Egy belga revolver
A szép irodalom megvívta szabadságharcát. A lángoszlopokból ürgék lettek. Ha egy politikus igazat hazudik, a tévé mégis íróktól-költőktől várja a valóságot. Új sorozatunkban arra kérjük a ma írástudóit, éljenek felelősségükkel. Elsőként Borbély Szilárd írását közöltük, most Kukorelly Endre írását olvashatják.
- 2006. október 27.
Claire: Mikor érted meg végre, hogy ezt a szobát nem szabad bepiszkítani? Minden, de minden, ami a konyhából jön, köpedelem! Ne zavartasd magad! Csak szórakozz! És főleg ne siess, igazán ráérünk. (Jean Genet: Cselédek)
Eleve úgy volt, hogy nagyanyám üldögél a barátnőivel a Zserbó teraszán 1926-ban, és a cselédeikről beszélgetnek. Olyanokról, hogy a Julcsa rendes, csak lassú, bezzeg az izéke mint a motolla, csak nem szeret mosdani, szagcsíkokat húz maga után, a Katica viszont hiába tiszta, mert bakázik. És lopnak, világos. Kicsit szabad nekik lopni, kérdés csupán, hogy mennyi a kicsi, ráadásul esetleg olyik nem lop, mert elvei vannak nekije. Képzeld, drágám, elvei!, ennek a Julcsinak! Meg a cselédvircsaft, ami megy a gangon, ha összeszaladnak! Deviszont ajánlatos velük jóban lenni, különben beleköpnek a levesedbe, sose tudhatod. Nyilván a személyzetről szerzett tapasztalataikat csereberélik unatkozó budai úriasszonyok.
Te meg azonnal fölpattansz, és menekülsz onnan.
És ha a felséges nép alkalmazottairól fecseg? Lelkesedik értük és gyűlöli őket? Mert azt hiszi, hogy azok a főnökei, nem tudja, hogy a miniszter (köz)szolgál, a miniszterelnök a szolgák elnöke, és nem az övé? Hogy jó, de írók stb., értelmiségiek is róluk beszélnek, és mintha nem bírnák a szemüket levenni róluk, ez normális?
Hogy a közösség szolgálatára beláthatatlan pénzekért és a (végrehajtó) hatalommal járó beláthatatlan befolyásért tülekedők kocsmai módon verekednek, iszonyú dolgokat állítanak egymásról, lehallgatják egymást, miközben nekem nyaliznak, szónokolnak, összevissza beszélnek-ígérgetnek, ez rendben van. Ez az út. Illatos út. Az ő dolguk: de én hogy jövök ahhoz, hogy odafigyeljek rájuk?
Kik ezek? Amúgy derék emberek, de hova jutottak? Hova torzul ez az egész?
Vagy ne ógjak-mógjak, lekövethető a pszihében dolog, élesben menő pankrációt bámulni jó? Hallgatózni jó? M
eglesni jó?
Egyrészt nyugodtan szörnyülködhetek és háboroghatok, mert mégsem én magam vagyok, aki látszik, másrészt dehogynem: magamat figyelem másokban, magamból is a legalantasabbat keresem? A kíváncsiság az őserdőből jön, az önvédelem része, kilesni a másikat, másféle, idegen csoportosulások mozgásformáit, élet-halál kérdése? Tükör és keret, így látható meg igazán, mit várhatok
–
elsősorban magamtól: tükör által homályosan, és túlzottan is laza keretek közt, de mégis csak ez az esély? A leskelődés veszélyes helyzet, akit kilesek, nemigen játszik, ha lehallgatom, jó arányban valóban őt magát hallom, és ez érdekes? Meghökkentő, sőt megrendítő, magamba szállhatok tőle? Vagy nem azért csinálom? Érzem, mennyire gáz, mégis leselkedek és hallgatózom, van hozzá technika, például poharat szájával a falhoz meg ilyesmi, közben meg a morálhoz is van érzékem ám? Tudom, hogy mi az, másokat megítélni, és működésbe lép a védelmi mechanizmus, önfelmentő seregek, cosi fan tutte, hogy mások is hallgatóznak, más is lop-csal-hazudik? Jó így? Jó ez nekem?
