Két évvel ezelőtt jelent meg az Ön első könyve. Milyen előkészületek előzték meg a munkát?

 

Eva Menasse: Sok éven keresztül, mintha csak hobbiból, „derítettem fel” ennek a könyvnek az anyagát. A megírás két évembe telt.

 

Régóta újságíróként dolgozik. Ennek inkább technikája, míg a prózaírásnak ars poeticája van. Mégis lehetséges a kettő között átjárás?

 

Valóban, mindkettő más írásformát követel. Újságíróként a fejemben van, amit közölni szeretnék, ilyen értelemben funkcionális szövegeket hozok létre, amellett, hogy ezeket is alaposan ki kell dolgozni. Az irodalmi szövegformálás olyan, mintha a nyílt tengeren úsznék, nem tudni hova, nem tudni milyen irányt választva lelek rá valami fontosra. Utóbbi sokkal hosszabb idő vesz igénybe, de a jutalom, hogy valami előre nem látható történik, hogy a figurák egyszer csak mozgásba lendülnek, ez az öröm semmihez nem hasonlítható.

 

Emlékszik olyan könyvekre, amelyek kimondottan kedvet csináltak Önnek az íráshoz?

 

Gyerekkorom óta szenvedélyes olvasó vagyok. Természetesen létezik a magas irodalom, amellyel az ember versenyre kíván kelni - ami persze lehetetlen. Mindig Doderert, Nabokovot és a „Buddenbrockokat” imádtam. Az írásra őszintén szólva azok az újabb könyvek inspiráltak, amelyek nem igazán tetszettek nekem, ezért arra jutottam, hogy érdemes volna kipróbálnom, tudok-e azoknál jobbakat.

 

Editorial Kiepenheuer & Witsch, 2005. február, 432 pp

 

„A Vienna című regény egy zsidó gyökerű, bécsi családról szól és úgy hat, mint valami, az elbeszélő emlékezetéből összeálló családtörténet-gyűjtemény” – írta az egyik kritikusa. Mi indította arra, hogy ezzel a témával foglalkozzon?

 

A családom. Mindig is érdekeltek a családtörténetek, holott ezek nálunk semmiféle szerepet nem játszottak, annak ellenére, hogy roppant izgalmasak voltak: Apám és nagybátyám gyerekként a nácik elől Londonba menekült. Nagyszüleim Bécsben élték túl az időszakot. Hogyan? - tettem fel magamnak a kérdést. Az elfeledett nagynéném kanadai emigrációja során tuberkulózisban halt meg. És így tovább. Az én mesés családom ezekről soha nem mesélt nekem. Ezért utánajártam a történeteknek, ám nem olyan válaszokat kaptam, amikre számítottam. Csak magamra támaszkodhattam, így „találtam ki” a családom történetét.

 

Magyarországon az utóbbi időben meglehetősen sok önéletrajzon alapuló regény született – úgy tűnik erős önismereti igény jelentkezik a szövegekben. Ezeknek a könyveknek ún. történelmi jelentőségük is van. Önök azonban nem voltak a politika által korlátok közé szorítva, bármely témáról írhattak.

 

Azt gondolom a politika erőgyakorlásával nincs mit kezdeni, sokkal inkább az elegendő idővel, aminek el kell telnie ahhoz, hogy a megtörténtek a helyükre kerüljenek. Bennünket elárasztanak a még mindig a Második Világháborúval és a Holocausttal foglalkozó regények és szakkönyvek – feltehetőleg azért, mert korábban nem a megfelelő mértékben és mélységben dolgozták fel az időszakot. Több generáció munkájára van szükség az ilyen súlyú események megemésztéséhez. Ezzel szemben Németországban még mindig késik a DDR-diktatúra fölötti szenvedélyes vita. Ami történik, az egyrészt görcsös, másrész kevés, de néhány év és eljön az ideje. Érdekelne, hogy Magyarországon vitatkoznak-e, írnak-e, beszélnek-e a kommunizmus korszakáról, s ha igen, milyen színvonalon. Vagy még a kezdetén vannak, mert a tettleges résztvevők közül túl sokan élnek, és a társadalom, érthető okokból, kerüli a konfrontációt? Remélem, hogy látogatásom során ezekre a kérdésekre is választ kapok.

