hirdetés

Egressy Zoltán: Befelé utazunk

2017. augusztus 15.

A legfájdalmasabb nem a kiscsoportos óvodások szellemi színvonalon zajló kommunikáció, hanem hogy ez sajnos működőképes. A komikus viharos sebességgel válik tragikussá, majd abszurddá, aztán egyszer csak realitássá változik. Nincs is már abszurd. - Egressy Zoltánnal Júlialepke című kötetéről beszélgettünk.

hirdetés

A Júlialepke 30 vallomást tartalmaz; hogyan alakult-épült fel ez a könyv; gondolok arra, hogy volt-e egy olyan pont, amikor láttad, monológokból áll majd össze?

Egressy Zoltán: Muszáj volt látnom, hiszen ez volt az alapötlet. A két korábbi novelláskötetem monológjai mellé kerültek az azóta keletkezettek. Amikor ez eldőlt, egy-egy kispróza írásakor kifejezetten azért választottam egyes szám első személyű elbeszélőt, mert eleve a kötetbe szántam. Aztán mégis volt egy komolyabb szűrés, kiesett pár darab, mert nem illett bele. 

Azt feltételezem, hogy egyfajta gyűjtőmunka eredménye a kötet. Mintha mindegyik szövegnek lenne valamely innen-onnan, köztereken elcsípett tapasztati magja. Jól látom-e?

Nem nagyon tudok elképzelni olyan életművet, amelyben ne lenne talált mondat, ötlet, gondolat. A monológforma ráadásul személyesebb minden más megszólalási módnál, ezért ilyen esetekben különösen. Ezzel együtt gyűjtőmunkáról túlzás beszélni, a kapott vagy elcsípett “ajándékok” csak lehetőségek, amelyekkel vagy él az ember, vagy nem. Alapvetően azért az a dolgom, hogy képzelődjek. Meg az is, hogy figyeljek. Nyitva van a fülem és a szemem, de nem vadászni járok ki a lakásból.  

Az előző munkáidra is jellemző, a mindennapiságból kiszűrni egy-egy sorsot és íróilag mintegy felszabadítani az adott matériát. Mire van szükséged ehhez elsősorban, induláskor? Hangra, tapintható figurára? Helyszínekre?

Kedvre. Meg önbizalomra. Nem vagyok agyonajnározott író, úgyhogy ez is fontos, magammal érdemes rendben lennem. A hang általában hamar megjön, a figurákat pedig kitalálom jóval az írás megkezdése előtt. Rajtuk dolgozom tulajdonképpen. Nem mintha ne változhatnának ők is, meg én is később. A történet majdnem mindig az utolsó. A személyiség, a karakter megalkotja a saját sztoriját. A sztori szót nem szeretem egyébként. Most mégis használtam.

A mai epikát két veszély fenyegeti, a közhelyesség, vagy az erőlködő eredetieskedés. Hogyan találtál formát-nyelvet a szereplőidnek?

Szerintem ennél több veszély fenyeget, elsősorban a szerzőt, aki el akarja érni az ingerküszöböt, ki akar tűnni, összetéveszthetetlennek akar látszódni. Szerintem sincs elviselhetetlenebb a kényszeres eredetieskedésnél. Viszont ugyanúgy nevezhető stiláris játéknak, vagy posztmodern gesztusnak egy sajátos nyelvhasználat, mint idegesítő modoroskodásnak. Attól a szerzőtől, akit szeretek, ennek olvasom, attól, akit nem, annak. A formát nem én találom, azt a mű teremti meg, mindig mutatja, honnan érdemes közelíteni. Ez most talán egy jelentősebb közhely volt, de így van. A nyelv “megtalálása” pedig inkább a személyiség kitalálását jelenti, persze összefügg, nyelvhasználattal remekül lehet jellemezni valakit, miközben önmagában ez kevés. Nekem ez a legélvezetesebb része a munkának. A munka szót se szeretem. Meg azt se, ha azt mondja valaki, ez nem munka. 

Úgy beszéled, beszélteted el ezeket a történeteket, hogy egyszerre tapasztalja az olvasó az átlagosságukat és a megrendítő voltukat. Voltaképp kudarcos sorsok láncolatát fűzted fel. Mennyire állt kézhez, mennyit kellett minden anyagon külön dolgozni, hogy ez a feszültségteli egyensúly létrejöjjön?