Tegnap fölhívott a F
Reakciósok, ez akármit is jelent, egykor így tituláltak olyasfajta embereket, akikhez a legtöbb közöm van. Egykor, a rendszerváltás előtt. Tudjátok, komonizmus, szovjetónió. Elasztikus, remekül használható terminus, a kotextusa által félreérthetetlen: csontreakciós a famíliám. Nem bírták a ruszkikat, a komcsit, a rendszert, és jó okuk volt rá, a háború utáni változások következtében igazán mindent elvesztettek. Szó szerint véve, kisebb csoda, hogy, az életüket nem. Apai nagymamám az életét is, ő Budapest bombázása alatt halt meg, és az a bombázás
–
ahogy Drezdáé
–
nem a háborúhoz tartozott már. Nagybirtokos család, minden elúszott. Trianon után a beregsomi birtokot muszáj volt elkótyavetyélniük, nagyanyám bátyját ugyanis, szembekerülvén a híres demokratikus cseh közigazgatással, egyszerűen kiutasították. Ami maradt, államosítva lett 1947-ben. Apám hivatásos tiszt, a brjanszki erdőben partizánvadász század parancsnoka, súlyosan sebesült, a fogság után sokáig nem kapott állást, ezekről írtam eleget, most csak röviden.
Erről az én kis, Monachia által gyönyörűen összekavart, polgárosodott magyar kisnemesekből, úriasszonyokból, elmagyarosodott osztrák-német polgárokból, elmagyarosodott horvát báróból, nagybirtokosokból és nagybérlőkből, magy. kir. katonatisztekből, állami hivatalnokokból és művelt lateinerekből, immár totálisan deklasszált keresztény középosztálybeli urakból álló családomról. Anyai nagyapám, Vranovits, félig horvát, félig osztrák, németül álmodik, németül számolgat valamit a középső szobában a kártyaasztalkánál. Hallom, ahogy. Hét éves voltam.
Hallottam, nem értettem, miket beszél a nagypapa. Az Elektromos Művek főfelügyelője, a komcsik alatt szoc. brigádtag a Ganz Műveknél. Lányai budai úrilányok, hibátlan darabok. Eltéveszthetetlen gesztusok, tartás, hanghordozás. Tévedhetetlenül megtalálják a hangot mindenkivel. Tudnak bridzselni, főzni, klimpírozni a zongorán, tárgyalni, társalogni, cigiznek, nem panaszkodnak, semmi prűdség, totális autenticitás és képmutatás. Nos, az én anyukám, meg nővére, a Lonci, osztálya és korosztálya mintapéldányaiként egy dologban mindenképp tévedhetetlenek és megtéveszthetetlenek, ez pedig annak a hajszálpontos bemérésre való képesség, hogy ki hova tartozik.
Von Haus aus hogyan van eleresztve.
Közben meg kurva nagy nyomor. Grízes tészta. Eszed, baszd meg, a grízes tésztát már megint, és ezüst eszcájg van hozzá. Totális deklasszálódás.
Azzal nem az a baj, a deklasszálódással nem pusztán az a baj, hogy megfoszt a szabadságod( alapját képező magántulajdon)tól, hanem eközben, összetörve a lelket, mintegy légüres térbe helyez, értelmét veszi annak, hogy kezdj valamit az életeddel. Értelmét veszi bármi tartásnak. A deklasszált, mondjam úgy, izomból tart. Mert azért tart, furcsa mód.
De mit.
Ha tart egyáltalán.
Egy darabig.
Bizonyos helyzetekben. Bizonyos formákat. Egyre rövidebben, egyre ritkuló helyzetekben, egyre kiüresedettebb formákat. Egyre kisebb helyre vonul vissza benne az a tudás, amit pusztán osztályához való tartozásával eleve birtokolt. Osztálytudata, a klasszis tudása. Mondhatni, anyám aztán már igazából semmit nem tudott „az osztályáról” azon kívül, hogy könyörtelenül kijelezte, (ki) hova tartozik. Rettenetes. Ezek az ex-urak rémesek. Szenvedtem tőlük. Már nincs ilyen, meghaltak.
