hirdetés

Egy éve múlt folyamatos jelen

2017. április 5.

2017. április elsején volt egy éve és egy napja, hogy meghalt Kertész Imre. A Kelet Kávézó, a Magvető Kiadó és a Szépírók Társasága emléknapot, Kertész budapesti életének fontos helyszíneit bejáró sétát és felolvasást szervezett. – Mészáros Gábor beszámolója.

hirdetés

Spiró György azt írja az emlékestre hozott szövegében a Sorstalanságról, hogy anno a kritikusok jó szándékúan úgy dicsérgették Kertészt, ahogy egy középkorúan debütáló, nem túl szépreményű írónak kijár. Az irodalmi áttörés elmaradt, Kertész Imre és felesége továbbra is szűkölködve, az asszony fizetéséből éltek.

Spiró volt az a kritikus/értelmező, aki úgy gondolta, hogy a Sorstalansággal érdemes komolyabban foglalkozni – azt írja, hogy Hajnóczy Péter adta a kezébe a remekművet. Érdekes, hogy nem válogatta be a hetvenedik születésnapjára megjelent esszékötetébe (Válogatott esszék 1979–2016) a korszakos Kertész-értelmezést, a ’82-es Non habent sua fata című szövegét. Viszont aligha véletlenül – egy Tadeusz Borowski című esszét tett a kötet elejére, amelyben Kertész Imre és Varlam Salamov prózájával hasonlítja össze Borowski hagyatékát. Ezzel európai irodalmi kontextusba – a kelet-közép-európai irodalmi hagyományokat szem előtt tartva , a szöveget megillető irodalomtörténeti helyre helyezve a Sorstalanságot.

Az a Kertész-értelmezés, amelyet Spiró képviselt a nyolcvanas években, mára semmit sem veszített lendületéből. A 2002-es Borowski-esszében ilyen és efféle gondolatokat olvashatunk: „mindazt a szörnyűséget, amit az emberiség a XX. században produkált, nyálassá oldja az emlékezés.”

„Kertész regényének egyik érdeme, hogy képes megérzékíteni: Auschwitz nem különleges történelmi kisiklás, és a legkevésbé sem metafizikai esemény. A főszereplő fiú eleve hazug társadalomból érkezik a lágerbe, s onnét valamely csoda folytán egy éppoly hazug társadalomba érkezik vissza, amelyben nem történt semmi, a tömegmészárlás befogadása a szokásos elkenő, szentimentális módon zajlik, és emiatt elvileg bármikor ugyanúgy újrakezdhető.”

„A különbség az, hogy míg Kertész feltalálta a naiv fiú szempontját és a benne bujkáló későbbi felnőtt ironikus nyelvét, Borowski a saját keresztnevét viselő elbeszélőt minden pátosztól, sőt elemi ártatlanságától is megfosztotta, és olyan túlélővé tette, akinek ahhoz, hogy megússza, magának is bűnözővé kell válnia.”

A Nyomkeresők fantázianevű Kertész-emléknap felolvasásai – főként Gács Anna és Spiró György szövege – azt mutatta meg, hogy bőven van még keresnivalónk, ha meg akarjuk érteni Kertészt. Spiró egy kevéssé szem előtt lévő, dőzsölő és elképesztően személyes Kerész Imre-portrét mutatott fel. Mély és alaposan átgondolandó kérdéseket vet fel Kertész Imrének a holokauszthoz, és általában az emlékezéshez fűződő viszonya. Nem ismert eléggé az a titkos élet, amelyre A végső kocsma zárómondata utal: „Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi."

Az újragondolandó kérdések a holokauszt-értelmezéstől a Nobel-díjra való reakcióig vitatott, nagy port kavaró témák voltak, és úgy tűnik, még mindig azok. A Nobel-nyilatkozat kapcsán felidézhető a Litera-vita, amely Radnóti Sándor Kertész Imre, a sértett című publicisztikája nyomán bontakozott ki. Pályi Márk szerint "Radnóti véleményének irányvonalát Vári Györgytől Tamás Gáspár Miklósig gyakorlatilag mindenki követte: Kertész Imre nagyon jó író, de öregkorára stb. sértetté vált, amit el kell nézni neki, nem érdemes foglalkozni vele stb." Pályi ezzel szemben tudatos és következetes megnyilatkozásként értelmezte Kertész nyilatkozatát. Pályi egyébként vitát gerjesztő kérdéseket, idézeteket osztott szét a felolvasás előtt: "Valóban hiteles olvasata Kertész Imre életművének, amit ma itt előadnak?"

"– Miután évtizedeken át még a nevedet is alig ismerték, 2003-ban könyvek, monográfiák jelentek meg rólad Magyarországon.

