hirdetés

Egy álmatlan gyermekkor történetei

2014. november 11.

Az Álmatlan könyvről és Szilágyi Júlia gyermekkoráról Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese és Balázs Imre József, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel a Nyitott Műhelyben. - A helyszínen Urbán Anikó jegyzetelt

hirdetés

Éppen csak nyílásra kényszerítettem a Nyitott Műhely ajtaját, máris koncert előtti zsibogás fogadott, az előtérben kézfogások, üdvözlések, hátul pedig hangszerek csillanása. Nyitányként ugyanis Fiedler Gabriella, Légrádi Gábor, Pósa Ágnes és Szávin Márk klarinétművészek adtak elő. Csak ezután helyezkedtek el a beszélgetőtársak a közönséggel szemben.

A cikkben közölt képek nem a Nyitott Műhelyben készültek. Forrásuk: főtér.ro

Károlyi Csaba elöljáróban Szilágyi Júliát mint esszéírót és beszélgetőtársat mutatta be, aki az esszét inkább a beszélgetésekhez, a szóbeliséghez köti, és mint olyan elmét, aki egész generációjának lehetett volna nagy kritikusa, ám mégsem ezt választotta. Ennek magyarázatára egy kolozsvári beszélgetést idéztek fel, ahol Tamás Gáspár Miklóssal a Jegyzetek az Akváriumból kötet kapcsán megállapították, hogy a szerzőnő írásai egy személyesebb irányba mozdultak el. Az ember közvetlen környezete a meghatározó a személyiségben, nem az írósmód tehát.

A szerzőhöz fordulva arról érdeklődött az est moderátora, hogy van-e ma memoárhelyzet, utalva ezzel a ’60-as, ’70-es évekre. Ezt a szerző egy korszak lezárulásával magyarázta, amikor egy korosztály belső impulzusa egybevág. Tehát nem a fiatalkor alakítja, hanem az öregkor kényszeríti, hogy hagyjon emléket különböző formákon (pl. írás) keresztül. A memoár így hagyományozás és egyfajta „dialógus az idővel”, ahol a szerző saját „magát és a korát magyarázza”, s egyben megtoldja a beszűkülő jelent a múltjával. A klasszikus memoárkötetekkel ellentétben ez a kötet – árulta el a szerző – csupán a gyermekkorra terjed ki. Saját gyermekkora pedig a II. világháborúra, a holokauszt idejére tehető, amelyeknek ő maga közvetlen érintettje volt. 1940 és 1945 között kezdett kitágulni, ugyanakkor be is szűkülni a világ. Amikor hét évesen anyja levette kabátjáról a sárga csillagot, hogy nagynénje (aki utazhatott buszon) elvigye őt a fogorvoshoz, ám egy szomszédjuk felismerve a kislányt odakiáltott, hogy szereti-e a csóletot. A kérdés jelentőségét akkor még nem érthette, annak ellenére, hogy ő állt a helyzet középpontjában, ám jellemzőnek tartja az epizódot – s, hogy ezután ők csendben leszálltak – arra, hogy mi marad meg az emlékezetben. Vannak olyan provokatív idők, amikor meg kell mutatkoznia mindenkinek a maga valójában, Szilágyi Júlia pedig ekkor nagyon fiatal volt még. Ám a gyerekkor a felkészületlenség kora, a memoár a gyermek- és öregkor közötti dialógus.

Az Álmatlan könyv ötlete egy különös esettel kezdődött, amikor a kolozsvári zsidók elhurcolásának évfordulóján ellátogatva a templomba, (ahogy ezt minden évben teszi), ülőhelyet keresett, ám egy hölgy inkább azt mondta, hogy már nincs. A válaszra, hogy a vagonban elfértünk volna, a hölgy is meggondolta magát, Szilágyi Júlia pedig hazaérve elkezdte a könyvet. Bár a kötet első sorai 1984-re tehetőek az ötlet jó ideig pihen, és csak a rendszerváltást követően kezd hozzáírni, ahogy a világ változásaival gyarapodtak a bejegyzései is, hiszen ezekkel a változásokkal kerültek felszínre az emlékek, többletjelentéseket nyerve.