A felismerhetetlenségig megöregedtek.
Kihalt, na. Bármit is gondolsz. Ilyen állat nincs, már nincs, ha vélsz látni itt-ott, paródiát látsz. Nincs esélyed tartással bíró, magát artikulálni tudó, gesztusaiban autentikus, a parvenüt megvető, nemigen kétségbeeső, gyárilag blazírt, szabad szellemű, szabad szájú, normális reakciósokhoz. Na és?
Valamikor a 70-es évek elején, Plutarkhosz párhuzamos életrajzait olvasva jöttem rá, mi a demokrácia. Mit jelent az a bizonyos demokrácia. Én onnan vettem. Hát, nem túl korrekt valami: a szerző szánalmas dolognak találta, hogy a görög démosz folyton száműzi magából legtekintélyesebb tagjait. Aki a polisz védelmében, ügyei intézésében nagyot cselekedett, számíthatott rá, hogy cserépszavazás útján száműzik, ez nem tetszett Plutarkhosznak, és, nem is tudom, azt hiszem, nekem sem. Azt írja, akkor kezdődött a demokrácia hanyatlása, amikor az osztrakiszmosz valódi gazembert, egy sikkasztót távolított el Athénból. Ez jó vagy nem?
Nem jó semmiképp. Ha nincs jobb, akkor se jó. Ez viszont jó.
Ez a jó. Hogy ezen szép világon jó és rossz keveredik, abszolút jó, hogy nincs abszolút jó, egyes dolgok szigorúan más dolgokhoz képest jobbak vagy rosszabbak, és a legnagyobb belátás és nagylelkűség mellett is végeredményben az érdekeinktől függnek. De akkor nekem jó-e?
Igen, nem szeretem a démoszt. Tumultuózus, lökdösődik és hangoskodik, eldobálja a csikket, baszdmegezik, ostobaságokkal van elfoglalva, izzadtság- és/vagy kölniszagú, verekszik Fradimeccsen, szotyit köpdös, kiköp az utcán, kiköp a szépliteratúrára. Reklámcélcsoport és nézettségindex. Pár tízezres városállam drámaversenyekkel és kizárólag férfiaknak szóló olimpiásszal, itt meg ez van, itt ez a démosz. Mégis. Jól választ, ezt ki tudja, hogyan csinálja.
Egyszerűen jól csinálja. Egyenként, külön-külön reménytelenek, részenként borzalmasak, az egész rendben van. Ami nagyjából olyan misztikus, mint a fél pár zoknik keletkezése: nincs rá magyarázat. Ahogy a derék rabszolgatartó, perioikosz-öldöső, nőket lenyomó, pedofil ógörög nép halálbiztos érzékkel távolította el azokat, akik politikai sikereik miatt, a hübrisztől elborítva potenciális veszélyt jelentettek az arisztokrácia restaurálására, a magyar együtt nem téveszti el azt, amiről külön-külön nem látszik értesülve lenni.
A politikus(nak titulált pártember) szerepel, hazudik, demagóg, színjáték, amit folytat, ez úgy nagyjából a konszenzus. Pedig pont ellenkezőleg: tiszta játszma, tisztán-pusztán a hatalomért megy. Minden eszközzel. Gyűlöletnek kell uralnia, engesztelhetetlenségnek, könyörtelenségnek. Ezen ámuldozol, a mélysötétből feltörőn, ahogy mindent félresöpörve elurhodik az emberi lényen. Ezért nézel futballmeccset, a szublimált brutalitást, az előtörő elfojtott brutalitást: mintegy helyetted csinálják, ugye? Bámulod, ahogy, lehetőleg tőled jó távol, ölik egymást, ahogy a szomszédban verekednek, és azért megnéznél egy kivégzést is, midenképp háborogsz, látván (értsd: nem tudod a szemed levenni róla) a brutalitást. Betiltották a nyilvános kivégzéseket, betiltották a kivégzéseket: betiltanád háborút, a verekedést is, meg a többi, lopást-csalást-hazudozást? Durva beszédet, görbén nézést? Heves udvarlást? Meg mindent? Legyen jámborság, körbe-szeretet, ne akarjon senki semmit, jó ez pont így, tartsuk fönn a status quo-t, Istenek Békéjét? Látod a faszit, aki, jé, milyen szenvedélyesen, beszámol a hazugságairól, hogy megtartsa a helyzetét, és nem tudsz vele mit kezdeni? A másikat, aki egy lapra föltéve mindent, odahajít mindent, hogy helyzetbe kerülhessen, és nem tudsz vele mit kezdeni? Jó, ne kezdj, csak legalább magadnak ne hazudd, hogy most aztán ezen hogy meg vagy lepve.
