hirdetés

Egy esszenciális lét margójára

Balassa Péternek

Gyászviselt, gyászedzett ember, aki vagyok, gyűlölöm, utálom az életnek ezt az úgynevezett rendjét, illetve tarthatatlannak, hazugnak, álságosan szemforgatónak találom az állítást, miszerint ez lenne az.

hirdetés

Volna olyan, el tudnék képzelni, sőt ismerek eseteket, egyet vagy kettőt, hogy egy szép, teljes élet után, amelyben az individuális lehetőségek kiteljesítésének és a gének hatékony, színvonalas szétszórásának szép kettős feladata után az ember nyugodt szívvel aludni megy, a jóleső fáradtság és az elégedettség érzésével, hogy megtett minden tőle telhetőt. Ez az, amire esetleg azt lehetne mondani, a főszereplő saját szempontjait maximálisan figyelembe véve, hogy rendjén van. Minden egyéb csalás, alávaló, gonosz hazugság. És vannak, akiknek még kevésbé szabadna meghalni, mint másnak, bocsánat ezért, ezt majd később visszavonom, de nem most. Most nem. Katasztrofális tévedésnek tartom, bőszítő tévedésnek a Teremtés részéről, hogy az emberben, mint olyanban, a szellem öntudata és a biológiai szükségszerűség így egymáshoz lett rendelve, mert a kettő antagonisztikusan kibékíthetetlen.\
     \    Sajnálom, nem vagyok kibékülve. Sajnálom, nem fogadom el, nem érdekel, mit szól hozzá az én Istenem, aki nagyjából az ő Istene, bár ezt sosem lehet tudni. Gyalázatos, igazságtalan, felháborítóan korai, minősíthetetlen, indokolhatatlan, felesleges halál. Nem tudok, nem akarok gyászolni, temetni, emlékezni, számot vetni, magamat siratni, a viszonyban minősíteni, őt letegezni, mintha bizony egyenlők volnánk, mintha a túlélők véletlen fölénye az én érdemem lenne, intimitásokat fecsegni, sírni, félni, fájni érte, miatta, helyette. Ha már, akkor vele. Ha már, akkor magázódnék, ahogy gondolatban mindig tettem, vagy játékból, levélben, mikor kivetítésesen, patetikusan írtam neki, a tanítómnak. Nem tudok múlt időt használni, nem akarok, nem értek vele egyet. Annyival jelenvalóbb, valóságosabb, sokatmondóbb, beszédesebb számomra ez az élet, az enyémmel részben párhuzamos, engem, mint oly sok mást, okító és szerettető lét, mint ez, ami itt legutóbb történt. Nem vagyok kíváncsi arra, hogyan nyeri el hirtelen végleges súlyát a Mű, amelyről menet közben is pontosan lehetett tudni, ha valaki akarta tudni, hogy milyen kivételes nagyságrendű. Hisz nevetséges, pontosan tudta, megmondta, mi következik, mulatott volna rajta, ha lett volna kedve, nem volt. Nem szeretett meghalni. Nem, nem.\
     \    Gyászviselt, gyászedzett ember, aki vagyok, tudom jól, a kint és a bent a meghalás idején összeegyeztethetetlen. Hiába tudja valaki, mélyen átélt, átérzett, megértett haláloktól tapasztaltan, hogy milyen az, hiába tudja, hogy előbb-utóbb mindenkire, a többiekre is rákerül a sor, hiába békélt meg magával a ténnyel intellektuálisan vagy keresztényi engedelemmel. Ha ott van, ha rajta a sor, az akkor is, elkerülhetetlenül más. Másállapot, máslét, megoszthatatlan másrendűség, egy másik világban, és nyílt vákuum odabent, amiben, mint az örvényben, eltűnnek a lét dolgai szinte mind, elvétetnek, egyik a másik után, visszahozhatatlanul, és látod saját szemeddel, amint mindened odavész, semmivé lesz, a világ kifakul, távolivá válik, semmi se fontos, ami volt. Akkor harag van, szörnyű félelem van és düh, gyengeség van és könyörgés belül, hogy ne, csak még egy kicsit ne, és szégyen, frusztráció és vizsgadrukk, és rémület és fájdalom. A test dekonstrukciója és a kíméletes gyógyszerek hatása kikezdi az akaratot, az elmemunkát, hallod a saját hangodon, hogy már nem vagy, aki vagy, és még rekonstruálod, hogy