt, vak golyót,
tele savval.
Tükörgömb ez:
két kezed pont belefér,
hisz e két kéz
végig tudta: mit miért.
Sopotnik Zoltán
Futóművész
Egy tó a panellakások között.
A szorongást futja itt ki magából az ember.
Körbe-körbe, mint medve a láncon.
Akik szembejönnek gyalog, röhögnek.
A kutyasétáltatók szemtelenül néznek.
A szorongást futja így ki magából az ember.
És öreg rádióállomásra kapcsol legbelül.
Kavicsot tapos a földbe dühösen, keményen.
A dalokat persze alig hallja.
A szorongást kapcsolja így ki magából az ember.
És a feltámadásra gondol:
na nem a nagyra, csak az övére.
Hogy élni fog az alkalommal.
A szorongást futja ki magából az ember.
Erős lesz, bátor, és zavarba hozza
a bokorból színházi látcsővel kukkolót.
És a szomszéd romákat is.
A szorongást fejti meg így az ember.
Akiktől érthetetlen okból retteg.
Pedig a leckét megtanulta: nincs különbség.
Vagy a ravasz kolléganőt.
A szorongást sejti így meg az ember.
Aki csak hátulról tud közeledni:
erkölcsileg mindenképpen. Nonszensz.
Egy tó a panellakások között.
A szorongást ölné meg itt az ember.
Turányi Tamás
Reggeli beszéd
Áprilishoz képest goromba, méltatlan a hideg.
A kertben a verebek mondják a magukét,
de ha így beszélek, máris megbántottam őket.
Foglalkozni kell a hirtelen támadt borús kedéllyel,
mert még elvadul.
Mint bölény a nádon,
törtessünk át a tétovaságon,
szögezzük le: feleségünk bőre még másik lakásban,
másik paplan alatt sugároz hajnali-forrón,
álmos csípőt ölelni most nem adatik,
és jócskán benne járunk már a munkanapban,
mire szégyellnivaló praktikákkal eljutunk
egy villanásnyi sportos megvilágosodáshoz,
hogy például barátomnak,
ébredjen bár csillogó szemű kedvese oldalán,
mégis nehezebb lesz ez a nap,
és én segíteni nem tudok,
terhét magamra nem vehetem,
s mert szigorú szabályok szerint szorong,
jó szavamat sem adhatom.
Kész a kávé.
Hagyjátok meg a kakast a vendéglősnek,
ezzel a mondattal ébresztem istent.
Varga Zoltán Tamás
(az út végén egy kapuhoz értem…)
az út végén egy kapuhoz értem
a Medvekastély kapujához
egy nagy vaslánccal volt lezárva
valaki többször is körbetekerte a rácsozatot
a kerítés tövébe sűrű bokrokat telepítettek
miért is ne lehetne megvédeni egy kastélyt – gondoltam
hisz annyi a veszély a meggondolatlanság
mégis valami késztetés vitt tovább a kerítés melletti ösvényen
fogást akartam találni az épülethez vezető úton
egy apró jelet bizonyosságot
ami nem váratott sokáig magára
nem messze a kaputól ahol a gesztenyesor kezdődik
(csupa vadgesztenye sehol egy szelíd)
ahol a vízelvezető árokban megült az eső utáni koszosszürke lé
feltárult a park látványa a kastély épületével
a valaha formára nyírt sövény régi korok emlékét idézi
a park közepén álló japán fát teljesen benőtte a borostyán
olyan volt akár egy lepellel leborított szobor
Hozzászólás