. Nem tréfa, a csávó mindent beáldoz. Szónokol az Orbán, semmit nem mond, kínos tisztelthölgyeimésuraimozik, olykor oldalvást rázza a fejét. Köszönjük szépen ezeket a gyönyörű mécseseket, rebegi egy hihetetlen rendezvénybemondó butaarc, valamilyen Filip, kövérkés csaj énekli a Lilimarlent, ki tuja, miért, a végén árpádsávok lengenek arra, hogy lisztetumájhárt, 2006 október eleje, csoda az egész. A hírtévé nevű véleménytévé mutatja a tömeget, teli a tér hubaszki-magyarral, Öszöd-tábla, Keszthely-tábla, ezeket fölcsábította a fidesz-buli. Szegény árvák. A színpadon mindenféle cselédség, a komornyiktól a surmó kidobóemberig, frusztrált nyálingerek, dörzsölt kupecek –, meg picit megcsúszott, rossz ízlésű úriasszonyok, úrféle-utánzatok. Zászlólengetés, ököl- és viktor-mutatás, magyarokozás, van egyfajta áporodott, savany’ szaga az egésznek, a tévén is átjön. Gyárilag jámbor, most épp némiképp bevadított pofák, teljes tanácstanácstalanság, páran a himnuszt éneklik, rögtön utána a székelyhimnuszt, beléjük folytja valami gépzene, szörnyű. Nem vicces. Olyasmi fej-félrefordítós: nem tudod sokáig nézni, elönt a szégyen. Néni, egyik kezében a családi vekker, másikban temetői gyertya, teljes zavar a tágra nyílt szemében, ez miért kell, istenem! Néni, menjen haza.
De aztán elborít a hogy jövök én ehhez. Elborít az indulat. Ki a csöcs’ ezek! Ki az az Orbán V., aki áll köldökig zakóban, és fel irányba hívást intéz a magyarokhoz, konkrétan a hírtévézőkhöz? Függetlenül attól, hogy mit mondott tizenhárom éve, megkapja a támogatást, most már mindörökre, mondja Balsai Orbánról Stefkának.
Most már.
Mindörökre.
Bárki jó nekik. Egyébként hejes ifjú az OV, hozzávetőleg ismerem hozzávetőleg húsz éve. Egyszer, 1987. december elején csöngött a telefon, egy fiatalember hívott, mondta a nevét, oral history magnós beszélgetést készítene velem. Van a naptáramban egy bejegyzés, dec. 7. este 6, Szondy, Orbán?, a beszélgetés végére nyilván kiment a fejemből a keresztneve. És meg is jelent egy barátságos, alacsonyságát peckes-biccentgetősen kompenzáló, vidéki (ha érted, mit jelent) fiú, élénk észjárás, élénk szövegelés, magnó előtt beszélgettünk minimum három órát, valahol annak a fölvételnek meg kell lennie. Nem emlékszem, miről. Mindenféléről. Élet, viszonyok, politika, irodalom, foci, csajok. Pár év múlva, látván a Fideszt és látván az Orbánt, biztos voltam, hogy itt az esélye véget vetni a törzsies-felekezeties, zsigerileg gyanakvó, minden más jellegű érdekartikulációt felülíró, kisebbségbenes, kiamagyaros, zsidózó/tahózó, mikutyánkkölykéző, népi/urbánus gyűlölködésnek. Minap, eltelt azóta majd’ húsz év, legyen csak 17, aszondja a csákó, le kell számolni az illúzióval, hogy a parlamenten belül elintéződhetnek a dolgok. Hát le.
