[Csütörtök délután]  
Istentelenül gyönge nap!, mondja a bridzsszenvedélyéről ismert volt kalapkészítő mester a kocsmaasztalnál, mert azt kérdezem tőle, mi van? Istentelenül gyenge nap; egy ideje azzal foglalkozik, hogy a maradék kalapkészletét eladja, ám nehezen megy a bolt. Az apja halálával a műhelynek is, az üzletnek is vége lett, majd házasságának és lakásának is, azóta a raktáron fekvő készáruval házal. Egyedül nem tudja folytatni a mesterséget, már csak azért sem, mondja, mert színvak, régi ismeretségünk ellenére ez most derül ki, nincs jelentősége, illetve annyi van, ahogy mondja lehunyt szemmel nekem, hogy rendkívül kifinomulttá vált a tapintása, a színeket az ujjaival és az ujjai között érzékeli – mutatja a kezeit. Miközben e különlegességnek egyszerre kínos emlékű és áhítattal teli bizonyítékaként ott tartja kezeit előttem, és rőtes szempilláit felemeli, óvatos lassúsággal körültekint, amúgy senkit nem méltat külön figyelemre, mintha valamitől félnie kellene, megemlíti, hogy találkozott Rozettivel, underground zenész barátunkkal a Királyhágó térnél valahol, aki elmesélte neki szombat éjszakai kalandját.

[Szombat éj]  
Az egyik romkocsmának, azt hiszem, a Kuplungnak a pultjánál állt, mögötte a barátai egymást és a körülöttük gyülekezőket szórakoztatták a helyzetnek megfelelő értő tiszteletlenséggel, mikor elébe lép, vagy száll, lebben egy nő, hosszú, barna hajának néhány szála arcába tapad, valami italt kér, majd felé fordul. Kifinomult, de egyszerű öltözet, ami feltűnő, a hasított bőrnadrágjának a szeméremdomb fölötti „megoldása” mindössze, hogy afféle keresztbe futtatott cipőfűzőre hasonlít, van némi erotikája. Az undergorund zenész barátunk bepróbálkozik valami nem túl erős dumával, mire a nő azt mondja neki – „Mutasd a kezed!” Mivel Rozettinek gyönyörű kezei vannak, mint tudjuk, felemelő magabiztossággal és derűvel nyújtja a csaj felé kezét. Meglepődését a csaj azzal álcázza, hogy megvető hanyagságot mutatva továbbáll. Ám egy félóra se telik el, már megint ott van; és megint egy félóra, amíg a füst, a frusztráció függönyét húzogatják egymás szeme előtt, különösebb kíváncsiságot nem érez egyikőjük sem, zenész barátunk erről meg van győződve, a nő azonban azzal hozakodik elő, hogy menjenek fel hozzá. Ahogy a Kuplungból kisétálnak, egy magasépítésű olívzöld autó felé tart a nő; egy Nissan Terrano, állapítja meg magában Rozetti, némi büszkeséggel és alázattal, hiszen soha nem ült még ilyen autóban, ahonnan a szélvédőn keresztül mintha páholyból moziznál, kellő fölénnyel nézheted a hontalanok és a kóbor kutyák tétova helykeresését. 
Soha semmi elérzékenyülés (az éhező gyermekeket meg a kóbor kutyákat kivéve), ugyanakkor fogékonyságát mintegy „kenetteljesen” eléd rakja; mire hajt?, kérdezed magadban. Akarná, ám a könnycseppek ideje ritkán jön el, elkenődött szemfesték, ha van néha, az a szesz és a kokain miatt –, ez az első benyomásod a lányról, meséli az underground zenész barátunk, így IQ, a színvak kalapos tőlem elfordulva. Szívükben tehát van valamiféle rebbenően fájdalmas, amikor beszállnak, így aztán egy vad és ingerlékeny ám humorosnak szánt áriának lát neki zenész barátunk. És ő, így Rozetti, azzal az erőszakos bűbájával, minta csak a karkötőjét igazgatná, annyi érdeklődéssel van irányában. Berak valami zenét, nem nehéz felismerni, Imelda May énekel, és méghozzá a Big Bad Handsome Man szól, kezdetnek nem is rossz, gondolja. Aztán megint és újra Imelda May; mikor a Pszichót játsszák, a csaj elmeséli, ő dobermannt tart, szereti a tequilát és a Nissanjával is meg van elégedve. Aha! Ezt a nőt fogd ki!, mondogatja mindegyre magában –, dobermann, tequila, Nissan!, mi kell több? Egy eléggé formás kis picsa, gyerekes mosoly! Megtévesztő, amennyiben azon nyomban nem ötlik fel bennünk a gyermeki gonoszság, és így tovább, meséli IQ barátunknak Rozetti, az underground zenész. A Tainted Love után pont a Poor Boy megy, mikor megérkeznek a Nárcisz utcai ház elé.