– Nem szeretnék hálátlannak mutatkozni, de egyetlen esetben sem éreztem, hogy ezek a művek valóban rólam, még kevésbé, hogy a munkáimról szólnának."

A másodikként felolvasó Spiró György Kertész-értelmezését aligha lehetne azzal illetni, hogy az aktuális trendekhez, csapásirányokhoz igazodna vagy igazodott volna. Albina című szövegét olvasta fel. Albina ’53-ban találkozott leendő férjével „a főhivatásosan éjszakázó Kertész Imrével, aki kilenc évvel volt fiatalabb nála”. Miután Kertészt kirúgták a Világosság című szocdem laptól, írja Spiró, oszlopos tagja lett ama különleges társadalmi rétegnek, amely a nappalokat ágyrajáróként húzta ki, az éjszakákat pedig az államilag garantáltan fűtött helyeken, mulatókban és reggelig nyitva tartó presszókban. „Ezek voltak hivatottak pótolni az ’50-ben bezárt kuplerájokat, melyek közül a Népszínház utcait kiváltképpen jól ismerte.” Kertésznek eszébe jutott, hogy komoly író lesz, ezzel kezdetét vette Imre és Albina negyedszázados szűkölködése. Ami volt, az Albina fizetéséből volt. A Sorstalanságot ilyen lemondások árán írta.

Gács Anna számára "Kertész naplói a kérlelhetetlen elutasítás krónikái", esszéjének címe Kertész Imre egyszer majdnem elment egy tüntetésre. Torokszorítónak és elviselhetetlennek érzi Kertész mélységes sérelmét, radikális nem-azonosulását. Kertész mindenben Auschwitzot írta meg, és végletesen elhatárolódott a holokauszt-túlélők kamerába mondott tanúvallomásaitól. Érdemes ezt összevetni Kertész nobeles beszédével Stockholmban: „Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.”

Fehér Renátó szerint Kertész Imre legkegyetlenebb üzenete annak a sok ezer éves irodalmi tapasztalatnak a kifordítása, hogy a nagy utazás identitás- és szemléletformáló többlettel jár. Hogy a tapasztalat életelőny lenne? Nos, Kertész leszámolása végérvényes.

Turi Tímea és Krusovszky Dénes személyes Kertész-képet rajzoltak szövegükben. Az elhangzottakat Sándor Iván keretezte, a záróakkordot Ágoston Béla fújta szaxofonon. Az est végén lehetősége volt a jelen lévő olvasóknak a saját fontos, meghatározó Kertész-szövegrészletüket felolvasni.

Az emléknap délutáni része egy városi séta volt. Kertész gyermekkorának, pályakezdésének, budapesti életének meghatározó helyszíneit járta körbe. Nyommá válik maga a város is, Kertész Imre Pestje.  A sétát Szegő János, a Magvető szerkesztője vezette a Tömő utcától, Kertész születési helyétől a Keleti pályaudvarig.

A séta Kertész életének olyan emblematikus – szépirodalmi műveiben is megjelenő – helyszíneit érintette (gondolatban és ahol lehetett a valóságban), mint a Leonardo Da Vinci utca és a Baross utca sarka, a Koszorú utca, ahová szabadulása után hazatér, a valaha volt sajtóház a Blaha Lujza téren, ahová újságíróként, a Világosság szerkesztőjeként bejárt, a MÁV-iroda, az az L-alakú folyosó, ahol a Sorstalanság ötlete megszületett. A Kudarc című regényben írja meg, hogy van egy L-alakú folyosó a MÁV-irodában, ahol várakozott egy hivatalnokra, és ahogy hallotta a lépteket a folyosón, megfogalmazódott benne, hogy milyen lehetne az ideális regényszerkezet a Sorstalansághoz.

A séta érintette a Keleti pályaudvart, a '90 utáni nyugati utazások kiindulópontját és érkezési helyét. Citrom Bandi és a mindenkori citrombandik kapcsán a Nefelejcs utcát. A naplókból, regényekből, a Kertész temetésén mondott Esterházy-beszédből gimnazisták olvastak fel.

A gyászév letelte, az olvasói felolvasás, a séta lehetőséget adhat arra, hogy közelebbről is megnézhessük Kertész örökségét, hogy a tapasztalatainkat megosszuk egymással, és az életmű újraolvasásával emlékezzünk rá. És ahogy az emléknap szervezői írják, a cím, a Nyomkeresők Kertész egyik művének címét és alkotó szellemiségét idézi. Ekképpen lesznek nyomok Kertész Imre mondatai és jellegzetes motívumai, különleges alakzatai. Életműve maga is egy nyomozás, s az olvasás is nyomolvasás.

Fotó: Kőrösi László 

 

Mészáros Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.