Parlamenti úton-módon, hálisten, nem fog hatalmat kapni, nagyon úgy látszik.
Ebből a mondatból mit értettem volna 1990-ben?
Alberich nem választ, mikor A Rajna kincse elején lemond a szerelemről, és a hatalom mellett dönt. Kényszerből dönt így, ne feledd. Érezz vele kicsit. Ameddig csak tudsz, úgysem lehet sokáig. Nem kell a sellőknek, szar ügy, a legrosszabb. Nem olthatatlan vágyát adja föl, hanem, rideg valóság, jéghideg halak, a másik opció marad az oltásra: igen?, nem kellek nektek én, a csúf/törpe?, akkor majd kényszerítelek benneteket. Alacsony és hatalmas férfiak, ez úgyszólván történelmi közhely, aki valamivel nagyobb darab, ezt azért jobban is megérthetné. Nem lehet könnyű majd’ mindenkire fizikailag felnézni. Megy amúgy a harc: a teljesítmény jelöli ki a pozíciót, férfiak a többi férfi között, egymás előtt vívják ki helyüket a hierarchiában. „A nemi kiválasztás fokozza a természetes kiválasztás hatását, amennyiben a legéleterősebb és legjobban alkalmazkodó hímek számára biztosítja a legtöbb utódot [olyanformán, hogy a leg…ebb hím diszponál az összes nőstény fölött]. A nemi kiválasztás olyan jellegvonással is felruházhatja a hímeket, amelyek csak más hímekkel való küzdelmeikben vagy versengésükben hasznosak”, így – és így tovább – Darwin. Életerő-alkalmazkodás az alkotás/rombolás koordinátában értendő: életpályát, -stratégiát, hivatást választasz, és kitűnsz – vagy nem jön össze.
És akkor más után kell nézned. Mint Alberichnek.
Lehet ugyanis a közvetlen, teljesítmény (alkotás) nélküli hatalomba kerülés-projektet is választanod: ahelyett, hogy valamely (nem lévő) teljesítményed váltaná ki az elismerést, az lesz a teljesítményed, hogy elismerést váltasz ki. A politikát foglalkozásként űzők ezt az opciót választják: lemondva a hierarchiában a többi férfi által akceptált produkció révén való előre(nőhöz való)jutásról, a hatalmat magát igyekeznek megragadni. Alberich útja.
Testi-lelkileg frusztráltak útja. A 20. sz. második felében a kisfiúk között mindenképp a grundon, focizás közben alakul ki – először – a hierarchia; ez a halálkomoly farkaskölyök-játék tanítja meg őket mindenre. Kiválás és a csapatérdeknek való alárendelődés, becsület és csalás, megkülönböztetése, vereség és győzelem kibírása, a jobb elismerése, a gyengébbel szembeni eljárások, kegy és kegyetlenség, érdekérvényesítő szervezkedés, önfeláldozás, identitás meg tényleg minden. Kultúra. Fájdalom. Eufória. Halál. Hivatás. Szép, igaz, igaztalan. Méltányosság. A játék mint a dolgok komolyan vétele. Arra, hogy hogyan kell élni, és mi az, ami már nem éri meg. Megtapasztalod vagy nem, kivívod-e a helyed, rájössz a módjára, rá az ízére is. Ebben az értelemben itt és most mindenki focizik, aki nem – mert kiszorult – igazából ő a leginkább. És innen meríti élete más meccseihez a muníciót.
Aztán ez összejön neki vagy nem: talál pályát magának, játéka-teljesítménye (sokszor fogcsikorgató) elismerésre talál (játékos)társainál, és ez a helyzet a legfagyosabb sellőt is befűti: vagy kudarc. Nem teljesít csak vágyakozik és erőlködik, nincs pénz/presztízs/pozíció csak a torzulás, tehát nevet rajta megannyi Reintöchter.