más is tudhatja ezt, látják rajtad. - Hogyan csinálták ők, Judit és Péter, hogy minden időben, gyakorlatilag az utolsó órákig, a remény, a félelem és a beletörődés idején, végig jelen voltak, nyitottak a külvilág, a barátok és rajongók összes hülyeségére, fájdalmára, félelmére, kivetítésére, összes igényére, ők voltak azok, akik megkérdezték, hogy hogy vagyunk, hogy mi van a bárányhimlővel, hogy mikor jön a szöveg, hogy vigyázzatok magatokra az úton, és dolgoztak, dolgoztak megfeszítetten, amíg lehetett, addig az élet munkáján, azután pedig a halálén, hogy minden meglegyen, ami lehet. Nem tudom, hogy csinálták. Az az egy, az talán átnyúlhat a határokon, az átható szeretet, bocsánat a szóért.\
     Hogyan kell meghalni, ha kell, becsületesen, férfimód, például ezt is. Láttam, hogyan csinálja, nem szívesen, de talpig férfi módjára, mondhatom.\
     \
     ***\
     \
     Rendben van, tehát a feladat. \
     Szeretett Mesterem volt Balassa Péter, tanítóm az egyetemen, akinek tanítványa maradtam - maradok - mindvégig. Az az ember, akitől a legtöbbet tanultam életemben, negyed századon át. Például azt, hogy az etika nem a gondolkodás gátja, mint olykor hallani lehet, hanem inspirálója, kohéziós erő a gondolkodásban, amelyből a teremtett világ organikus egységében érzéki ihlet fakad, bármilyen különös is ez. Azt is tőle tanultam, veszendő, szeretetlen lélek, aki voltam, hogy saját leendő életemre (húszéves voltam akkor) mint esztétikai műre tekintsek, alkothatóra, formálhatóra, nemesíthetőre, mely magasabb rendű szépség teremtésére alkalmas. Azt is, hogy a minőség szinte bármilyen áldozatot megér. Azt is, hogy igazi mű csak akkor születik, ha ott van mögötte a személyes élet hitele, nem szükségképpen a szenvedésé, de az elkötelezett komolyságé legalábbis. SOHA nem tapasztaltam az évek során, hogy a személyes gesztusok valaha is ellentmondtak volna a tanításnak. Ugyanaz volt a szavakban, mint a cselekedetekben. És életteli szabadságot is tanultam, azt, hogyan lehet keresztény és egyben szerelem-hívő is az ember, és azt, hogy egyetlen művészet létezik csupán a Földön, az igazmondás művészete, az egyetlen, amit gyakorolni érdemes.\
     \    És az emberség, az emberi rész: egyik életmentőm is volt a szó gyakorlati értelmében, valószínűleg. Tizenhét évvel ezelőtt ott álltam egy másik temetésen, ahol a hozzám legközelebb állót temettük, mintha tegnap lett volna, sírtam a Judit vállán, orromban a bőre illata, ostoba kölyökként, gyásztól sújtottan, teljes értetlenséggel a miértek és hogyanok iránt, vakon és süketen téblábolva a lábam előtt nyílt szakadék peremén. Balassát kértem meg, hogy beszéljen, és megtette, de nem csak ezt. Utána hosszú ideig, hetekig felhívott, szinte mindennap, hogy szóljon egy jó szót, ami megtart valahogy, pedig hát ez nem volt kötelező, nem voltam sem a legközelebbi barátok, sem a legjobb tanítványok közül való, semmiképp se szolgáltam rá, és igazán lehetett egyéb dolga is, de mindig felhívott, és volt még egy valaki, aki naponta eljött, és az a szakadék, amibe olyan könnyű lett volna belehullani, valahogy feltöltődött, lassan elsimult ezektől a jó szavaktól. Ezt is nagyon tudta, többek között, hogy az élet puszta tényét is hogy lehet becsülni, a legkisebb életét is, minősítés nélkül, és nem büntetett, senkit, soha. - Megfogadtam az idő tájt, hogy akkor hát ezentúl csakis igazat írok, a színtiszta igazat, amennyire ismernem adatik, de ez nekem nehéz volt, nehezebb talán, mint másnak, és ritkán tettem meg. Mégis, mikor egyszer mentegetőztem emiatt, így-úgy, dadogva, valami telefonban, csak azt mondta rá: Keresed az életed igazságát, meg fogod találni, légy egészen nyugodt. \