A címadásnak két fázisa volt, Szilágyi Júlia először a Másik szabadság címet szánta a kötetnek, ám azt végül nagyképűnek találta. Helyette az Álmatlan könyv cím nyert, mivel a naplószerű füzetben, amelybe a kötet történeteit gyűjtögette, gyakoriak az álmatlan éjszakáiról szóló bekezdések: „ ...rossz éjszakám volt, keveset aludtam, jó éjszakám volt, sokat olvastam” Tehát ő maga és a könyv, amelyben gyermekkori emlékei sorakoznak szintén álmatlan.

A kérdésre, milyen akadályt kellett ahhoz átlépni, hogy kezünkben tarthassuk ezt a kötetet a rövid válasz a félelem volt. Ezt, mint Károlyi Csaba idézte, életrajzi tériszonynak is hívta a szerző. Az írásokhoz segítségül kellett hívnia az olvasmányait, így a kötet tele van utalásokkal és idézetekkel. Kiderült, a szerző nem tud könyvek nélkül élni, ahogyan másokra is szüksége van, hogy hallgassák.

Mindenki reméli, hogy folytatása lesz a tizenéves korban lezáruló Álmatlan könyvnek. Ezen azonban még gondolkodik a Szilágy Júlia, mivel a folytatást problematikusnak látja. Az Álmatlan könyv halálra ítélt gyermeke túlélő, hogy elvakultan hálás kamasz leegyen belőle – mondta el a folytatás kezdetét az írónő –, majd lázadó fiatallá válik, aki tartós, igaz eszmékben szeretne hinni, ám itt már az összekuszálódó a szálak olyan rendszerbe vezetnek, amit a félelem tart össze, amiben, saját bevallása szerint, ő nem tud és nem is akar ítélkezni. Az erkölcsi-, lélektani kérdések és sérelmek megidéződését elkerülhetetlennek tartja.

A kötetben szereplő fotókon nem csupán fontos családtagok láthatóak: nagynénik, nagybácsik, nagyapák, a három szülő, hanem két lényeges levél is. A két apáról Szilágyi Júlia ugyan nem akart beszélni, a kérésnek mégis eleget tett. Mint mondta, csak kamaszként tudta meg, hogy biológiai apja nem az, aki őt felnevelte, de mindkét apa fontos szerepet töltött be gyermekkorában. Anyja és a család orvosa, a köztiszteletben álló dr. Elekes Miklós között szövődő kapcsolatot ugyan nem tudja rekonstruálni, ám a család „Miklós bácsihoz” fordult mindenféle bajjal. Tőle származik a két levél is, amelyeket a kötet utolsó négy oldalán láthatunk. Bár a biológiai apára mindig támaszkodhatott, igazi apjának azt tartja, aki felnevelte, akihez igazán élmények kötik, aki felhívta a figyelmét arra is, hogy számolja meg a színeket a szobában, könyveket ajánlott és puszta kézzel tört diót. Igaz, hogy mindhárom szülőjére haragudott, amikor elárulták neki származását, később azoban előnyként ítélte meg saját helyzetét, hiszen már nagyon fiatalon ráláthatott az emberi – és a nemek közötti – viszonyok bonyolultságára.

Végül a menekülésről és bujkálásról is szó esett. Az etnikailag és világnézetileg is vegyes családban akadt olyan nagybácsi, aki átcsempészte őket (is) a határon, és olyan nagynéni, aki bújtatta őket Bukarestben. Az ortodox nagyszülők már nem adták tovább világnézetüket, a következő generáció tagjai a munkásmozgalom híveiként kispolgári létet teremtettek és házat építettek, amelyet később unokahúguk már nem akart megörökölni. A lázadást anyai ágról származtatja a szerző, s ebben látja azt is, hogy nem lett kritikus pályája kezdetén, hiszen akkor az egyfajta cenzori szerepet jelentett volna. Helyette a tiszta irodalomba menekült, ahol személyes ügye lehetett az olvasás és ebben a szellemi önzésben találta meg a kiutat, impressziókról írhatott. Az esszét impresszionista kritikának vagy értekező lírának írná le. Ebben pedig rokonságot fedeztek fel a beszélgetőtársak az esszé és a memoár között, amennyiben mindkettő a szabadság foglalata.

Urbán Anikó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.