Vagy pedig lemond a szerelemről. Sőt megátkozza azt.
A képmutatás rossz látvány. Mondjuk ezek a hogyhijjákok, kereszténydemokraták, ekkora képmutatást ritkán látni, én nem láttam. A cinizmus abszolút, nincs kicsit-cinikus, aki cinikus, az cinikus, kár ezért az Orbánért. Szar lehet neki. Eltolta. Szerintem nem alszik jól. Képzelj el egy fiatal férfit, aki eleve biztos valami nagyot akarhatott, és most körbepillant az övéin. És Kövér. Oké, velem együtt csinálta, na de Szűrös? Atyám! És a Pokorny, ez is, tényleg, ilyen lett? És akkor igyekszik épp, de pont, durr szembe vele a Szijjártó, az ő kis csücsör mosolya, és még jó, hogy a Pelczné, az nem mer idejönni. Menjél ki a Kossuth térre, ha nagyon súlyosdurva szerencsétlenséget akarsz látni. Nem hiszed el, mi van ott ufóban, zászlóba borult, beborult, gép-népzenére magában táncoló fiútól ősmagyarsityakos rosszarcú férfiig, középkorú foghíjas nők, összekucorogva alvó homleszek a csontkeményre taposott, összepisált hajdan-pázsiton, vagy ötven-hatvan nyomorult. A médiában meg megy a nagy elemzésezdi – lásd aktuálisan ezt itt. Ne nézd tragédiának. Tragédiának nézed? nézd legott Komédiának, s múlattatni fog. Iszony mennyiségű szöveg: ez volna az ún. politizálás? Mind pártokról és a hatalmi harc aktuális állásáról beszélünk, a közös ügyek megtárgyalása ejtve. Mintha a hadtörténettel le volna tudva a történelem. De mégis csak politika, merthogy ez most hadi helyzet.
Tegnap fölhívott a Fábry Sanyi, hogy ő most azon van, hogy összehozza a két oldalt, átküld nekem egy szöveget, ha egyetértek, írjam alá. Mi van?, szerinted, Sanyi, 2 oldal van? Mind1, oké, mondtam neki, ha egyetértek, aláírok. Merthogy ne csináljam má’, hogy nem t’om, h. két oldal van, mer’ annyi van. Iszonyú nehéz ilyen esetekben azt mondani, hogy nemnemnem, mert mért is ne, ha tetszik a szöveg, aláírom, sőt odáig elmegyek, hogy kár, h. nem én találtam ki.
Amúgy ez a van-véleményem-ügy alapkérdés. Mert persze van véleményem, és minimum csodálkozni szoktam rajta, mért is pont az. Azon is csodálkozni szoktam, ha valakik csak úgy, minden további csodálkozás nélkül alakítgatnak véleményeket, a véleményük mentén apodiktikus kijelentéseket téve, minden más véleményt ezzel mintegy törölve, és jól elvannak vele egész, amíg meg nem változtatják, hogy aztán ezzel a megváltoztatottal legyenek el, az újabb változtatgatásig. Arra használom az írást, hogy az kialakítsa a véleményem. Aztán igen vagy nem. Vagy nemigen. Egy van, tehát az van, az a véleményem, hogy folyton csodálkozz a saját véleményeden. És akkor szórakoztatni is fog: fog ízleni is, nem csak tömít.
Az, hogy én senkivel sem üldögélek, konkrétan annyit tesz, hogy, mint bárki más, én a barátaimmal tényleg a legszívesebben, udvariasságból pedig majdnem bárkivel üldögélek senkivel sem. Megfontolásból soha, csak minden megfontolás híján, szeretetből és kíváncsiságból, és ezt lehetne belga álláspontnak nevezni az ismert vicc mentén, miszerint flamandok és vallonok bunyóznak a kocsmában, de hova álljon Kohn, a belga. Irodalmi, nő-, és futball-ügyek meg politikának nevezett vakult pártoskodás, ilyenkor legjobb felállni onnan.
Nem szoktam felállni.