Ez is eldől, még viszonylag az elején. Kétségtelen, hogy valamelyest kézre áll. A Júlialepke fülszövegében a szerelem hangsúlyozódik, hogy annak mindenféle árnyalata szerepel a novellákban, szerintem ennél fontosabb a kudarc, amit említesz. A válság. Többnyire nem egy egész életút problematikus a történetekben, inkább az a szakasz, időszak, mozzanat, amelyről szól az írás. Különféle élethelyzetekben keletkeztek a novellák, más a stílusa a korábbi írásoknak, mint az újabbaknak. Felmerültek ötletek, lehetett volna például motívumok szerint ciklusokat alkotni, de aztán Horváth Krisztina szerkesztővel úgy döntöttünk, nem érdemes túlbonyolítani a dolgot, szinte maguktól bomlanak három nagy részre az írások.

Nekem különösképpen imponált, hogy a médiumokban, a bulvárban állandóan forgó családon belüli erőszakot motívummá emeled, nem a didakszis mozgat. Ezek az esetek is szembejöttek veled?

A novella, amelyre most valószínűleg konkrétan gondolsz, valóságos alapokon nyugszik. Nagyon megrendített, amikor hallottam a történetet. Ilyenkor igyekszem nem indulattal közelíteni, inkább eltávolodni a tárgytól, akár időben is, és hideg fejjel foglalkozni vele, esetleg nem pont azt és nyilván nem pont úgy megírni, ahogy történt, csak kiindulni belőle. Viszont túlságosan messzire se mehetek tőle, akkor vélhetően nem leszek boldog, amikor elkészül. 

Néhány vallomás nekem Tar Sándort idézi, neki vannak hasonló, a banalitásból merítő, a hanyatlást mégis drámai erővel felmutató szövegei. Hatott-e Rád?

Mondhatnám, hogy persze, hogyne hatott volna, kire nem? Meg azt is, hogy jólesik, de nincs túl sok közöm hozzá. Mindkettő igaz. Az előbbi kicsit jobban. Rengetegen hatnak, és sok olyan kedvencem van, akinek a stílusára egyáltalán nem hasonlít, amit csinálok.

Mennyiben segített a színházi praxisod a szövegek felépítésében?

Biztos segített, darabíráskor folyamatosan gyűröm bele magam mások helyzetébe. Mégse jutott eszembe, hogy bármelyik novellából monodrámát készítsek. Csak most, hogy ezt mondom. 

Te személyesen milyen fokon tapasztalod a magyar mindennapokra jellemzőnek ezeket a megtört, lehajtott fejű életeket?

Erősen, és minden téren. Van, akit az élet tör meg, van, akit a közélet. Van, akit a véleménye miatt már elért valamiféle bosszú, van, aki csak szégyelli, ami történik. Van, akinek azért lóg a feje, mert gond van a gerincével. Fiatal koromban világos volt, hogy kifelé megyünk valamiből, azt gondoltam, ötvenévesen egy normális ország állampolgára leszek. Ezzel szemben most befelé utazunk valami furcsa sötétségbe, zártságba, tehetetlen utasokként. A legfájdalmasabb nem a kiscsoportos óvodások szellemi színvonalon zajló kommunikáció, hanem hogy ez sajnos működőképes. A komikus viharos sebességgel válik tragikussá, majd abszurddá, aztán egyszer csak realitássá változik. Nincs is már abszurd. A Százezer eperfa című regényben erről a fojtott, levegőtlen présről akartam írni. Ami még három éve is szürreális víziónak tűnt, ma valóság. Gimnazista korom óta szeretem az Intés az őrzőkhözt, mindig megnyugtatott, azt gondoltam, ebbe a versbe bármilyen élethelyzetben bele lehet kapaszkodni. Most úgy tűnik, egyre kevesebb az őrző, és kérdés már az is, strázsa van-e még. Úgyhogy igen, tapasztalom a megtörtséget és a lehajtott fejűséget, és minthogy fáj, erről igyekszem beszélni. 





Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.