     Évekkel ezelőtt, ostoba piszkálódások idején, mikor a baj természetesen nem az esztétikai vélekedések másmilyensége volt, mert azok lehetségesek, hanem a nagyság iránti indokolhatatlan, személyeskedő gyűlölet, gondoltam, hogy illene visszaadnom valamit abból, amit kaptam, meg kellene védenem, írni kell egy jó és okos cikket, amely az Egészről szól. Szép címet is találtam, A katedrális, ez lett volna a cím. Mint annyi más, ez sem készült el. Menet közben rájöttem, élő emberről nem írhatok le olyat, hogy szerencsésnek érzem magam, amiért egy időben élünk, amiért személyesen ismerem. Ezt nem lehet leírni, élő emberről nem írunk magasztosan, az esztétikai részhez pedig nem voltam elég okos, sem nyugodt. Akkor most leírtam.\
     Keveset találkoztunk, valahogy nem is volt rá szükség, mindenki csinálta a maga dolgát, amikor viszont beszéltünk, többnyire rituális alkalmakkor, karácsony, húsvét, akkor mindig a legteljesebb megértés hangján, egy nyelvet beszéltünk, ami nem is csoda, hisz tőle tanultam beszélni, elég nagy részben, kíváncsi vagyok, más tanítványoknak is van-e ilyen élménye vele, ez a teljes megértés. Mindig egyenrangúként kezelt, soha másképp, ama Bölcsek módjára, akik tudják, hogy a legmagasabbrendű elme számára egyetlen szem kicsiny kavics is bőséges tanulságok forrása.\
     \    Egy éve, mikor kiderült a betegség, és még teljes volt a reménységünk, hogy ő lesz a kevesek egyike, akik győzhetnek ebben az áldástalan harcban, Zita kislányommal mentünk el hozzá, aki három és fél éves volt akkor. Be akartam mutatni a gyermekemet, mint szellemi unokát, mert hát az is, igazán az, a reményt erősítő gesztusnak szántam ezt valahogy, és nem győztem elégszer emlegetni. Azt mondtam Zitának, az egyszerűség kedvéért, hogy egy varázslóhoz és a feleségéhez megyünk látogatóba, a varázslónak az a mestersége, hogy okosságot varázsol az emberek fejébe, iskolai tanítás álorcája alatt. Zita ezen nem is lepődött meg, és bár eléggé kritikus velem szemben, miután megvizsgálta a varázslópárt, elfogadta, amit mondtam, és szívébe zárta őket. Elég jól elvoltak a varázslóval, akinek tetszett a kislány vágott, tatár szeme. Zita legjobb formáját futotta, elviselte a felnőtt beszélgetést, időnként odament a varázslóhoz, és odabújt hozzá, megsimogatta, természetesen pont ott, a bal oldalon, ahol a betegség fészkelt, és bár a betegséget senki nem említette neki, egy idő után többször megismételt egy különös szertartást: nagy kövek hevertek ott a szobában, szép gömbölyű, öklömnyi kövek, talán levélnehezékek vagy virágcserépbe való díszek. Zita ezeket felemelte, alig bírta, odatette a varázsló vállához, pont oda, ahova kellett, mintha belelátna a testbe, azután szép lassan, óvatosan legördítette végig, és a földre tette, mintha levenné azt a terhet, mágikusan elvenné a betegséget. Legalább háromszor-négyszer játszotta ezt, mindannyian láttuk.\
     \    Neki nem merem elmondani. \
     \
     ***\
     \
     Katedrális: istentiszteletre alkalmas hely, nem számít, ha egyik-másik köve kilazul vagy ellepi a moha, nem számít, ha egyik-másik istenszobra kicsorbul, ha elfakulnak a freskók, mit sem számít, ha tiszteletlen látogatók látogatják és röhögcsélnek, ha a robusztus, szilárd falak sarokkövét lepisilik a kutyák. Akkor is az marad, ami volt, dacolva az idővel: katedrális, istentiszteletre alkalmas hely.\
     Ezt egyszer még megírom pontosabban is.\
     \
     Montreal, július 7-11. \
     \
     

Abody Rita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.