hirdetés

Egy filmről – Az álmodó kötéltánca

2017. május 20.

Hála Polanski remekművének, A zongoristának, s benne a főszereplő Adrien Brodynak, aki pokoli élményeit önéletrajzi regénnyé formálta, s hála Pawel Edelmannak, az operatőrnek, az üldözöttséget megélő éhen és szomjan haló, párialétre redukálódó néző végül megváltásban részesülhet. – A hónap szerzője, Takács Zsuzsa Roman Polanski filmjéről írt.

hirdetés

Hála Chopinnek és Bachnak, a magányos, nosztalgikus zongora- és végső csellószónak, továbbá az emlékezetünkben játszódó, hang nélküli zenének. Jude? – füttyent elő gyávaságunk odújából mindannyiunkat, fajra, nemre, foglalkozásra és korra való tekintet nélkül a német tiszt: a zenekedvelő Wim Hosenfeld, és odahajítja nekünk, az életmentő katonakenyeret és marmeládot rejtő birodalmi zacskót. A zongorista megtekintése nem késő estére ajánlott foglalatosság. 

Én például az Arte német csatornáján láttam (újra) a filmet. Ezt követően az éjszaka közepén egy le nem zárt építkezési területen jártam. Nem jeleztem azonban leszállási szándékomat időben, ezért a két megálló közt – a kedvemért vagy a megtévesztésemre – megállt és kinyitotta az ajtót a sofőr. Leszálltam és elindultam a Liptó utcán hazafelé egy elkerítetlen, jó háromemeletnyi mélységben tátongó szakadék peremén. Ott araszoltam a nemrég kikövezett, jól megvilágított, budai mellékutcán, verítékben fürödve egy alig cipőtalpnyi, szüntelen porladó szegélyen, melyet egy óriási exkavátor tévedésből vagy csapdába ejtésemre meghagyott. A fák elmetélt gyökérzetébe, végül egy gépház hátlapját borító, kiszámíthatatlan állatként morgó-rezgő rácsozatba fűztem az ujjaimat; így jutottam el az ismeretlen, utolsó méterig, ahonnét a farkasétvágyú exkavátor a keskeny peremet is kirágta már, és nem volt készséges, háziasított, áramfejlesztő fenevad, mely a hátát odatartva segíthetett volna az előrejutásban. Nem nyílt más lehetőség, mint hogy halálösztönömtől űzve belevessem magamat a mélybe, vagy vak életösztönömtől hajtva fölébredjek. A talajvesztéstől való félelem csordultig eltöltött. A végső pillanatban ráismertem a szél sodorta felhőkre, és otthonomra. (Nem is szél, a rémült felhőnyájat talán a Varsó utcáit házról házra perzselő lángszóró pokoli forrósága űzte a VÉGE felirat felé.) A földig égetett Varsó felhőin áttetsző fény, az ég felhőinek otthonos látványa tartotta bennem a reményt. Megnevezhetetlen év- és napszak volt, mely bármikor ránk köszönhet.

Milyen jó, ha az embernek az olvasólámpa zsinórja a keze ügyébe esik, és lidércálmai vaksötétjéből egyetlen gomb lenyomásával visszatalálhat az álom idejére elveszített saját, törékeny világába: éjszaka, a pihenés ideje, a szél meg-megzörgeti a redőnyt. A polcon könyvek és lemezek, a lemezeken zenék.

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.