Noha itt ugyanis, asszem valami a maga módján nagyon rendben lévő módon működő dolog nagyon félre van értve. Úgy tűnik, hogy egy hivatásrend, a magukat pártpolitikusként definiáló, eleve a közös ügyek elintézésére vállalkozó, egymással kompetícióban lévő szervezett csoportoknak a megbízatásért folytatott ádáz harca ma a közbeszéd legfontosabbnak tűnő eleme. Vagy, mondjuk így, a hatalom fölötti diszpozíciót életcélnak tekintő, megszerzéséért és megtartásáért profi módon harcoló, minden más foglalkozási csoportnál erősebb önérvényesítő képességekkel bírók képesek magukat olyan módon érdekessé tenni, gyakorlatilag leuralják a médiát. És, tudjuk, ami a médiában megy, az a közbeszéd. Nem, mert a közvetítő közvetít(i, ami „van”), hanem mert csinálja. Minimum gerjeszti. Ahogy anno szegény Szepesi György mondotta volt: Kedves hallgatóim!, az ő hallgatója vagy, nem a meccset veszed, hanem a közvetítést. Az amerikai sportolók koka-kóla-mámorban fetrengnek az ötvenes évek elején, jönnek a csehszlovákok a hatvanas évek végén, micsoda ártatlan baromságnak tűnik mindez a mostani baromságokhoz képest. Amit nem közvetít a médium, az, szokás mondani, nincs is. Ennél jóval reménytelenebb a helyzet: amit nem adnak, nem érdekes. Ha nem érdeke a hatalmi játszmát játszóknak, senkinek nem érdeke(s), mondja a médium. A kultúra ügye csak bezavar, mondja a médium. A kultúra ügye pusztán annyiban érdekes, amennyiben hatalmi ügyekben játékba hozható.
Jó, de azért ezek valamit tudnak. Valami miatt ilyen hibátlanul érvényesül a pártember a költővel szemben, sebaj. Az ügyem körüli ügyködők nélkül nem megy (nem volna ilyen kényelmes az élet :), viszont nem szeretném észrevenni magamon, hogy az intézőimről beszélgetek. Túl sokat. Van olyan, hogy sok, bár nincs, ami lemérné: nincs semmi mérce. Mégis lehet valahonnan tudni, mennyi a túl. Körülbelül ennyi.
Nagyapám kávéházakba járt. Vasárnap délelőtt, istentisztelet után az egész család beült az Apostolokba vagy a Krisztbe egy ebéd előtti pikoló sörre. A lányok, anyukám és a nővére, leihatták a habot. Nagyanyám a Gerbaud-ba járt a barátnőivel, ki tudja miről fecsegni. A cselédlányokról. Úrinők a cselédjeikkel foglalkoznak, büszkélkednek és panaszkodnak, ez megy, ilyen lapos. Úriemberek. Egyszer egy Erzsike nevű cseléd a pár hónapos Loncival az ölében akart leugrani a harmadikról szerelmi bánatában. Ha beülök a barátaimmal foci után egy sörre, nekiállnak úgynevezett politizálni. Nekiállunk, mert valahogy én is nekiállok, a legjobb meggyőződésem ellenére. Azt tesszük, amit a nagyanyáink: cselédekről eszmecserélünk. Ezt, azt. Ilyen lapos, igen.
P.S. 2006. október 27. Levél és válasz.