 

Frassinelli, 2006., 400. old.

 

Thomas Bernhardnál végtelenített mondatokat olvashatunk a rettenetes osztrák politikai-társadalmi viszonyokról. Hogy látják, Ön és kortársai, Bernhard jelentőségét?

 

Csak a magam nevében beszélhetek: Szeretem Bernhardot, mert mindig megnevettet. Az ő példáján is érzékeltethető, milyen fokon képes megváltozni bizonyos művek megítélése. Amennyire az osztrákok a hatvanas években vérig sértődtek Bernhard szövegein, annyira megváltozott a dolog mára: fekete humorként olvassák. Persze ma is vannak, akik bizonyos Bernhard-mondatoktól provokálva érzik magukat, jellemző ez főleg azokra, akik nem olvassák műveit. Az osztrák irodalomra viszont Bernhard katasztrofális hatással volt: Rengetegen utánozták. Stilisztikai befolyása olyan erős, hogy csak a legfiatalabbak szabadulhattak tőle.

 

Emlékezet és fantázia – reflexió és konfrontáció. Egy autobiografikus mű alapfogalmai. Az Ön regényében milyen szerepet játszanak?

 

Csak azt tudom mondani, hogy a regény előrehaladtával egyre szabadabban írtam. Eleinte minden részletnek utánanéztem, hogy történelmileg stimmel-e. Jobban kötődtem az eredeti szándékaimhoz. Aztán rövid időn belül szabadjára engedtem az anyagot, ami valóban elkezdett élni. A fantázia vette át az irányítást, a figurák életre keltek, és keletkezett egy regény, amelynek már nincs sok köze a családomhoz.

 

Eva Menasse

 

„A könyv nem csupán egy család széthullásáról szól, hanem sokkal inkább a háború utáni generációk traumájáról, a múlttal való kibékíthetetlen viszonyról.” – ismét egy idézet. Találónak érzi?

 

Csak nem az én könyvemről van szó? Na persze, mindenki mást talál fontosnak egy regényben. Azt mondanám, hogy a könyv először is arról szól, hogyan keletkezik egy családtörténet, másrészt, hogy a Második Világháborúhoz való viszony meghatározó. A legtöbben ebben az összefüggésben képesek definiálni önmagukat. Áldozat vagy elkövető? Vagy mindkettő? Megítélhető-e, mi alapján cselekedtek a tettesek, hogyan maradtak ki az ártatlanok? Mindezekre nehéz válaszolni, mégis az az érzésem, hogy a most felnövekvő generáció felszabadulhat a történelmi örökség súlya alól, ami persze egyszerre jelent szabadságot és terhet is. Az egykori Keleti Blokk országaiban azonban még várat magára a szembenézés: Papa, miért dolgoztál a stázinak?

 

Közép-Európa problémái közösek. De eléggé ismerjük-e egymást? Önnek milyen tapasztalati vannak?

 

Azt gondolom, nem eléggé, de én osztrákként szenvedélyes és elkötelezett közép-európai vagyok. Az olyan országok, mint Magyarország vagy Csehország (és az irodalmuk!) midig sokkal jobban érdekeltek, mint Franciaország vagy Spanyolország. Budapesten és Prágában azonnal otthon érzem magam, bár Budapestet sajnos nem nagyon ismerem. Mindenestre sajnálom, hogy az osztrákok nem tanulják a szomszédaik nyelvét, míg az idős magyarok még mindig, a fiatalabbak pedig ismét perfekt beszélnek németül. A legkedvesebb könyvemben, Doderer A slunji vízesés című regényben az egyik főszereplő szerbhorvátul, magyarul, törökül tanul, mert a cég, amelynél Bécsben dolgozik, ezekkel az országokkal áll szoros kereskedelmi kapcsolatban, ő pedig karriert akar csinálni. Ez az idő ugyan elmúlt, de hamarosan a világ minden pontján értjük egymást angolul. Ez is valami, ugyanis nyelv nélkül nincs megértés.