[Vasárnap hajnal]  
Autók, kutyák, jöhetnek, nem érdekes. Nők, jöhetnek, nem érdekes. Elgázolnak, rád támadnak, lesmárolnak, lefekszenek veled, na igen, tagadhatatlanul úgynevezett életközeli helyzetek, mindenesetre megdobogtatják a szívet, egy kis időre, szapora szív; egyelőre semmi, meglehet vannak pillanatok, mintha izgatna. Nem a nő, hanem az, hogy legyen vége ennek a sértésszámba menő hülyeségnek. Azért hozott ide (véltem volt), baszni, erre csakúgy egzisztálni kezd. Az isten megáldja azt az élénk, keserű mosolyát, kihívó tartózkodását. Szerencsétlenségét. Mondja Rozetti, nekem meg IQ, a színvak bridzsbajnok. Most meg végeérhetetlen áradva zsong és zúg a fülükbe egy másik zene, Tinariwen!, na hát ezekről nem halott zenész barátunk, a Rozetti, kicsit sajnálkozik ezen – Tuarek muzsika, Desert Blues!, tetszik neki, mármint a név, hogy Tuarek meg Desert. Az Afrika Calling I, II, III megy le szép egymásutánjában, a nő meg a hapsijáról beszél. Mit képzel ez a ribanc!? Hogy nem kurva?! Így magában underground barátunk; azt gondolja, ezzel az istenverte szerencsétlen sztorival levesz a lábamról, sírva fakadok, szívből, igazán, vagy mi? Arról mesél, miközben vetkőzik a drága (finom kézmozdulatokkal kioldva és kifűzve majd lehúzva nadrágját, hogy az utolsó alkalom vele iszonyú volt; szeretkeztek, és ahogy, mert orgazmusát segíti és végre is istenien fokozza, és a csillagok közé repül így, a fiú fojtogatni kezdte, az előszobából meg erre berontott az ő dobermannja, szétharapta a kezeit. Mint tudjuk, így ő megfontolt és szeretetteljes hozzáértéssel, nem marcangol, harapása ollószerű, képzelheted, mi volt itt?! Hallgatok, így Rozetti, nem szeretném elképzelni, ám ez nem olyan egyszerű, meghúzom a tequilát rendesen. 

Ez a nő sokat akar, nagyon sokat kívánna, én meg szinte semmit – dugni egyet, talán, inni valamit, aztán egy idegen helyen fölébredni, „elmenne”, de ez sem létfontosságú igény, vagy elodázhatatlan vágy, csak egy sejtés, hogy erre lennék megfelelő, érted?, így Rozetti, mondja IQ, a kalapos nekem. A faszért ilyen körülményes minden?! Ezt tőlem kérdezed? Ő kérdezte tőlem; azt mondja, izgalomból se többet, se kevesebbet, egyet baszni, ennyi lett volna, érted?, a testhezálló!  
A Nissan Terránóját most szeretné lecserélni egy új modellre, a volt (és a leendő?!) hapsija meg a Freelanderét eladta, és már vett helyette egy szép fekete Volvo dzsipet, és persze a srác is tart egy dobermannt. Na hát! Ilyet! Istenem! Végre megtaláltam a társaságomat. Semmi zavaros cirkusz az individuum körül. „Ami a mobiltelefonod –, az vagy te.” (Alexandra) (Az ismeretlen hétköznapokat ideidézve.) Ezt kell hallja IQ, a volt kalaposmester Rozettitől, aki már egy ideje idétlen nevetésével idegesítette őt, kimondottan zavarta.
Ez itt nem szimplán egy erőt sugárzó, kemény és magát okosnak képzelő csaj, hanem egobeton, gondoltam. Érted?
Az EGOBETON mint DEKORBETON! Így underground zenész barátunk. Zártak vagyunk és bosszúállók, így IQ Rozettinek. Miért?, ha szabadna tudni!?, erre ő.   

[Csütörtök este]   
Én megölöm simán. Így most kalapos barátunk ébredező, ám világos tekintettel.
Kit?
A kutyát.
Miért?, így én.
Valahogy megkedveltem azt a fiatalembert…, mondja IQ, a színvak bridzsbajnok.

[Péntek délelőtt]
Hónapok múlva elsétálok barátunk történetének színhelyére; változik ízlésünk, kezdenek érdekelni a tények.
Itt volt hát, fél lábbal a zsírban, gondolom magamban. Megkerülöm a házat, mindjárt ahogy a kaput elhagyom, a Nárcisz utca felől, az augusztus végi sűrű lombú nyírfák és mindenféle cserjék között feltűnik valami kusza, magas faépítmény, nem hasonlít semmire így elsőre; aztán a sarkon befordulok a Pagony utcába, onnét már tisztán kivehető – két kutya az, ott állnak parkettaforma fahasábokból felemelve a három méternél is magasabb szobrok a kertben. A dobermannok. Ilyenkor persze azt képzeli az ilyenféle, magát többnyire semmitől sem feszélyező ember, mint én, hogy itt valaminek valóban történnie kellett.  

Solymosi Bálint