Kedves Bandi, nagy elvezettel olvastam az ES-ben megjelent (videken matol lehet:-) irasod. Mar a litera-beszelgetesben is tetszett ez a "szemelyzet", "cseledseg" hasonlat. Es amellett, hogy elvezetes megkozeites, latok benne belso ellentmondasokat is. Az ur-szolga viszony belso hangsulyai a prakszisra vonatkoztatva vissza, osszezavarodik. Mindannyian politikusok is vagyunk, de ugyanakkor alkalmazottak is. Nagyon szep es okos, kevesse tudatositott a "titok" ugyeben irott gondolatmenet, ezt nem szeretik a hivatasos politikusok (Gyurcs.Orb., etc) beismerni, pedig a demokraciaban borzaszto nagy a titok-dimenzio. Ez az egyik legnagyobb hazugsaga szerintem a demokracianak (nyiltsag, atlathatosag, szemelyes jogok, etc. a "Titokkal" szembesulve fikciova valnak azonmod:-))
Masreszt az egesz hercehurca szuk politkusi klikkek konfliktusa, amelyhez felhasznaljak a "nemezetet". A "szemelyzet" logika meg mintha a 19. szazadra volna igy igaz. Amikor a politikusi reteg a nemzeti kor (nemzeti toke) alkalmazotta volt, ekkor ertelemszeruen voltak allamferfiak is, mivel az arisztokracia es a birtokos nemesseg nevelese magas moralis toltettel birt (szemben az 50-es evek Latabar-filmjeinek Alisztid es Taszilozasaval:-) A politikusok sajnos nem a mi "alkalmazottaink", nem a mi "szemelyzetunk", hanem az a helyezt, amit - ha tovabb lapozol - a Szalai Erzsebet iras korvonalaz. Legfelejebb a Csanyi, Demjan, Szeles etc. magyar valasztopolgarok erdekeit kepesek figyelembe venni:-) Mit gondolsz errol? Remelem, nem irtam a multkori levelemben semmi felreerthetot, vagy akar most. Biztosan nem akartam ilyet. De videkrol az ember annyi mindent nem lat:-) (Ja, persze, tudom, Szent Istvan telep:-))) Szeretettel -sz (Borbély Szilárd)
Nagy vagy, h. így egyből reagálsz!
Nos: mikor politizálok: nem pénzér', hanem mert "szívemen viselem a közös ügyeket" (értsd: belátom, hogy a közügy-elrendezés az én érdekem is), nem vagyok alkalmazott. Hanem polgár, aki azon töpreng, miként rendeztessen el dolgokat alkalmazottakkal. Ha ügyeim miniszterei (szolgái) közé, vagy általuk alvállalkozóként foglalkoztatottak közé állok, akkor igen, ez sze'ntem ölég egyszerű. Az ún. hivatásosak mint hivatalban levők nem politikusok, hanem a polisz ügyeit intézők. Ez az alap(félreértés), szerintem. A praszis van összezavarodva, és ebben a zavarosban halászik a szép szóval politikai elitnek tisztelt társaság.
A titokkal semmi gond: a szakács tart(has)sa meg magának, hogyan főz, engem az érdekel, hogy milyen a kaja. A demokráciának nem hazugsága a titok: minden versengés (a fair play is) titkos és nyílt eszközökkel egyaránt folyik, és ez jó: semmiképp se baj.
A potenciális személyzetek (polit. pártok) harca az ügyeim intézéséért (a végrehajtó hatalomért, zsíros állásokért) tök normális, gusztustalan klikkharc. És be (sőt: oda) van vetve a "nemzet" meg akármi: nekik semmi se szent, nem elég semmi. Mivel nem úri sportot űznek, hanem vérre menő pankrációt. (Ezért is bírnak oly(kor) "érdekesek" lenni. Hogy a "személyzet"-logika inkább 19. sz-i mint mai? Nem hiszem. Pl. az 1. magy. függetl. felelős kormány majd' minden tagja államférfi volt: nem pénzért-befolyásért-hatalomért ügyködtek, merthogy ezek má' megvoltak nekik. Akadtak köztük jócskán, akik saját közvetlen érdekei ellenében működtek. A maiak annyiban nem (tűnnek) a mi alkalmazottaink(nak), amennyiben nem figyelmeztetjük őket keményen erre. Ezért is lehetséges, hogy, harmatgyenge lobbi lévén, ránk magasról szarva, és lózungokkal kifizetve, az erős lobbi seggét nyalják. Tudod, mikor Hippolit, a lakáj, elpofátlanodik, mert érzi, hogy urai a markában vannak. Úgy kéne csinálni, ahogy Kabos Gyula a film végén: és ha én hagymát akarok enni hagymával, akkor azt eszem. Nem szó szerinti idézet. Szó szerint ölel B
Hozzászólás